Szentesi Zsolt új könyvének központi motívuma az otthon alakzata, amelyhez a harmónia, a belső béke (7) képzetei mellett elsősorban a megértés ontológiai aktusa kapcsolódik, hiszen „az otthon-levéshez segíthet hozzá bennünket a művészet örök, s egyúttal az egyetemesebb létdimenziók megismerhetőségével is kecsegtető, kimeríthetetlen gazdagságú univerzuma” (7). Nyilván a művészet, elsősorban az irodalom nyújtotta „otthon-levés”-ben való elmerüléshez szükségeltetik Szentesi szerint a megértés hermeneutikai folyamata — amely fogalom már a szerző 2006-os Esztétikum — megértés — irodalom című könyvében is kiemelt szerepet kapott —, hiszen a művészet befogadásának modernitástól datálható problematizálódása az otthont „ismeretlenné” tette (8), tehát, használva Freud szójátékát, az otthonos (heimlich) egyre inkább kísértetiessé vált (unheimlich). A kötet célja pedig bevallottan a következő: az „»ismeretlen otthon« (újra) ismerőssé tevéséhez szeretne a maga módján és eszközeivel segítséget nyújtani.” (8) A szerző számot vet azonban azzal, hogy ez az ismeretlenség (vagy kísértetiesség) sohasem oszlatható el teljesen, hiszen „soha nincs, nem készíthető tökéletes műelemzés” (8, vö. 33), azonban az irodalomtudomány képes arra, hogy egy-egy vezérfonalat adjon az olvasó kezébe, hogy kialakíthassa a saját értelmezését, „belakhassa” a szöveget.
A könyv Esztétikum és megértés az interpretáció triadikus aktusában című nyitófejezete (amelyet már olvashattunk a 2006-os kötetében) pontosan a megértés, a műértelmezés specifikumainak akar részletekbe menően utánajárni, elsősorban a strukturalista narratológia és az irodalmi hermeneutika által felkínált értelmezői nyelv segítségével. A szerző előrebocsátja az interpretáció folyamatának az irodalmi műalkotás nyelviségből, vagy a befogadóból eredő nehézségeit és esetlegességeit, majd nekilát az irodalomtudomány „leglényegibb” feladatának (18–31) tekintett esztétikai dimenzió leírásának (18), végül a megértés fázisait (36–59) veszi számba, hiszen meggyőződése szerint „a megértés hermeneutikai aktusa és az esztétikai élvezet szétválaszthatatlanul komplementer fogalmak illetve tevékenységek” (31). Az irodalmi szöveg esztétikai dimenziójának összetevői Szentesi értelmezésében a „1. Szépérzet, harmónia. 2. Többletjelentések. 3. Én- illetve önmegismerés. 4. A mássággal történő szembesülés, a másság megismerése” (19), amely felsorolással nagyjából egyet is érthet az olvasó, azonban az első pont több mint aggályosnak látszik, hiszen azt mutatja, hogy Szentesi irodalomszemlélete kevéssé tud mit kezdeni azokkal az irodalmi szövegekkel, amelyek nem keltik fel a szépérzetet, vagy a harmónia képzetét, mint például a gótikus irodalom vagy a traumairodalom. Nyilván az előbbi tradíció magasirodalomhoz való tartozásáról erősen megoszlanak a vélemények, de az utóbbi egyértelműen része az elit kánonoknak, így joggal várhatjuk el egy elméleti modelltől, hogy számoljon ezzel a hagyománnyal. Ez pedig rámutat egy paradigmatikus aspektusára a könyvnek, mégpedig annak korlátozott párbeszédképességére bizonyos fajta irodalmakkal. A kötet természetesen számot vet a saját nézőpontjának partikularitásával (9), de e részrehajlás miatt nem képes maradéktalanul praxissá alakítani a megértés saját maga által leírt egy fázisát, a befogadói szubjektivitásról való leválasztást (42). Az elméleti bevezető emiatt kevésbé a megértés általános modelljeként lesz értékelhető, mint inkább egy olyan személyes preferencia megfogalmazásaként, amely általános érvényre látszik igényt tartani.
Kétségtelen tény azonban, hogy például Az ismeretlen otthon Mészöly Miklós Filmjéről (60–130) és Magasiskolájáról (131–168) szóló bravúros olvasatai egyértelműen bizonyítják ennek a sajátos irodalom- és befogadáselméletnek a virtuozitását, hiszen az rendkívül hatásosnak mutatkozik bizonyos szövegek értelmezése során. Ennek a homlokterében azok a későmodern és posztmodern határán álló alkotók és szövegeik állnak, akiket név szerint is említ a szerző Bodor Ádám Sinistra-körzetéről írott kritikájában, tehát „a kései Kosztolányi (Esti Kornél), valamint Ottlik Géza, Mészöly Miklós és Nádas Péter nevével fémjelezhető, erősen (lét)filozófiai töltésű, ontológiai problémaköröket boncoló irodalom.” (271) Elsősorban tehát ezeknél a szövegeknél hat reveláló erővel a Szentesi által képviselt „műimmanens és esztétikailag érvényes látásmód” (126, vö. 208, 221, 223), amelyet lépten-nyomon szembeállít a kötet az ideologikus-politikai, marxista, kontextuális, szociológiai, referenciális megalapozottságú olvasatokkal (126, 188–189, 209, 217, 219, 224, 228, 230). Ezeket az értékpreferenciákat Az ismeretlen otthon következetesen el is várja nemcsak az irodalmi szövegektől, hanem az irodalomtörténeti narratíváktól is, emiatt illeti a szerző maró kritikával Füzi László (214–227), vagy Alföldy Jenő (228–231) köteteit.
Ha áttekintjük Szentesi kötetének tartalomjegyzékét, akkor két dologra lehetünk figyelmesek. Egyrészt arra, hogy noha a szerző bevallása szerint „itt jobbára prózai alkotásokról készült szövegek olvashatóak, valamint áttekintő-összefoglaló tanulmányok” (9), két fejezet (A transzcendencia elvesztése és megtalálása, valamint a Tisztelgés a költőtárs előtt) is lírai szövegekről szól, amelyek egy felületes olvasás, valamint műnemi megfontolások alapján inkább az elsősorban költészettel foglalkozó Esztétikum — megértés — irodalom című kötetben kellett volna helyet kapjanak. Azonban mind a Pilinszky Jánosról, mind a Kálnoky Lászlóról és Apor Elemérről szóló írás kapcsolódik a kötet címében jelölt otthonosság-otthontalanság alakzatához: Pilinszky költészetében a szerző ugyanis felismerni véli a harmónia keresésének és lehetetlenségének motívumát (171), míg Kálnoky Aporhoz szóló verse Szentesi értelmezésében a kánonban otthont nem, vagy csak nehezen lelő, perifériára szorult, marginalizált (182) költőről (is) megemlékezik.
A másik dolog akkor válik érzékelhetővé, amikor megtekintjük a kötetben szereplő írások eredeti megjelenési helyét és idejét: a kötet 16 írása közül 12 az 1990-es évekből származik, ami rávilágít egy komoly időbeli hiátusra az újabb (2006-os, 2007-es és 2012-es) és a korábbi szövegek között. Kérdés, hogy ezek a régebben született szövegek aktuálisak-e még, illetve kapcsolódnak-e a kötet témájához? Pusztán régi szövegek esetleges egymás mellé helyezését, kompilációját kapjuk itt, vagy van valamilyen mögöttes vezérfonal a kötet szövegei között? A kötet által képviselt esztétikai elvek alapján azt gondolom, hogy a látszólagos hiátus valójában folytonosságot takar. A Szentesi könyvének felteendő megfelelő kérdés tehát korántsem az, hogy miért kell nekünk 2014-ben túlnyomórészt az 1990-es években íródott kritikai reflexiókat olvasni. Az értetlenkedés helyett inkább észre kellene vennünk azt az intellektuális kalandot, amely a kötet elején álló tanulmány kimunkálásához vezetett, s amelynek fontos állomása volt az 1990-es évek elején lezajlott irodalomtudományos „rendszerváltás”, amelyben Szentesi a kritikai intervencióival maga is részt vett, és amely a korábbi évtizedek külsődleges szempontjai helyett immár az esztétikum és az esztétikai tapasztalat felől szándékozta leírni az irodalmi műalkotást. Szentesi két évtizeddel ezelőtt írott kritikái és metakritikái konkrét irodalom- és kritikatörténeti reflexiók tehát, amelyek az irodalom és az irodalomtudomány pillanatnyi állapotára reagálnak, míg a kötetnyitó elméleti tanulmány mindezen konkrét esetekből elvont, absztrakt elveknek a leképezése lesz, ami jól illusztrálja a hermeneutika szerző által is osztott azon nézetét, mely szerint „egy jelenségsor (elő)története igazán csak az utótörténet aspektusából válik megérthetővé és megítélhetővé” (58), bezárva ezáltal a praxis és a teória közötti hermeneutikai kört (54).
Azonban ezek a kikristályosodott elvek érzésem szerint több szempontból is dinamizálásra szorulnának, mind a honi hermeneutika, mind az angolszász elméletek szempontjából. Szentesi — nyilván érthető okokból, hiszen irodalomtudományi tanszéken tanít — nem reflektál sem az irodalom sajátszerűségét, autonómiáját és vezető szerepét megkérdőjelező és problematizáló kulturális és mediális fordulatra, amelyeknek az axiómái már szerves részévé váltak a magyar hermeneutikai praxisnak, amely szerint a kritika számot kell tudjon adni az irodalmi műalkotásnak nemcsak az esztétikai, hanem kulturális vagy mediális összetevőiről és beágyazottságáról is. Ez az utóbbi, mediális nézőpont egyébként már érzékelhető a 2012-es Mészöly-olvasatból (67), így a dinamizálódás kezdete már kitapintható Az ismeretlen otthonból.
Az angolszász irodalom- és kultúraelméleteken nevelődött irodalomtörténészként és kritikusként aggályosnak látom a kötet esztétikumközpontúságát, hiszen ez az alapállás nem kevésbé ideologikus nézet, mint amit a szerző kritikával illet, és ahogyan fent érveltem, ki is zárja bizonyos fajta művek vizsgálatát, legyenek azok a magasirodalmi kánon részei, vagy tömegirodalmi szövegek. Szintén problematikusnak tartom a megértés folyamatában a külső valóságról (39) „leválasztás” aktusát és azt az elvet, hogy „egy jó műnek nem szabad túlzottan sok szállal és közvetlenül kötődni keletkezési idejéhez” (263), hiszen ezek jobbára ellehetetlenítik azoknak az értelmezési elveknek az érvényesítését, amelyeket a kritikai kultúrakutatás, a feminizmus, a posztkoloniális kritika vagy az újhistorizmus kialakított, például a szövegek politikumának vagy historicitásának kiterjedt vizsgálatát. A politikai aspektusoktól Szentesi szövege szigorúan elhatárolja magát, azonban a történeti dimenzió értelmezése esetében már érzékelhetünk némi elmozdulást az irodalmi műalkotás hermetikus szemléletétől, hiszen a kötet pozitív példaként citálja azokat az irodalmi szövegeket és kritikai megközelítéseket, amelyek a történelem és a textualitás viszonyát nem pusztán egyirányú mimetikus viszonyként képzelik el, hanem amelyekben a többértelműség, az összetettség, a közvetettség aspektusai, vagy a problematizálás gesztusai mutatkoznak meg (95, 100–101, 151, 199–200, 203–204, 241, 249, 260, 266). Az előbbi mimetikus elv alapján marasztalja el Szentesi kötete Ágh István (242–247) és Kurucz Gyula (261–265) prózaköteteit, vagy Eörsi István (255–260) esszéit és publicisztikai írásait, s velük szemben piedesztálra emeli Mészöly Miklós (60–168), Spiró György (187–204), Balázs Attila (235–241), Láng Zsolt (249–254), vagy Bodor Ádám (266–271) szövegeit. Látható tehát, hogy mind a kulturális-mediális, mind a történeti-(kon)textuális irányba történik tapogatózás Az ismeretlen otthon című kötetben, de ez itt inkább csak ígéret marad, amelyet teljesebb mértékben csak egy későbbi könyv válthat majd be. Az otthon keresése tehát még nem ért véget — és tegyük hozzá, hogy az irodalmi szövegek kimeríthetetlenségéből eredően soha nem is érhet véget.
Megjelent a Műút 2014045-ös számában