A kristálypalota

Öregapám belehányt az ágyába és belefulladt. A cipője az örökségem. Negyvenötös a lábam, nagyapámé töpörödött. Harmincnyolcas cipőbe préselve élek. Levágtam az orrát, bök a köröm, befelé nő, mint a gyulladt szőrtüszők.

Öregapám belehányt az ágyába és belefulladt. A cipője az örökségem. Negyvenötös a lábam, nagyapámé töpörödött. Harmincnyolcas cipőbe préselve élek. Levágtam az orrát, bök a köröm, befelé nő, mint a gyulladt szőrtüszők.

Koszos körömmel, görbe ujjakkal, és fényes szemekkel indultam útnak. Jobb-bal, jobb-bal, ez az menni fog. Érzem a homokot a lábujjközeimben, meg a bőrkeményedések áldását. Lemoshatatlan a talaj, a talp barázdái színeződnek, bevésődik a térkép. Három lépésenként hátra kellett néznem, és fel kellett mérnem, mennyit haladtam. Majd csukott szemmel össze kellett számolnom eddigi lépéseimet. Azt hittem, nem tudom a szorzótáblát, de a hármasból mégis tökéletesen teljesítettem, bár nem ellenőrzött senki és semmi. Egy-két-há’, zöldház vége, egy-két-há’, kezdődik a kék, egy-két-há’, kék közepe, egy-két-há’, kezdődik a barack, egy-két-há’, és így tovább. Háromezer lépés az indulás óta, hatezer az indulás óta, kilencezer, vége a falunak, mezőbe zuhantam.

Hajnalban a legcsodálatosabb az utazás. A fű nedves a harmattól, a madarak barátságosan csattogtatják szürkés csőrüket. Csillognak a pipacsok szirmai, zümmögnek a méhek. Bizarr alakok tűnnek fel a senkiföldjén. A földhözragadtság elképzelhetetlen. Minden szokatlan és megismerhetetlen, mint az ezeregyéjszaka. Boldogan sütkérezem ebben az idegenségben, ahol minden különösség magától értetődő.

A folyékony ég kárpótol a szárazságért, maga vagyok a szomj, és a végtelen kékbe hatolok. Váratlanok a házak, és azt hiszem, mostantól minden váratlan dolog meg fog történni velem. Így a házak is és a kastélyok is, meg a kristálypaloták belsejében felaggatott birkák.

A búzamező közepén tűnt fel. Csillámlott a türkiz ruhája, fejére simult néhány centis haja. Közeledni kezdtem hozzá. Ránehezedtem a hajtásokra, ropogott talpam alatt a búza. Nyomot hagytam és utat törtem. Egyre tisztábban láttam a megszeppenést és a megilletődöttséget az óriási kék szemekben. Olyan volt, mint egy állat. Minden félő ember állatokra hasonlít, talán ezért nem olyan fájdalmas bántani őket. A kecskéket is levágják minden fájdalom nélkül.

Ezekről a látomásszerű lényekről mindig dalok jutnak eszembe. Zenélő képek, melyek túl vannak a mesén. Ő egzotikus és monoton. Semmi északi tündériség. Azokra a városokra emlékeztetett, ahol évekkel később jártam. Magas és tiszta épületek, világító kupolák, puha homok. Ugyanez a finomság jelent meg benne is. Ezeknek a helyeknek a dallamát idézte meg, puszta jelenlétével jósolt.

Eladta a tekintetét, nem futott el. Babrált a ruhájával és valami megtört görcsöt sugárzott. Mintha megtestesült volna benne az elszakadás. Nem a széltől volt libabőrös a válla, hanem a hamvasságától. Sem a nevét, sem a leheletének szagát nem birtokoltam. Egy hang sem jött ki a torkomon. Most láttam először igazán idegen embert. Erőteljesen és szabadon akartam megszólítani, ahogyan az ember csak felismerés pillanatában képes rá. Heuréka, vagy ’allelujah. Ezt akartam, hangosan és megkérdőjelezhetetlenül: szólni. De csak szakadozott nyögés jött ki a torkomon. Elpirultam. Újabb megszégyenülés, nem ezért jöttem, nem erről volt szó. Arról volt szó, hogy ha már nem látom többé a gabit, akkor nem látom többé azt a jánost, aki nem tud szólni, aki szemüveges és megverik kártyában, és latinul sem beszél. Arról volt szó, hogy ha kilépek a világból, akkor belépek oda, ahol eltűnnek a kiindulópontok, beleértve a szégyent is. Újra nekifutottam, megint suttogtam, aztán ismét megpróbáltam, és aztán még egyszer, és eljutottam a nyögésig.  Végtére is szóltam. Halkan és érthetetlenül, de számomra formába bújtak a szavak. Valami lobogás jellegű hangsor. Nekem annyit jelentett: vezess. Számára pedig olyan alaktalan volt, hogy csak a kétségbeesésem tanújeleként érthette, amit egyedül azzal tudott orvosolni, hogy vezetni kezdett.

Kézen fogott. Rövidre rágott körmei is puhának hatottak. Mint a lepke bőre. Lélegzik a köröm is. Őt kínozta a föld, mert vékony volt a bőr a talpán, engem kínzott a cipő, amiből kilógtak az ujjaim. Vastagodott, élesedett rajta a köröm és a bőr. Sokáig mentünk. Hétezer lépésig számoltam, aztán megijedtem, hétezer nem osztható hárommal mégis eljutottam odáig. Ezekért a diadalokért volt érdemes elindulni.

Ahogyan erőszak volt számomra az indulás, és minden lépés, minden számlálás, úgy volt számára erőszak az érintés és a tekintet. Mégis odaértünk. Távolról csak rengeteg fényt láttam, és valamit, ami a szekrény tetején porosodó cukorsüvegekre emlékeztetett. Azokra a cukorsüvegekre, amikről már lebomlott a címke, és megroggyant rajtuk a celofán. Túl magasan voltak, sosem értem fel őket.

Fényesre csiszolt oktaéder téglákból épült a kastély. Magas és széles, ölelhetetlen. És nagyon csillogott. Arra gondoltam, ha élesebb lenne a körmöm, ha éles lenne, mint béla légkalapácsa, véshetnék bele jeleket, mintázatokat, vagy csak a nevem. Termelhetnék port, amivel bekenhetném magam. De itt nem lehet nyomot hagyni, és innen nem lehet nyomokat szerezni. Felnézett a hegy méretű épületre, feltartotta a kezét, és az ujjaival nyúlt az óriási kulcslyukba. Ezért lehetett lerágva a körme, a teste volt a kulcs, egyedi mintázatú szaruréteg, a hazajutás záloga.

Beléptünk. Tűzött a fény, fokozta a kristály, három pislantás is kellett a tisztánlátáshoz. Óriási tér közepén faasztal, fehér festékkel bemázolva. Csak egy réteg, hogy láthassam a gyűrűket, csak egy réteg, hogy az apró hiba visszavezessen az életbe. Hogy emlékeztessen. A faluszéli festőre, aki minden reggel egy farönkön ült. Bicska a fában, hagyma a szájban. Nagyterpesz, melegítő, sör és kávé. Csak a tekintetemmel kérdeztem, hogy nem túl ártalmas-e ez így együtt, és ő szóval válaszolt. Nem. Ez így jó. Ennyit mondott. Mintha nem ismerné a nyelvünket, de minket mindennél jobban. Többes számban kell beszélnem, ha róla van szó. Valamiért így természetes. Ahogy állok a térképen kívüli kristálypalotában, minduntalan az ő arca tolódik elém. Gyönyörű metszésű karvalyorra volt, és a mosolyaiba mindig vegyült némi cinkosság. Kivillantak a hátsó fémfogai, barázdák születtek az arcán. Bicskával mutogatott a tönkökre, ezekből nem lehet faragni, a kéreg lepattog, vigyázni kell, elrontja. Nem értettem, mit beszél és miért, de mindig is tartozni akartam hozzá. Sosem gondoltam volna, hogy ő fog először hiányozni nekem.

Szerettem volna mesélni ennek a lánynak az emlékeimről, misibácsiról, a festőről, gabiról. De talán csak akkor értené meg, ha leírnám. Ha nem kellene minden szavam közben a szemeim közé néznie, figyelni a vonásaimat, hallani a hangom torzulását. Nem érezné, hogy tartozik és meg kell veregetnie a vállamat. És nekem nem kellene elgondolkoznom rajta, hogy mesélésem pillanatában őt birtoklom, vagy önmagamat.

Ember ült az asztalnál. Fehér volt a szakálla, kék a kigombolt inge. Nem mozgott a levegő, mégis olyan volt, mintha a szél finoman lebegtetné az ingét, a szakállát. Meredtek a szőrszálak a karján. Paradicsomot evett. Folyt végig, csorgott a lé, bele a mellkas szőrébe. Harapta a húst, összpontosított. Koncentrált a késre, amivel szelte a sonkát, vörös a hús, véres, nyers és érett. Mégsem voltak szagok. Elmerült a mozdulatban. Egyedül az étkezés pillanataiban találni gyöngédségre. Figyelemre kényszerít a mindennapi szertartás. Nincs más biztos pont, csak a hús és a kés. Ilyen egyszerű. Élezés, két mozdulat, vágás, egy mozdulat, élezés, harapás. Csorog, vág, rág, újra, újra, újra. Láttam a mozdulatain az evőeszközök súlyát. Csillogott a lekerekített végű kés, kiemelte a villa mintáját és a vágódeszka barnaságát. Egy lépést tettem felé. Nem volt hangja a lépésemnek, de valamit megérezhetett belőlem ez az ember. Lehullt az acélkés, a finom mintázatú villa. A tündöklés maga ez a zaj. Mindent betöltött a visszhang. Méltóságteljes csörömpölés, de olyan jóleső, mint a csilingelés. Mintha varázsporral szórnának be valamit. De ő mégsem került hatása alá. Mészárszékről szökött testre emlékeztet. Félelmetes az ember, aki csupán az ételben talál meghittségre. Egyre kevésbé magától értetődő, hogy itt vagyok.

Amikor megszólalt a társam, akkor jöttem rá, hogy valószínűleg idegen országban lehetek. Talán mégsem azért vagyok érthetetlen, mert nem tudok hangosan beszélni. Az ismeretlen férfi összerezzent, amikor meghallotta a beszédet, elárvult, amikor kiszólították az étkezésből. Bizonytalanságát csak egy pillanatra mutatta. Felvette a szerepét, maga mögött hagyta a meztelenséget. Társalogni kezdtek, és semmit nem értettem, egyre biztosabb volt, hogy egy olyan népmesébe kerültem, ahol nem értik, mit jelent legkisebb fiúnak lenni.

Körülbelül negyed órán keresztül beszéltek, szélesek voltak a gesztusaik, és heves a mimikájuk. Nem tudtam összeegyeztetni a hangsorokat ezekkel a mozdulatokkal, és ki tudtam zárni a szavakká nem formálódó beszédet. Közelről akartam megnézni szemöldöküket, szőrszálaik állását, pórusaik tágulását. Meg akartam őket ismerni. Ha kifésülhettem volna a szakállból a paradicsomot, talán összebarátkozhattunk volna. Valamilyen kapcsolat mégis volt közöttünk, mert nem illetődtem meg, és nem akartam elmenni. Szilárdan álltam, körvonalakat kaptam az ismeretlenségtől, de elhalványított az emlékezetem. Amikor magával ragadott ez az emlékezés, amikor elkezdtem volna lehajtani a fejemet és megszólítani magam, akkor fejezték be a beszédet, és tessékeltek fel a faragott lépcsőkre. Egyáltalán nem kopogtak, nem reagáltak jelenlétemre a fokok. Újabb megnyugtatás. Amikor felértünk, szembefordult velem a lány, megfogta a kezeimet, és nagyon erősen a szemembe nézett. Mondott egy szót, vagy kettőt, vagy talán egy mondatot is, nem tudom a határokat, de azt tudtam, hogy fel szeretne készíteni valamire. Azt hiszem, egy próbát kellett kiállnom, és talán erről akart nekem beszélni, de egy olyan mesében, ahol nem lehet legkisebb fiú, próbák sincsenek. Felkészültem tehát egy titokzatos jelenetre, aminek a minőségéről fogalmam sem volt. Akkor bólintottam, és rám mosolygott. Olyan szép volt a mosolya, hogy nevet kellett adnom neki. Elhatároztam, hogy Zíliának fogom szólítani.

Zília tehát kézen fogott, és vezetett a folyosón. Mezítláb volt, mégis volt hangja lépteinek. Finom csoszogás, mint amikor a homokot fújja a szél, vagy amikor sót szórunk a salátalevelekre. Fekete-fehér kövekkel volt kirakva a padló, elképzeltem keresztbevágva, gyönyörű lehetett a kristálytömb ezzel a mázzal, ami összefogja és behatárolja. Nem éreztem magam ketrecben, annak ellenére, hogy szűkülni kezdett a folyosó. Valami azonban megzavart. Ahogy mentünk egyre beljebb a kristálytömb testébe, ahogy egyre mélyebbre hatoltunk a középpontja felé, úgy kezdtem hallani egy hangot. Egyre hangosabban és élesebben. Tulajdonképpen végig ott volt, csak nem akartam észrevenni. Csöpögés. Csorgás. Nem az a fajta, amikor hihetetlen magasságokból zuhan alá a csepp, és egy felszabadult koppanásban szétfröccsen. Az, amikor érzed, hogy régóta csúszik lefelé valamin, és végül, megadva magát a gravitációnak, közönségesen leesik. Minden fellengzősség és grandiózusság nélkül. Puritán csöpögés. Minden koppanás kizökkent. Idegen, mint én.

Amikor már kétszáz lépés és ezer kilincs óta mentünk, akkor elérkeztünk egy vörös ajtóhoz. Már régóta csak egy ember fért el a kikövezett úton, a mennyezet azonban magasabbra került. Kristálycsőben álltam ott, mint egy palackposta, üzenet a kémcsőben. Vert az ár.

Beléptünk az ajtón, ami olyan magas és súlyos volt, hogy csak ketten tudtuk elmozdítani. Hosszú percekig feszítettük izmainkat, hogy résnyire kinyithassuk. Ha eddig nem készültem fel, akkor az erőlködés pillanataiban biztosan. Meg amikor az ajtókerethez simulva csúsztam be a terembe. Szálka akadt a combomba.

Nem tudom, hogy inkább hosszú, vagy inkább széles volt a terem, egyedül a végtelen teret érzékeltem, és azt, hogy egyszerre csupán egy falat láttam. Az nem tündökölt, mint a korábbiak. Úgy vakolták be, mint ahogy a festő viszi fel a sűrű temperát a vásznára. Göcsörtös, sárga. Csupán egy vakablak ontotta magából a tisztaság érzetét. Biztonságban voltam tőle, otthonosak a vakablakok, mert nem szükséges súlyos függönyöket aggatni eléjük. Oldalra néztem, jobbra, balra, újra és újra, nehezen tudtam befogni a termet. A két oldalsó fal kristályból volt, de csiszolatlan. Éles göcsörtjei fenyegettek, az elém táruló látvány önmagában is. Rozsdásodó kampókra voltak felaggatva a megtisztított, vöröslő bárányhúsok. Vagy inkább testek. Sokkal inkább nevezhetőek maradványoknak, ereklyéknek, mint élelemnek. Körülbelül ötven darab függött ott a teremben. Díszítették a szobát. Vörös csipkeminta. Elindultam a vakablak felé, hogy nekidőljek a festett falnak, az egyetlen dolognak, ami meleg támasztékot nyújthatott. De meg kellett állnom. Ahogy közeledtem a terem vége felé, lassan kirajzolódott valami, ami messziről csupán egy barnás, homályos foltnak látszott. Ismét egy tiszta asztal, ezúttal minden bevonat nélkül, semmi lakk, tompa szálkák. Ezen az asztalon feküdt a frissen levágott birka. Az ő testmelegétől olvadhatott az épület. Szeretnék törődni ezzel a hússal. Legalább összerakni, ha élővé nem tehetem. Ránéztem Zíliára, aki bólintott, ismét kézen fogott — nem értettem az érintés természetességét ebben a térben, sértettek a meleg kezek —, és odavezetett a testhez. Kést adott. És egy rozsdásodó biciklipumpát. Értetlenül néztem rá, fogalmam sem volt, mihez kezdjek ezzel a készlettel. A hosszú és éles késsel, aminek bizonyára a verejtéktől kopott meg a nyele, és a pumpával, nyomásmérővel a tetején, amiről számokat aligha lehetett leolvasni, olyan karcos volt az üvegje. A fonott bevonatú cső egy tűhegyni szipkában végződött. Horpadt henger folytatása.

Látta a zavaromat. Undor volt az arcán. Fogta a pumpát, és a birka bőre alá illesztette. Kezembe adta a fogantyút. Rég megbánta, hogy idehozott.

Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ez lesz szállásom díja, hogy le kell nyúznom a bőrt a testről, le a faggyút, levegőt kell nyomnom alá, hagyni, hogy elváljon az irha a hústól, majd a kezeimmel kell lefejtenem a bőrt róla. Azután le kell fűrészelnem a végtagokat, majd ipszilonvágást kell ejtenem a mellkason, ki kell emelnem a belsőségeket, meg kell tisztítanom a húst, csontot kell fűrészelnem. Láttam magam előtt, ahogy a homlokomról csepegő izzadtság rá fog hullani a nyakra és a combra. És ki fog ülni rajtuk a só. Láttam, ahogy le fogom vetni az ingem, és nedves csuklómmal törlöm majd a homlokom. Ahogy már a hózentrógerem is lehajtom. Talán még a cipőmet is levenném. Megnyugtatna a hideg kő. Elgondoltam ezt és ránéztem a testre, üvegesen csillogott a vízszintes pupilla, a gyapjú eszembe juttatta édesapám hajkoronáját. Ha késsel vágok bele, réteg lesz a bőr. Nem tudok szembenézni a keresztmetszettel. Zília bíztatóan mosolygott rám, de amilyen szép volt a korábbi öröme, most olyan távolságot ékelt közénk. Megkérdőjeleződött, hogy valóban ismerjük-e egymást, pedig amíg ide tartottunk, lépéseinek zaja újra és újra biztosított róla, hogy van közünk egymáshoz. Bőre hamvassága gúnyolódássá vált ebben a szobában. Csalódottan és összetörten álltam.

Mégsem menekülni akartam. Egyszerűen csak elmenni.

Nem azért kellett útnak indulnom, mert gyöngédséget éreztem a báránytest iránt. Önzőségből mentem el.

Megjelent a Műút 2014045-ös számában