Származástechnika 1.: a menekültek

magyar vagyok
Merza István erzsébetvárosi esperesplébános, eddig tudom, vagyis inkább innentől tudom, az unokahúga Merza Matild a gyergyószentmiklósi bábaasszony, a dédnagyanyám, hát persze hogy örmények voltak, de a Czink Béla, az nem, ő szász volt, a dédnagyapám, van honnan tudnom, papírom is van róla, bár ne lenne
apai nagyszüleim üzleti szempontból kifejezetten szerencsétlen pillanatban döntöttek úgy, hogy mindenüket pénzzé teszik, és Kolozsvárott házat vásárolnak a pénzzé tett mindenükön, a pillanat persze nem csak üzleti szempontból volt szerencsétlen, mindent összevetve az egy szerencsétlen pillanat volt, európai léptékkel mérve is, de mivel abban az időben európai léptékben hosszú évek óta, és még évekig azután is ilyen szerencsétlen pillanatok követték egymást, ez úgyszólván elhanyagolható, szóval abban a pillanatban a házvásárláshoz a nürnbergi törvények értelmében igazolniuk kellett a házvásárlási jogosultságukat, miszerint négy generációra visszamenőleg nem zsidók, becsatolták hát az ezt igazoló dokumentumok másolatát, és megvehették a házat, és mivel megtapasztalták a szerencsétlen pillanatok folytatólagosságát, megőrizték az eredetiket, amelyek bizonyító erejűek arra nézve, hogy ők kik nem
a kiknem szempontjából elegendőnek bizonyult a szászrégeni (Reghin) plébános eskü alatt írásban rögzített vallomása, miszerint a nevezett okirat elégett ugyan a *-iki tűzvészben, de a konkrét személyek, akikre a nevezett okirat vonatkozik, noha részben szászok, részben örmények, kétséget kizáróan római katolikusok voltak
amikor úgy döntöttek, hogy őrizetlenül hagyják kolozsvári házukat a berendezéssel együtt, és rábízzák azt a majdani megszálló hadsereg jóindulatára, mert a körülményeket mérlegre téve a Budapest irányába történő menekülést választották, és mai napig sem tudni, hogy jól döntöttek-e, mert életben maradtak ugyan, de lehet, hogy ez Kolozsváron is megtörtént volna, ellenpróba nincsen, ugyanakkor az én előrelátó és bölcs nagyapám minden eshetőségre felkészült, úgy értve, hogy minden eszközét felhasználta a felkészülésre, vagyis a mai napig megvan az összes hiteles okirat a kolozsvári ház tulajdonjogáról, biztos, ami biztos, abban az időben két nagy ládában hozták magukkal a rövidáruüzlet csomagolható portékáját, de biztos, ami biztos, pénzre is váltották azt, ami mozdítható volt, de nem volt csomagolható, és ezt a váltott pénzt bevarrta a kabátjába, mert több lábon kell állni, sőt néha el is kell indulni azon a több lábon, például Szolnok felé, vonattal, és ha bombáznak, akkor a nyelvtudásnak és az ékszereknek (biztos, ami biztos) köszönhetően egy privát fuvarral egészen Pomázig
de ők mindenáron Pestre akartak jönni, mert azt már tudták tizenhatból, milyen az, amikor a másik hadsereg végigvonul a falun, ostromról meg nem volt ahonnan tudjanak, és egy unokatestvér be is ajánlotta őket az elöljáróságon, és ki is utaltak egy elhagyott zsidó lakást, pontosabban annak két szobáját az erdélyi menekülteknek, a harmadik szoba le volt pecsételve, még nem osztották szét az ingóságokat, berendezkedtek valahogy és megismerkedtek a lakókkal, jó ház volt, mert egyik éjjel motozást hallottak, és ott állt az ajtó mögött a weiszné lánya, visszaszökött a gettóból, Faludi néninek szóljatok, anyáddal mi van, nem tudom, micsináljunk lányom, nem megyek vissza, az egyik pincében, mert kezdtek bombázni abban az időben, felkészültek a férfiak, ez a kamra, itt a víz a két hordóban, ez meg, ha kell valamire, jó, ha van, a szénrakás mögé bujtatták a weiszné lányát meg a nagybátyámat is, csöndben legyetek, akit leventének vittek volna, ha megtalálják, de nem
magyar vagyok