A túl jól ismert félelemmel ébredtem. Először nem is tudtam, mi van, csak még aludni akartam egy kicsit. Kimentem vécére, és visszabújtam, noha 20 perc múlva már kelni kellett volna. Azt már tudom, ha ilyenkor visszafekszem, az legalább egy óra. Most másfél óra lett, mire újra megébredtem. Aztán csak hevertem tovább, hol elaludtam, hol fel-felriadtam. Aztán a feszültség végképp tűrhetetlenné vált, és kimentem vécére megint. Előbb kinyitottam az ablakot. Ez jó. Összegörnyedtem, és végiggondoltam, hol hibáztam el. Igen.
Egy darabig minden rendben ment. Óvatosan haladtam, kerülve a fényt. Nem vetettem árnyékot, csak ha muszáj volt. Nem akartam felfedni magam. Centiméterről centiméterre araszoltam előre. Átléptem a roncsokat. Ha túl nagyok voltak, hát megkockáztattam, hogy fellépek rájuk, dacolva azzal, hogy átbillennek, de nem billentek át. Szerencsém volt. Meg se csörrentek. Ránézésre mind fémből volt, és kurvára csörömpölniük kellett volna, amikor rájuk nehezedtem, de nem csörömpöltek, mert én álmodtam őket, és aztán többet már nem is vesződtem velük. Haladtam tovább az ellenőrök felé.
— Hé!
— Mi van? — kérdeztem, féloldalt visszafordulva — Tovább kell mennünk.
— Az ellenőrök!!! Jobb lesz, ha vigyázol.
— Kösz — vetettem oda Claynek.
Elkerültem az ellenőröket, és mentem tovább. Ugyanaz a halvány fénycsík vetült a talajra, mint azt megelőzően, és semmi sem utalt arra, hogy az ellenőrök el vannak kerülve, csak én tudtam, mivel így álmodtam őket.
— Az ellenőrök! — vetette oda ismét Clay.
— Elkerültük őket — vetettem oda Claynek.
Mentem tovább, az ismerős járatokon haladva, átbújtam a kapukon, egyiken a másik után. A kapukon, amelyek olyanok voltak, mintha acélból lennének. De egyik-másik helyen mintha mégis megereszkedtek volna és engedtek volna a vonzás törvényének, vagy éppen a képzelet játékának, amely az acélszálakból is pókhálókat csinál és behajlítja őket, ha akarja. És himbálja őket, indukálja a kézmozdulatot is, amellyel a pókhálót idegesen kisimítjuk az arcunkból, és még legalább két mozdulatot végzünk, mikor továbbmegyünk. Két olyan mozdulatot, amelyet nem rögzít a kamera, mert nem fontos, csak mi tudjuk, mert rosszul viseljük az acélízt a szájunkban, ezért köpködünk (ez az egyik), meg rázzuk a tenyerünket, mert ragadnak a konzolok, de nagyon (ez a másik).
Egyszóval továbbmentünk, és Clay meg akarta kérdezni, hogy magunkkal hoztuk-e a sugárvetőket, de elkésett, mert közben én azt mondtam, hogy magunkkal kellett volna hozzuk a sugárvetőket, és még mielőtt a kamera leállt volna, azt is hozzátettem, elfáradtam, pihenjünk.
A pihenőt egy meredek hegyoldalon töltöttük, éppen csak meg tudtuk vetni a lábunkat. Mocsok egy hely volt, de mint már említettem, fáradt voltam, és úgy látszik, nem jutott eszembe jobb hely. Ledobtuk magunkról, amit lehetett, és örültünk annak, hogy nem kell menni és cipelni és gondolkodni tovább.
— Clay, itt vagy? — kérdeztem idegesen, de nem válaszolt, naná, hogy nem, mert Clayt én találtam ki még a tegnap. Persze ettől még válaszolhatott volna, de nem találtam ki elég alaposan ahhoz, hogy olyan választ legyen képes adni, ami megnyugtat, úgyhogy inkább nem szólt semmit.
Az az igazság, hogy egyáltalán nem kerültük el az ellenőröket, hanem egyenesen beléjük futottunk.
— Kérjük az ellenőriznivalót — mondták az ellenőrök, és egyáltalán nem voltak se félelmetesek, se erősek, csak egyenruhásak, kockázatmentesek és sötétkékek, mert őket is én találtam ki, és akkor már nem akartam több macerát, de azért ott voltak és már nem lehetett őket visszavonni.
— Na, mi legyen? — kérdezte Clay, és már emelte a pisztolyt a középső kezével.
— Várjál — mondtam neki —, hátha hazudhatok valami hihetőt, kerüljük a vérontást — mondtam, mint Old Shatterhand, mert a vérontás nekem sem kenyerem —, de álljunk meg egy pillanatra, mert semmi nem jut eszembe — tettem hozzá, mert ez igaz volt, és mert én nem hazudok sose.
Megálltunk és rágyújtottunk. A füst kéken szállt a szellőzőbe. Még pár méter, mormoltam magamban, még pár méter, mormoltam magamban, még pár méter, mormoltam magamban, még pár méter, mormoltam magamban, még pár méter, mormoltam magamban, még pár méter, mormoltam magamban, még pár méter, mormoltam magamban, még pár méter, mormoltam magamban, még pár méter, mormoltam magamban, még pár méter, mormoltam magamban.
— Te, baszd meg, ne mormoljál már, hanem találjál ki valami használhatót — mondta Clay —, mert tizenkét perce itt állok az ellenőrökkel, és nem tudom, lőjek-e vagy sem — és mi tagadás, igaza volt.
— Ne lőjél, Clay! — kiáltottam, és már nem mormoltam, mert ez még nekem sem ment, nevezetesen, hogy mormolok magamban, meg egyszerre kiáltok is — ezt még elképzelni sem tudtam.
A túl jól ismert félelemmel ébredtem. Először nem is tudtam, mi van, csak még aludni akartam, egy kicsit. Kimentem vécére, és visszabújtam — vagy ezt már mondtam?
— Ne lőjél.
Vagy ezt már mondtam?