Amikor felértek a kopár földúton a magaslatra, nem tértek be az erdőbe, hanem a csapásról lefordulva a víznyelő kürtőjén srégan indultak befelé, hogy valahol majd a tanya mögött érjenek le a lapályra. Faragó a zsák vásznán keresztül a szerszámait szorongatta és a szemét le nem vette arról a helyről ott alant, amelyből még semmi se látszott, Csúszó meg elnézegette a tanyaházat meg az ólakat meg a többit, ami ott állt ezek mellett az erdők közé szorult térségen, és embert nem látott, és az jó volt. Eltartott egy darabig, ameddig leértek a sziszegő szélben erre meg arra hajlongó meg imbolygó combközépig meg derékig érő fűben, és aztán az aljban Faragó a szélső fasor mögött vezette tovább, de akkor már nemsokára látszott, hogy a tisztást körbe fogják kerülni és aztán ki tudja megint meddig bóklásznak majd az erdőben a lankán a másik oldalon. Aztán Faragó két lépés közt egyszerre hirtelen megállt, és a zsákot a kezéből a térde közé fogta, aztán a csuklójáról lehúzott egy gumipántot és a mosdatlan szurtos loboncát hátul összefogta vele, közben meg Csúszó felzárkózott mellé, és elnézett arra, amerre a másik szinte megbabonázva lesett egész idő alatt, de onnan se vette észre. Csak annyit, hogy két lépésre tőlük a tisztás tavaszi mezőszaga illatozott, a másik irányban meg az összekuszált erdő. Faragó összekushadva ment onnan tovább, úgyhogy Csúszó is begörnyedt. Az őzgida csak akkor éledt föl, amikor annyira közel értek, de a hurokból már se előre, se hátra nem tudott szabadulni, úgyhogy settenkedni különben nem kellett volna egy métert se. De akkor Faragó már kapta a zsákját és előrántotta belőle a dorongot és a zsákot ledobta, azután odarohant az őzhöz és egy akkorát húzott a bottal a fejére, hogy a kis gidának menten kiugrott a szeme. Mire Csúszó is odaért már csak véres pép maradt a fejéből, a puha kis koponyájából, Faragó meg ledobta a kezéből a csupa lepedékes botot és előhúzta a kését és elvágta a gida torkát keresztben, ahogy a disznónak szokás. Tiszta véres lett addigra az egész arca meg a haja meg a ruhája.
Egy nap majd nagyobb vadra fogok talán lőni, mondta Faragó a fejével a zsákból előkerült házilag eszkábált íj meg a szöges hegyű nyílvesszők felé intve, Mikor már pontosan betalálok elsőre mindjárt oda, ahol a legjobban fáj. Az őzgida addigra kicsöpögött és kivérzett, ők meg nem fogták fel a vérét, mert egy árva lyukas kondért se hoztak magukkal, és éppen nem nagyon akarták, hogy átvérezze a zsákjaikat, amíg hurcolják. Ne bassz, Farkas, mondta Csúszó. De bizony, mondta Faragó, Nem is talán, hanem biztos így lesz. Akkor majd megbánja, aki oda juttatott. De már késő lesz neki. Csúszó a fejét nem mozdította, csak a szemét, ahogy odanézett, Hehe, de közben egy pillanatra sem hagyta abba a nyesegetést meg a nyiszálást, nyiszitolást a késével a felkötözött dögnél. A kezével megkereste a tetem hasi oldalán a két hátsó lába között a lábhajlatban azt a pontot, ahol a legrövidebb a szőr. Finoman beszúrt a késével, aztán a hurokig, amellyel közvetlenül a patája fölött megfogva fellógatta, végigvágta a bőrt, finoman, hogy az inakat ne sértse meg se elől, se hátul. Úgy lövöm meg, hogy még éppen mozogni tudjon. Érezni, mennyire fáj. De már ne bírjon eljutni odáig, ahol segíthetnének rajta. Amikor felért a vágással a kötélig, akkor a hurok alatt a patáknál a csánkját körbevágta, aztán a másik combjánál is egész a patáig elnyeste. Akkor a combtőben a két beszúrás helyén a bőrt megfogva egy-egy ujjával benyúlt és kihúzta a bőrt és belülről kifelé átvágta. Akkor már arra kellett vigyáznia, nehogy a belekbe is beleszúrjon. A piszkos kurvája, sziszegte Faragó. Csúszó lefejtette mindkét lábról a bőrt egész a patákig, itt-ott a késével segítve, aztán a két láb között hátrafelé haladva folytatta a nyúzást. A farcsont tövében a végbélnyílás meg a nemiszervek átvágásához hátrahúzta az őz farkát, azután nekifogott, hogy egyben lehúzza róla a bundát, csak éppen elképzelése sem volt, hogy az ilyesmi vadról mekkora erővel kell húzni, úgyhogy egyrészt folyton a késsel kellett matatnia a testen, másrészt így is mindenhol beszakadozott meg összehasadozott, mert ezek szerint lehet mégsem úgy kellett volna hozzáfogni, ahogy a nyúlnál szokás. Nem mondom, a farkamnál fogva fogott meg, mint az összes többit is. De majd én is odalövök nekije, a lába közé, mondta Faragó és nevetett és nevetett Csúszó is.
Nagy lassan az első lábakat is kifordította a bőrből. Akkor mindkét mellső láb térdhajlata alatt beszúrt és átvágta az inakat a késsel, és akkor már egészen a forgóig ki tudta húzni a lábakat, aztán a forgók alatt egyszerűen eltörte és a késsel elvágta mindkettőt. Az ilyet ki kell kötözni és mogostorozni valami jó szöges szíjjal. Azután szép lassan kitaposni a belét. A nemiszerveknél Csúszó megint tett egy kis vágást, még mindig figyelve a belekre, és aztán a kezét jó erősen hátrafeszítve megroppantotta az őznek a medencéjét. A felvágott kis résen a középső meg a mutatóujjával benyúlt a hasüregbe, és lefelé tartva a két ujjával kihúzott hasfal közé illesztett késsel, lassú mozdulatokkal átvágta a bőrt. Miután felvágta a hasát, megfogta az állat végbélnyílását és azt körbevágva fentről elkezdte kihúzni a beleket. De csak lassan, hogy tudjak egyet élvezni közben, mondta Faragó, Mert azt megmondtam neki, hogy fogok én még őrajta élvezkedni. De az már csak nekem lesz jó, őneki meg nem.
A háj mögé benyúlva az egész belet a saját súlyától fogva ki lehetett húzni, közben meg óvatosan kiemelte a hugyhólyagot is. Mindeddig szorgalmasan imádkozott magában Csúszó, mert hogyha valami nem úgy működik, mint a nyúlnál, és megsérti a beleket vagy a hólyagot, és belefolyik a trutyi a hasüregbe, akkor ehetetlen lesz tőle az egész mindenség és akkor hiába vesződtek vele. Nem vagy te olyan ember, Farkas, mondta, miközben a tüdőüreget a nyelőcsőig elől középen teljesen átvágta, kiszedte a szívet és a tüdőt és ezekkel együtt a mellhártyát is kivágta és akkor a maradék vér is mindjárt kicsöpögött az állatból. Asziszed csak a szájam jár, mondta Faragó. A kiszedett belsőségből Csúszó kivágta a májat és rutinszerűen megvizsgálta, dehát igencsak fiatal gidácska volt ez még ahhoz, hogy baja legyen. Nem, mondta, és gondosan kikanyarított egy kis részt a májból az epe hernyójával, és amikor megvolt, akkor az epét kicsapta oda maga elé a földre. Hanem azt hiszem, hogy nem vagy te gyilkos. A fej levágásához meg akarta kereseni a koponyához legközelebb eső hátsó nyakcsigolyát, dehát Faragó elég rendesen elintézte az őz elejét, úgyhogy minden szilánkokká tört ott, így végül nem volt olyan nagy szám az egész. Hinni a templomba kell, vigyorgott rá Faragó.
Addigra úgy-ahogy letörülgette magáról a ráfröccsent vért meg a cafatokat meg az agyvelőnek a kis szürke galuskáit, a ruhája meg amúgyis csupa szutyok volt, úgyhogy ember kellett legyen a talpán, aki a foltok közül egyre odabökve, rá tudta volna mondani kapásból, hogy az vér ott, és most már Csúszó se nézett ki éppen sokkal jobban. Mindketten úgy festettek, mint valami lepusztult henteslegények, akiket a legmocskosabb vágóhidakról is kicsaptak, ők meg az évtizede mosatlan munkaruhájukban a maguk szakállára csináltak az erdőszélen a szabad ég alatt mészárszéket. És még csak ezután fogtak neki egyszerű konyhai eszközökkel feldarabolni a húst, hogy el tudják egymás közt osztani.