Hol olvastam a sír szélén állók apokalipszisének azt a részletét, amely leírja, hogy abban a bizonyos a gázkamrában, két ujjnyira a halált hozó gáz zuhanyrózsájától némelyek a falra másztak, körmeikkel a vasbetont kaparva, hogy még ma is látszik körmeik nyoma, míg mások utoljára kiürítették beleket, ismét mások még egy utolsó, tragikus nemi aktusba kezdtek? A pusztulás előtt, a semmi tőszomszédságában az emberek elkeseredetten viselkednek, elszabadul az őrület, a testi hisztériák diadalmaskodnak. Ez a tanulsága az Érosz és Thanatosz viszonyát ábrázoló festményeknek vagy allegóriáknak is. Mi lehet az oka, hogy az emberek olyan kevéssé vannak tudatában a ténynek, hogy néhány másodperc vagy évtized múltán, az örökkévalóság szempontjából ez már mindegy, mindannyian halálra vannak ítélve és ennek tudatában kell élniük?
Pascal fölvázolja az emberi sors megkapó és igaz képét: egy sötét és nedves barlangban összeláncolt emberek várják, hogy nyíljon az ajtó, amelyen belép egy hóhér, megragadja egyiküket, majd a többi tehetetlen ember szeme láttára levágja az áldozat fejét. Továbbá: jól látta és el is mondta, hogy e helyzetben csupán egyetlen megoldás lehetséges: a szórakozás mint a figyelem elterelése. Minden szórakozás vigaszt nyújt és minden vigasz valami nehézség, kisebb-nagyobb baj meghaladásából származik. Mással foglalkozunk, félrenézünk, figyelmünket más témára összpontosítjuk: kártyázunk, biliárdozunk, vadászunk, fecserészünk, lerészegedünk, becsapjuk a szükségszerűséget, elhessegetjük a sötét árnyakat, igyekszünk nem emlékezni egy gyermek elvesztésére vagy egy rossz demiurgosz a közeli halálra utaló, fenyegetően fölemelt ujjára.
Húszas éveim vége felé, abban az életkorban, amikor nem akarjuk meghallani, hogy örülnünk kellene, hiszen előttünk az egész élet, csak Schopenhauer és Cioran olvasásában leltem örömömet. Minden egyéb gondolkodás csak a terhemre volt, vagy hihetetlenül súlytalannak tűnt, ha ugyan nem vaknak a nyilvánvaló igazsággal szemben: mindig a legrosszabb volt a legjobb, csak az volt a biztos, mi másra lett volna jó minden egyéb, mint arra, hogy e vérfagyasztó bizonyosságot a halálos pillantású sárkánykígyó tekintetével méregessem? Spinoza öröme, no igen, de engem nem nagyon vonzott. Kant, Platón, Descartes? Fölöslegesek és bizonytalanok. Nietzsche mindenki másnál jobban tetszett nekem, de nem igazán alapos okkal, pont azon vonásai miatt, amelyekért fiatal korban vonzódunk hozzá, ám amelyek miatt mai ellenségei kárhoztatják őt.
Mivel igyekeztem formát adni szorongásomnak és félelmeimnek, amelyekkel a halál kínzott, akár valami napról napra súlyosbodó betegség, elhatároztam, hogy írok valamit mintegy kétszáz oldalon, amely akár könyvre is hasonlíthatott volna. Címe így hangzott: Permanence de l’apocalypse (Folytonos apokalipszis), mert komoly dolgokkal nem tréfálunk. Többé-kevésbé azt folytattam, amit a Qohelettől Cioranig húzódó pesszimista krédó már megkezdett: harsonáztam az e világra születés szerencsétlenségét, a legrosszabb dolgok elkerülhetetlenségét, a vigasztalások és a szórakozások gyűlöletét, a halál isteni hatalmát, mint minden dolgok mértékét, a létezéssel egylényegű szenvedést, az entrópia örök munkáját, a negativitás megfellebbezhetetlen fölényét, az idő fájdalmas metamorfózisait, a romok és a csataterek, a törmelékek és az összeomlások témájának variációit, a semmi uralmát mindenek fölött, valamint egyéb hasonló kedélyességeket.
Az biztos, hogy nevetésre nem volt túl sok oka az utazónak, aki gyászos vidékeimre merészkedett. De miután mindezt elmondtuk, mi marad? A revolver csöve vagy a kereszt? A kötél vagy az átlépés a mellvéden? Mert a legrosszabb dolgok ismerősei mind azt tanítják, hogy mivel egy nap úgyis meg kell halni, miért ne halnánk meg tüstént? Holnap elpusztul a test? Öljük meg kínhalállal ma. A vágyak megszűnnek a szenvedélyekkel és a többivel együtt? Fojtsuk el mindezt, de tüstént. Születésétől, fogantatásától kezdve mindenki a semmi felé tart? Gyorsítsuk föl ezt a mozgást, adjunk nagyobb hatalmat neki, ecseteljük ékes színekkel, ünnepeljük, csináljunk kultuszt belőle. Éljünk a legrosszabb dolgok tőszomszédságában, háljunk hullákkal, csókoljuk meg a levágott fejű ember jeges száját. Kérjétek a receptet Rancé abbétól.
Vigasztalást kerestem, de csak egyre rosszabb dolgokat találtam. A kereszténység és a sztoicizmus, az epikureizmus és a buddhizmus az én kioltásával, szárnyainak megnyirbálásával igyekszik vigaszt nyújtani, fölgyorsítva a szakadék irányába tartó rohanást: meneküljünk előre a rossz elől, így megadjuk magunknak azt a benyomást, hogy mi választottunk ott, ahol csupán engedelmeskedni kell a szükségszerűségnek. Jézus, Marcus Aurelius, Epikurosz és Buddha végső soron mind azt fogalmazzák meg, amit Schopenhauer és Cioran ismételgetnek. A test megvetését, az én gyűlöletét, vádaskodást a léttel szemben, a létező dolgok becsmérlését, hic et nunc, egy megváltó túlvilágot magasztalva: a mennyországot, a lélek rendíthetetlen nyugalmát, a nirvánát; így a vigasztalások egyre csak rosszabbak lesznek, mint az állítólagos rossz, amelynek ellenében vigasztalnának.
Egy ihletett széplélek, miután elolvasta Permanence de l’apocalypse című művemet, egy nap megkérdezte, ha egyszer azt írom, amit írok és azt gondolom, amit gondolok, állítom, amit állítok, akkor miért nem röpítettem még golyót a fejembe. Ez a helyes megjegyzés megfelelő választ igényelt… Ha nem is a ballisztika, legalább is a gondolkodás szintjén. Tényleg, miért is nem loccsantjuk szét az agyvelőnket mindjárt, ha egyszer azt gondoljuk, hogy minden ennyire apokaliptikus? Milyen okunk lehet rá, hogy továbbra is ebben a világban éljünk, ha ennyire visszataszítónak, elviselhetetlenül undorítónak találjuk? Míg a semmi minden jöttmentnek egy pillanat alatt szélesre tárja kapuját, mi indokolná a halálvágynál elevenebb életvágyat? Létezik-e Thanatosznak nála hatalmasabb, erősebb ellensége?
Önmagamban kerestem a választ, nem pedig könyvtáramban. És meg is találtam. Ha a valóság tényleg ennyire fekete is, akár a nyílt tenger a legsötétebb éjszakán, az ember mégis csak képes valami fényt gyújtani saját életében, mint valami üstököst, vagy az eget szántó, egy pillanatra fölvillanó, hulló csillagot. A pesszimizmust így nemesíti meg, haladja meg a tragikum. A pesszimizmus a legrosszabbnak áldoz és elvakítja az összefüggések háttere; a tragikus viszont meggyőződött róla, hogy a sötétség csupán egy történelem díszlete, amely alapvetően akár napfényes is lehet. A dialektika híve azt mondaná, hogy a pesszimista a mozgás egy mozzanatát a folyamat egyetlen tényezőjének teszi meg, míg a tragikus gondolkodó szemében itt legalább két összetevőről van szó.
A pesszimisták valójában elméletileg mit sem akarnak tudni a vigasztalásról, jóllehet egész életük e szenvedélyes, makacs és szabályos gyakorlatról, erről az etikai indíttatású szórakozásról, figyelemelterelésről tanúskodik. A tragikusok viszont maguknak követelik a vigasztalást, amely mintegy igazolja létezésüket az entrópiai bizonyosság ellenére. A világ nagy megvetőinek eszerint mindig nagyon sok vigaszuk van a mindennapi élet számára: a bor, a hasis, a zene, a fehér asztal, a nők, az olvasás, az utazások, az írás, a társalgás, a barátság, a napfény — ezek mind lehetővé tették roppant sok, a rossz iránt fogékony embernek, hogy ne végezzék kötéllel a nyakukon, vagy szétzúzott testtel a sziklafal tövében, hanem aggastyánként, ágyban, párnák közt, vastag takaró alatt, ahol csöndesen pislákolt az életük, akár a vén mécses lángja az utolsó olajcseppig.
Az öngyilkosság ritka a filozófusoknál s még ritkább azoknál, akik megrögzött dandyk gyanánt hitvallásuknak teszik meg, hogy állandóan szakadékok közelében éljenek. Csak néhány Nietzsche-hívő — Michelstaedtertől Deleuzig, ám Sarah Kaufmann említéséről se feledkezzünk meg — mutatja ki a napfényes létezés lehetetlenségét, ám nem valami napfényes módon el is hagyja e színpadot, ha szerepének további alakítására már képtelen. Ennek ellentétele Leopardi, aki a Zibaldone-ban veszettül pocskondiázza a világot, majd aztán ki is békül vele a sörbet erejével, ahogy szokott; Schopenhauerra gondolok, aki ócsárolja a világot fő művében, de amikor ki akarja pihenni magát metafizikai és elméleti munkája után, naponta Goethe arcképe előtt ülve fuvolázik. Rabbe jut eszembe, aki az Egy pesszimista albuma című munkáját időnként megszakítva, el-elpöfékel egy-egy jó szivart. Tudom, hogy Cioran a létezésnek ezernyi kellemetlen oldalára világít rá, mielőtt csatlakozna ugyancsak pesszimista barátaihoz, egy jó pohár bordeaux-i borra, hogy Comusnak áldozzon Bacchus után, jót nevessen vagy társalogjon vagy egyedül hallgassa Brahms vonósnégyesét, olvasson egy oldalnyi Nietzschét — esetleg írja kedélyes emlékiratait.
És kérdem én, vajon mi okból nem volt senkiben annyi becsület — miután a legrosszabbról írott hosszú oldalakat eladta, nem választotta az önkéntes halált, a vigasztalást utolsó kenetként gyakorolta —, hogy magasabb sebességre kapcsoljon a sötét árnyalatok kiszűrésében a háttérből, mielőtt mindenkit fölszólít arra, hogy a saját fényével ragyogja be a Tejutat egy másodperc töredékével az elmúlás előtt. Mert minden pesszimista így járt el a saját szakállára. Persze, amikor Cioran ezt írta: „Nem gondolkodom mindig, tehát nem mindig vagyok szomorú”, akkor rámutatott, hogy a legrosszabb dolgokban való tetszelgés majdnem mindig olyan gondolkodás terméke, amely neurotikus módon önmagát tekinti tárgynak, ahelyett hogy inkább az életet választaná tárgyául. Hasonlóképpen: tudjuk, hogy a tudás növelésével fokozódik a szomorúság is. Ugyanakkor nem jelenthet megoldást a gondolkodás elutasítása vagy minden elmélkedés megtagadása. Inkább azt hiszem, a megoldás a negatív redukálásában rejlik, hogy az csupán egyetlen mozzanat legyen a mozgásban, amely így aztán szükségképpen a pozitivitás felé vezet. E befejezett, lezárt dialektikában a vigasztalás maga a törvényerőre emelt szintézis, főbenjáró közhatalom.
Ekképp a kérdés után, amelyet föltettek nekem, hogy miért élek továbbra is, ha ennyire sötét a világ, még mintegy kétszáz oldalt írtam a Permanence de l’apocalypse című kötetemhez. E könyvnek akkor a következő címet adtam: Traité des consolations (Értekezés a vigasztalásról). Azóta sem írok mást, mint variációkat e témára. Az első korszak tárgya persze nem párolgott el, nagy hirtelen és csodával határos módon, e második könyvből. Minden maradt a maga helyén: a halál, az entrópia, a szenvedés, a fájdalom persze tobábbra is győztek és győzni is fognak. Ezek az evidenciák azonban, amelyek a hedonista festmény hátterének sötét árnyalatait alkották, most ott foglaltak helyet, ahol mindig is lenniük kellett volna: e darab díszleteinek kacatjai között. Az elsőrendű pedig maga a darab lett: hogyan játsszuk e darabot a függöny legördüléséig és a fények kihunyásáig? Mi módon őrizzük meg a helyes metafizikai távolságot a tagadás, a feledés, a rossz figyelmen kívül hagyása és a tilalom meg a gátlások között, amelyeket néha kivált? Nem lehetünk sem túl feledékenyek, sem gyógyíthatatlan lelki sérültek.
A halál evidenciája, elkerülhetetlensége, a tény, hogy általa minden és mindenki a semmibe tűnik, nem béníthat meg minket, hanem inkább élénkítenie kellene. A vigasztalás ennek az élénkítésnek a művészete. A legrosszabb dolgok elméletírói, szerepükből némiképp kiesve, elmondják variációikat e témára: a humor, az irónia, a nevetés, a társalgás, a barátság, a szórakozás, az érzékek, az érzelmek, az észleletek finomítása, az önmagával teljességgel kibékült test esztétikája, az öröm és az örömet okozás művészete, a test önkívületi élményei, a zene és a képzőművészetek, a tájak élvezete, az elmélkedés, a szemlélődés, az olvasás és írás. És minden, ami csak jó ízlést, formát és összhangot ad az életnek.
A valóság, a létezés dolgában az érem egyik oldala a halál, a másik a hedonizmus: a vigasztalás a struktúrát egységesítve, komplementaritást generálva az érem két oldalát bemutató eszközként működik. Egyszer meg kell halnunk, ennek az evidenciának az idő a működtetője, akkor pedig örömmel dolgozzunk az időn, akár valami anyagon. Akik megállnak e kijelentés első állomásánál, azok belerokkannak a pesszimizmusba. Akik viszont hedonizmusukat továbbra is a tragikumba telepítik, ezzel szublimálják a szükségszerűséget, hogy minél több tüzet gyújtsanak a jégkorszak eljövetele előtt.
A test marad a végső ok, miután a tragikus hedonizmust választottuk a halálos pesszimizmussal szemben. Csak ő lehet a szereplője ennek az átlényegülésnek. Nincs más, csak a test és ő tűnik el, őt borítja el a feledés. Tehát ő marad a vigasztalás egyedüli instanciája. A probléma végső soron nem annyira abban áll, hogy meg kell halnunk, hanem abban, hogy addig is élnünk kell, mégpedig jól. Amikor eljön a halál és fölhangzik kaszasuhintásának zaja, akkor már hiába ösztönözzük a testet, hiszen vége van, az egész élet erre a napra, erre a pillanatra várt. Inkább emelt fővel kell fogadnunk e pillanatot, mint akinek egész élete a különféle örömökre volt nyitott.
Így tehát amikor majd igenis győz a halál, mi elmondhatjuk, hogy mégiscsak ellenálltunk neki, kijátszottuk és nem többel, csak a saját hatalma erejével diadalmaskodik. Akik együttműködtek vele, akik a cinkosai, szövetségesei voltak, azok ugyanebben a helyzetben találják magukat, mert ezen az órán a különbség már keveset számít. Ám annyit igen, hogy az előbbiek élve esnek áldozatul, míg az utóbbiak a saját hibájukból már halottként halnak meg, mivel már régóta hullákra hasonlítanak. Testükből, amely fehér, akár a holtaké, nem csordul ki vér, amikor a gyászos kasza levágja őket, ahogy a kőtömbjén dolgozik a szobrász.
(Romhányi Török Gábor fordítása)
Michel Onfray: Les vertus de la foudre = Afin de mourir vivant, Grasset, 1998, 73–80.