A seregben (Magyar Néphadsereg, –1990), az előfelvett egyetemistákkal (táposok) szemben folyamatosan kisebbségi komplexussal küzdő tisztek egyik kedvenc szava volt ez: „kulturáltan”. Ez a szó vonatkozott arra, hogy ha bebaszol, mint a disznó, árokba hugyozol, de nem fordulsz bele és össze sem hányod magad, hanem csak a kukát, az üti (Ügyeletes Tiszt) félrenéz, mikor visszaérsz a laktanyába, tehát nem csukat le, valahogy bejutsz a hálókörletbe, és életben maradsz ébresztőig, nos, akkor valószínűleg kulturáltan szórakoztál. De ezt a szót használták akkor is, amikor azt kérdezted, hogyan díszítsed föl a klubhelyiséget a tíz méter piros szalaggal, a két zászlóval és egy rozsdás táblával, amely a hatvanas évekből maradt a raktárban, és arra buzdított, hogy sose feledkezzünk meg a kellő óvatosságról (éberségről?), de hogy mivel kapcsolatban, arra már nem emlékszem. Esetleg hozzátették másik kedvenc szavukat, ha nyomatékot akartak adni mondandójuknak: „értelemszerűen”. Akkor is így tettek, amikor az erdőben kellett több száz méter hosszan kábeleket kihúzni fák, bokrok között nyilván (erdőben, ugye), és szerették volna, ha 90 fokos szögek dominálnak a kábel irányváltásainál.
Így vált a kultúra és az értelem a hajdani Magyar Néphadsereg két vezérgondolatává, legtöbbet emlegetett fogalmává. Abban az időben tanultam meg, hogy mindennek lehet kultúrája. És hogy nem ismerhetünk (Istenem!) minden kultúrát. Tehát vannak idegen kultúrák, melyekkel szemben türelmesnek kell lenni. Lehet persze kíváncsinak és érdeklődőnek is lenni, de türelmesnek mindenképp. Azt már Nietzschétől tanultam, később, hogy régi, eredeti értelmükből teljesen kifordult szokásainkhoz nagy erővel szoktunk ragaszkodni, és vadul értelmet keresünk számukra, utólag. Nem azt mondjuk, „ezt mi így szoktuk”, ehelyett azt mondjuk „így kell”. Pedig nem. Egyszerűen csak így szoktuk, (és lehet, már semmi értelme ezen a megszokáson kívül). Mások meg máshogy. És sehogy se: „kell”.
Szokásainknak nem értelme van feltétlenül, hanem ereje: fenntartanak valamit, amire nagyobb szükségünk van, mint változásra. Általuk írhatjuk le: így élünk. Aki mégis másképp szeretne élni, annak meg kell vizsgálnia a szokásait, és meg kell értenie, mit miért tesz — vagy éppen nem tesz — valójában. És akkor már nekigyürkőzhet annak a mérkőzésnek, amelyet az „ismét ugyanúgy” erőivel folytatnak az „ezúttal másképp” erői. Amely mérkőzéssel kapcsolatban, ha nem bennünk, hanem külső helyszíneken és szereplők között zajlik, olyan triviálisan vagyunk képesek állást foglalni.