Eredetileg Tony Richardson három filmjéről akartam írni valamit, de a témától még rosszabb lett a hangulatom, francnak toljak ki magammal. Készülő elbeszélésből nem adok, megjelenés előtt állóból nem adhatok, aztán, ahogy bambultam magam elé, forgott bennem néhány verssor, mai magyar költők friss köteteiből, s hirtelen felötlött: „reálidill”. Honnan van vajon? Keresni kellett, viszonylag hamar megtaláltam, Szabó Lőrinc — Móricz Pillangója kapcsán előjött — nyelvi találata. És ezzel nagyjából el is volt döntve, hogy a rengeteg penzum helyett mivel is töltöm a vasárnap délelőttöt, Szabó Lőrinc Irodalmi tanulmányok, előadások, kritikák (Osiris, 2013) című nagyszerű könyvével zsongítom és élesztgetem magam egyszerre. (A könyvre egyáltalán nem mellékesen kritikust keresek a Műútba!) És ahogy olvasom — színikritikák sorakoznak –, ide érek (172. oldal), Galsworthy : Úriemberek, A Vígszínház ma esti bemutatója — Az Est tudósítójától (Lábjegyzet a könyvben: Az Est, Színház, 1925. szeptember 26. 8. p.):
A lefordíthatatlan angol Loyalties világában, a gentlemanek kényes és tiszta körében, az úriemberek között él a gazdag és kifogástalan úr, de Levis. Valaha és valahol talán Löwy lehetett, de minden érték megvan benne, hogy ő is úriember lehessen. Sőt máris az. Hogy tradíciója nincs, azt nem vetik szemére és dicséretes, korrekt üzleti észjárását is kifogásolás nélkül egyszerűen csak konstatálja az „úriemberek” klubja. Mert az úriemberek vigyáznak rá, hogy ne éreztessék a másik race-től való idegenségüket. Aggodalmasan vigyáznak rá. De Levis azonban érzi ezt a rejtett aggodalmasságot és érzékenysége határozottan szenved amiatt, hogy a teljes egyenlőség olyan külső formáit, amilyen például az előkelő klubokba való beválasztás, önhibáján kívül nem tudja elég gyorsan megszerezni. Ez az érzékenység indítja meg a drámát. Az úriemberek között, ahol de Levis — hangsúlyozzák! — minden ok nélkül érzi magát feszélyezve, valaki, egy „úriember”, ezer fontot ellop tőle s ő nem elég konzervatív ahhoz, hogy megérezze, mennyire kellemetlen az előkelő társaság egésze számára a gyanúsítás és az esetleges botrány. Nem érzi a szégyen közösségét és ragaszkodik az igazsághoz. Senkinek sincs ellene kifogása, de hát… És itt megfordul a dráma. De Levist, akit a néző eddig némileg üldözöttnek érzett, most üldözővé, tehát egyre unszimpatikusabbá teszi az igazságkeresés.
Eddig az idézet. Még pocsékabb kedvem lett, mint akár egy órája, annyira lesújt: a szégyen közössége vs. igazságkeresés. Nyugodtan ki is vehetjük a zsidóságot a sztoriból, legyen a klub a nemzet. És legyen de Levis/Löwy Jenei László. Mondjuk sántít, nem töröm magam a bizonyítással, hogy van érvényes tagságim, és nincs ezer fontom. De tegyük fel. Akkor mi a helyzet a szégyen közösségével? Az igazsággal? És a legalább kétféle érzékenységgel? Ne lenne igaza a filozófusnak, és a ressentiment embere mégis naiv? Nem olvasok én tovább semmit, Szabó Lőrincet, Galsworthyt sem. Ezek az angolok! Mégis Tony Richardsonról kellett volna írnom.