Igen, most az ígéretre várnék, hogy majd jössz,
látlak, beszélünk, de nem ma, így, hanem akkor,
ha egyszer még újra lehetünk együtt úgy, ahogy.
Másképp, mint amit most egymásra kényszerítünk.
Ölelést, csendes odafordulást, önfeledt nyugalmat
és beteljesülő ígéreteket várnék — de nincs mire,
mert rád telepszik és megrémiszt vágyakozásom,
ami, érzed, valamit megint követelni kezd.
Pedig te csak önmagadban, tőlem függetlenül
tudsz szeretni — de tényleg van ilyen szerelem?
Ha igen, én még próbálnék várni a kapuinál rád,
s ahogy állnék az áttörhetetlennek látszó fal előtt,
úgy néznél rám, mint a kedvenc képemen. Nem is
rám néznél, inkább mellém, a tűzfal felé mutatva,
mintha látni lehetne rajta valahol egy bejáratot,
pedig a titkos ajtó benned, csakhogy rejtve hagyod.
Szerinted ez csakis úgy működhet, ha nem kérlek,
ha nem kell mindig igent mondanod, ha nem várom el,
hogy folyton velem akard, ha nem várok válaszokat.
De akkor mégis mi teremt alapot a közös térhez?
Szóval fogadjam el, hogy te többre nem vagy képes,
elmondhatatlanul szeretsz, ám több időd akkor sem
lesz, és változatlanságod káprázatában rám nézni is
elfelejtesz. Akkor menj, csak könyörgök, ne keress!
De látni szeretnél, tudni akarsz rólam, nem bírod
elképzelni nélkülem, mondod, s vágyni kezdesz rám,
miután menekülésre kényszerítettél. Aztán hajszoljuk
egymást egy növekvő körben, hol sosem érhetlek utol,
mert nem állnál meg semmiért, nem engednél közel
senkit, és én sem tudom többé nyugton remélni a dolgok
beteljesültét. Mégis túl késő, hogy leállítsam ostromom —
mert igenis hinned kell minket, ha másképp akarsz,
másképp kell akarnod, ha még hinni szeretnél bennünk,
de háborúnk romjai közül végül nem találunk kijáratot,
fejünket pedig már így is túl közel emeltük a Naphoz.
Idegenek többé úgysem lehetünk, a barátoddá
viszont hogy válhatnék, amíg szeretjük egymást, így,
ahogy szeretjük, vonzzuk egymást, így, ahogy
vonzzuk, érezzük egymást, úgy, ahogy érezzük?
Próbáltad már? Ne akard tudni, hová vezetne ez…
Azért nem voltál még ilyen helyzetben, mert nincs ilyen
helyzet. Elvesztesz mindenemmel vagy megtartasz
mindenemmel — az összes többi fárasztó kísérletünk
csak elnyújtja a szenvedést. Amiről sajnálkozva bár,
de lemondtál, el kell, hogy engedd, máskülönben
lassan beleég a gyűlölet a szeretet szerveibe.
Megjelent a Műút 2014046-os számában