Gondolat, hang, lemez

A szombathelyi Beat Dis az egyik legagyonhallgatottabb trip-hop zenekar Magyarországon. A szó több értelemben is igaz. Van itt egy igazán tehetséges, jó zenészekből álló csapat, akiknek a dalait nemigen játsszák rádiók. Annyira undergrund a zene, amit létrehoznak, hogy nem nagyon fér bele a bulvár–pop–celeb-szentháromságba. Kis túlzással a Solaris, később a Trio Sthendal magyarországi fogadtatásához tudnám hasonlítani.

A cím erős olvasási-látási ajánlat.
Esterházy Péter

Képzeljük el, ahogyan a szülő szeptember elsején elküldi a gyereket iskolába, meg is nyugszik, végre nem biciklivel száguldozik az utcán, nem a kisebbekkel verekszik, bajt nem csinál, nem is éri. Végre védett helyen van.
2004. szeptember 1-jén Beszlanban nem így történt. Három napig tartó túszdrámát követően 186 gyerek nem ment haza.
2007-ben Petőcz Andrásnak Idegenek címmel jelent meg regénye, a regény egyik kimondatlan célja fölhívni a figyelmet arra a botrányra, hogy  gyerekek szeptember elsején elmennek egy évnyitóra, és sokan nem mennek haza, mert terroristák ­— mindegy, milyen ok miatt —, fogva tartották őket és ebbe, vagy a kiszabadításukra indított akcióba belehaltak.

De mit is akarok én egy Petőcz-regénytől egy Beat Dis-lemezről szóló szövegben? Csak azt próbálom megvilágítani, hogy ma ahhoz könyvet kell írni egy ilyen eseményről, hogy valóban elérje az ingerküszöbünket. Természetesen elolvassuk a híreket, szörnyülködünk kicsit, aztán megbeszéljük, hol olcsóbb a tej, a zokni, mit játszott a csapat a múlt héten. Valami ilyesmiről szól a zenekar új lemezének címe is. Arról, hogy már odáig jutott a hírözön, hogy a sok információ között elvész a kommunikáció. A címben említett lázadás tényleg kevesek ingerküszöbét éri el, száraz számok, és nem szétlőtt fejek jutnak az ember eszébe. Valahogyan túllépünk ezeken is.

Bár a zenekar frontembere szerint visszafogottabb közéleti üzenetei vannak az új lemeznek, azért a forradalom unalma a maga csavart figyelemfelhívásával, vagy a legelébb vizuális formát öltött Fuck the System elég erős üzenetnek tűnik.

A Beat Dis az egyik legagyonhallgatottabb trip-hop zenekar Magyarországon. A szó több értelemben is igaz. Van itt egy igazán tehetséges, jó zenészekből álló csapat, akiknek a dalait nemigen játsszák rádiók. Annyira undergrund a zene, amit létrehoznak, hogy nem nagyon fér bele a bulvár–pop–celeb-szentháromságba. Kis túlzással a Solaris, később a Trio Sthendal magyarországi fogadtatásához tudnám hasonlítani. Mindkét említett zenekarban professzionális zenészek játszottak professzionális zenét, s valahogy Magyarországon nem érték el azt az ingerküszöböt, amitől „celebbé” lehet válni vagy teltházas emlékkoncerteket lehetne csinálniuk. Remélem, a Beat Disre nem ez a sors vár. A másik értelmezés nyilván az, hogy a zenekar CD-jét én bizony már rongyosra hallgattam.

A zenekar új lemezéről hiányoznak a korábbi vendégelőadók (Alba Hyseni, Judie Jay, Natalie Dimanovszki). Én magam szeretem a lányok hangját, szeretem a velük készült számokat is, de azt kell mondjam, hogy most sokkal erősebb, karakteresebb anyagot kaptunk a zenekartól. Hangzásban nagyobb hangsúlyt kapnak a gitárok, ennek megfelelően sok, nagyon erős riffel futunk össze a lemezen. Jómagam három lemezbemutató koncerten lehettem jelen. Már az első alkalommal, még Miskolcon a Helynekemben, ahol a sorlemezt bevezető EP bemutatója zajlott, úgy éreztem, hogy az irány jó. Aztán a Rohamban, később az A38 hajón is egyre fergetegesebbnek, egyre magával ragadóbbnak tűnt. A koncertek felépítésében a lassabb számok Csigó Tamás „másik” hangjával valahogyan helyükön voltak, nem bontották meg az egységet. A lemez az első hangtól az utolsóig erre az új hangzásra épít és készíti fel az embert valami egészen elképesztő élményre. A lemez kerüli az olcsó népszerűséget, egyszerűen csak a zene a lényeg. Ez abból is látszik, hogy a koncerteken már hosszú ideje játszott Foul Play, ami a trip-hop punkja, nem került a B side 1-es pozícióba (ha ennek van értelme még a CD-lemezek világában). Mint ahogyan koncerteken sem ezzel zárnak, hanem a sokkal könnyedebb Tell Her To Come című számmal.

Nagy sláger lehetne még a Shit Green is — nyaralás alatt az angolt tanuló fiam énekelgette bőszen, s fordítgatta az apjának —, de ahhoz nagyobb médiafigyelemmel kellene megtisztelni a zenekart.

Nem vagyok zenekritikus, így ennek a szövegnek csak valamiféle figyelemfelhívás lehet a célja. Azt pedig csak remélni merem, hogy egyszer valaki elkezdi helyén kezelni ezt a csapatot, s hogy ezáltal az ilyen rossz ízű feltételes módok is kikerülhetnének az írásaimból. Addig pedig ti, olvasók, hallgassatok sok Beat Dist és terjesszétek a jó hírüket. Megérdemlik.