Lőrincet, akinek ünnepére végülis összegyűltünk, nem lehetett az utcákon meglátni. Mert Lőrinc odafel, a falu fölött lakik. Ha valaki végigmegy a patak partján futó párhuzamos utcák bármelyikén, s a végén befordul a községháza és a régi iskola közé, s még a hosszú lépcsősoron is felballag, ott találja. Fülkéje kevéssel a torony alatt nyílik a templom falában, mióta odatették, ott áll. A faluban a tornyot mindenhonnan látni, a fülkét csak megfelelő szögből, a szobrot azonban a legélesebb szem sem látja sehogy se onnan lentről, ahol a patakmenti völgyekben az utcák szertefutnak. De úgyis tudja mindenki, hogy ott van. Templomhegyének hívják a magaslatot a temetővel, a ravatalozóval, amit mindközönségesen hullaháznak neveznek, a haranglábbal s persze a templommal. Jóformán lakatlan a domb, az oldalában az út mentén már csak néhány ház áll, aközt is akad elhagyatott. Az egyik évben még az is láthatatlan történhetett meg, hogy a két nagyobbik harangot egy éjjel a lábból kilopták. A harmadikért meg még vissza is jöttek egy-két nappal később. Mindehhez komoly erő kellett, teherautó, gépek. Épp egy ilyen augusztusközepi Lőrinc-napon gyógyították be ezt a sebet az újonnan öntött harangok felszentelésével. Már amennyiben egy ilyen seb begyógyul.
A tizenkilencedik századi hadászati célú térképeszeti felmérések idején még csak az említett két utca, a patak két partján futó párhuzamos létezett a mai faluból. Hellyel-közzel. Akkortájt az egyik még a kastélytól indulhatott, vagyis a kúriától, amit itt kastélynak mondanak, a főútról majdnemhogy merőlegesen leágazva. Ma már a falvakban szokásos, ránézésre egyszervolt-holnemvolt társadalmi munkában felhúzott, egyik-végén-bolt-másik-végén-presszó(nak nevezett kocsma) áll az elejénél. És persze a híd. A patak mély és széles mederben fut, nemrég majdnem megtelt, most megint egészen sekélyre apadt. Az választja szét a két utcát, a kissort meg a nagyot, leginkább az, úgy értem. Ez a nagysor magasabb töltésen fut el a főúttól és betonozott, és mivel a házak csak följebb zárkóznak mellé – az elágazásnál még egészen messze vannak hosszú bekötőútjaik végében, később kőhajításnyira, még később két lépésre – marad hely mellette bőven. Például gyerekkoromban ilyenkor augusztus közepéhez közeledvén a füves terecskén körhinta és céllövölde állomásozott le, még azelőtt, hogy a búcsú napja eljött volna. És bár ilyesmik mostanság, úgy az utóbbi húsz évben, elvétve járnak csak erre ilyenkor, akkor is megbánják – keveseknek van pénze ilyesmire, meg már annyi gyerek sincs manapság –, árusok ugyanúgy jönnek most is, ahogyan akkor. Sátraik az első hídtól a középsőig eltartanak, néha mindkét oldalán az útnak, néha a bekötőutak mellett is. Idén csak egy sor sátrat húztak, annak is több mint a felében cukorkát árultak. Valamikor azt a sok kis hitvány semmiséget, amit ezek az árusok odahurcoltak a mi falunkba, mi meg sírtunk, nyávogtunk, hisztiztünk utánuk, úgyhogy a szüleink meg a nagyanyáink meg a rokonaink minden évben megvettek jónéhány haszontalanságot nekünk, szóval azt a sok bóvlit meg azt a pár csodálatos és titokzatos játékot csakis ott lehetett kapni, nem láttuk soha sehol máshol egyiket sem. Csak aztán a csoda ugyanúgy, mint a bóvli, soká nem maradt meg.
Mert maradandó csak az emlék, hogy volt itt valami valamikor.