Mit reméltem?

Mikor végigjöttünk az Avenue de Neullyn, azt kérdezte, miről szól a könyvem. Egyszerűen azt feleltem: talán arról, amiről az öné. Tudniillik a cím után ítéltem.

Mikor végigjöttünk az Avenue de Neullyn, azt kérdezte, miről szól a könyvem. Egyszerűen azt feleltem: talán arról, amiről az öné. Tudniillik a cím után ítéltem.
— Egyébként — mondtam — én sokat beszélhetnék magának az éhségről.
— Ismeri ön a
petit beurre-t? — kérdezte. — Finom vajas keksz, nagyon kiadós, tápláló, 20 centimes-ért kap egy negyed kilót…
Rögtön, a felöltője zsebéből, kinyomkodott egy csomagot, papírzacskó formájában. Alig tudta kihozni a zsebéből, olyan nagy zacskó volt.
— Ez van egy kiló is! — mondtam felderülve.
— Van! — mondta s leült egy padra, az út szélén egy fa alatt és intett, mint egy házigazda.
Kettőnk között volt a zacskó, a padon. Ahogy megkezdte s kivett egy kekszet, én is, finoman, kivettem utána egyet. Így vártam mindig, hieratikusan, hogy előbb ő vegyen ki egyet, s csak aztán nyúltam a csomagba, utána, s magam is vettem egyet, s csak egyszer csaltam, mikor kettőt vettem egyszerre, két olyan vékony kis négyszögletest, mint két kis kockát egymáson, édes kis
petit beurre, szerelmem!
— Ismeri ön azt a bizonyos tompát — kérdeztem —, ami megszállja az ember gyomrát s szinte elvágja az éhségét, mint egy kés? Ismeri ezt a tompa fájdalmat, Hamsun?
Nem felelt, csak nézett, mint aki nem érti, amit kérdeznek. De a zacskóba is nézett, ha maradt-e még benne és látván, hogy üres, egy másik mozdulata volt. A vastag kezével, lágyan, a másik zsebébe nyúlt.

Szomory Dezső: A párizsi regény, Athenæum, 1929, 325–326.