Vida Gábor konokul hisz az elbeszélt, az elbeszélhető és az elbeszélendő történetekben. Ennek a kijelentésnek még akkor is van relevanciája, ha mostanában szinte már nem is értjük a posztmodern sokszor és leginkább politikai-ideológiai okokból szándékosan félremagyarázott „történetellenességét”. Nem segíti a könnyed eligazodást az sem, hogy a „rendes” történetmesélés mellett oly kitartóan érvelő Vida sajátos prózastílusa éppen olyan töredékes és önreflexív, mint legjobb posztmodernjeinké. Talán amiatt van ez, hogy a marosvásárhelyi Látó szerkesztőjeként is működő Vida Gábor láthatóan más elbeszélői hagyományban áll benne, mint például legtöbb magyarországi kollégája: számára a táj — és igen, vele együtt a térkép — lényegi összetevője, érzéki hozzávalója az elbeszélésnek, nélküle el sem képzelhető történet.
Ha ránézésre nem is tűnik feltétlenül egyértelműnek, Vida Gábor tavaly megjelent történelmi regénye mindenképpen nagy igényekkel lép föl: szintetizálja az eddig megjelent szövegeit, és egy olyan átfogó igényű mű akar lenni, amely a Trianon-mítoszról szóló diskurzusban magának a mítosznak az eredetét vizsgálja. A kaleidoszkópszerűen ábrázolt rezdülésekből összefont történetszálak sosem mutattak még ennyire határozott irányba nála: úgy is mondhatnánk, eddig az elbeszélés, a történet visszaszerzése volt a tét, most pedig a nemzeti identitás narratívájának invenciózus korrekciója. Így, mielőtt közelítenénk a regényhez, rögtön egy rövid kitérőt kell tennünk.
Az utóbbi időben két fontos könyv is megjelent, amelyek az Erdély-mítoszainkkal birkóznak. Az esszé kutakodó módszerével György Péter igyekezett címében is programadó könyvében (Állatkert Kolozsváron — Képzelt Erdély, Magvető, 2013) meggyőzni olvasóit arról, hogy egyes majdnem feledésbe merült életutak (Bretter Györgyé, Szabédi Lászlóé, Szilágyi Domokosé), vagy természetesnek tetsző jelenségek (túramozgalom) történeti-kritikai elemzésével a bennünk élő Erdély-képet árnyaltabbá, viszonyunkat hozzá (ha van) elmélyültebbé tehetjük. Igaz, az Állatkert Kolozsváron… jobbára marginális figurákat mutat be szimptomatikusként, célkitűzése szerint nem szentel kitüntetett figyelmet a nacionalista szubkultúrák Trianonnal kapcsolatos sajátos jelhasználatának, történelemhamisítási gyakorlatának. A fikció, a szépirodalom eszközeivel Tompa Andrea gyönyörű regénye, a Fejtől s lábtól (Kalligram, 2013)mutatta meg tavaly, hogy a kolozsvári mindennapok, szerelmek és álmok nézőpontjából mit jelentett a vesztes háború és a román hatalom.
Külön aktualitást ad az első világháborúnak a századik évforduló: sajnos a tágabb közbeszédben alig van tere a nyitott és befogadó diskurzusnak erről a számunkra alapvető, traumákkal terhes történelmi eseményről. Itt az ideje hát, hogy ne csak a kortárs irodalom legfrissebb termését tekintsük át, de újraolvassuk némelyik nagy huszadik századi szövegünket erről az időszakról — némelyiket a legjobbak közül. Ezek most a Vida-regény pretextusaként is fontosak lesznek: Sinkó Ervin Optimistákja a tanácsköztársaságról, Kuncz Aladár Fekete kolostora a francia fogságról, Bánffy Miklós Erdélyi történet-trilógiájának kötetei a világháború kitöréséhez vezető útról, az arisztokrata társadalmi réteg nézőpontjából.
Ez a gazdag szöveghagyomány nélkülözhetetlen, ha a kollektív nemzeti identitást akarjuk szóra bírni. Hogyan gondolták el a nemzet fogalmát? Mit jelentett az ország, a haza, a közösség? Ezek a remekművek olyan fogódzók a közös emlékezetünkben, amelyek esztétikai-poétikai karakterüknek köszönhetően akár egymással radikálisan ellentétes nézőpontokat is képesek úgy ábrázolni, hogy abból — az esztétikai élvezettől természetes módon nem leválaszthatóan — egyfajta etikai hajtóerő, állásfoglalás szülessen. Az a már-már meggyalázott illyési mondat, mely szerint Trianon „fáj”, csakis a kollektív emlékezet háttere előtt kap értelmet, mérlegelve, töprengve, átélve mindazt, amit az irodalom ajándékának köszönhetően átélhet az ember.
Vida Gábor könyve elején, külön el nem választott, csak tipográfiailag elkülönített előszószerű szövegben, a szerzői és az elbeszélői megszólalás határvidékén egyértelműen fogalmaz: „bár nem feladatom választ adni a kérdésre, hogy […] miért hagytuk elveszni Erdélyt, a félreértések elkerülése végett röviden kijelentem, hogy nem volt rá szükségünk, és azért nem kaptuk vissza soha többé, mert úgysem tudnánk mihez kezdeni vele. Mi magyarok, így, többes szám első személyben.” (5) Ez ugyanaz az állítás, amit Tompa Andrea regénye is többször megfogalmaz: a Budapestről a politikai elit által mindig lenézett Erdély nem találta meg a helyét a nemzet önmagáról, saját jövőjéről szóló víziójában, ezért — teszem hozzá most már én — paradox módon éppen a trianoni határ realitása kellett ahhoz, hogy egyértelmű értékként tudjon Erdély megjelenni a szimbólumok világában.
Az „előszó” aztán a minden politikai rendszeren átívelő túlélés fontossága, semleges pragmatizmusa mellett teszi le a garast, amivel egyszerre teremti meg a heroikus kitartás és az Erdélyben maradtak deheroizálásának légkörét. Egy utolsó visszatekintés az idézett mondatra: a „nem kaptuk vissza” megfogalmazás egy mindenek (legalábbis regnáló politikai berendezkedések) felett álló ágenst sugall, amely ágens (sors? Isten?) a magyarok viselkedésmintázata miatt nem érdemesít minket Erdély birtoklására. Maga a regény sokkal inkább egy rezignált viszonyt tükröz ember és történelem között, mely viszonyban a beletörődés, az okos mérlegelés a legfontosabb, noha sokszor a legőrültebb ötletek (1919 őszén Uganda felől Kolozsvárra tartani) is működőképesek lehetnek.
Ha a felhasznált és parafrazeált irodalmi mintákból indulunk ki, Vida Gábor regénye egy emlékirat kudarcából kinövő történet, melyet Werner Sándor kezd írni, de már egy oldal után bevégzi, hogy az elbeszélőnek adhassa át a szót. („Ezzel a mondattal kezdődik Werner Sándor emlékirata, véget is ér, nem akar, nem is tud effélét írni…” — 7) Sándor és fia, Lukács a két főszereplő, hosszú utazások és akciófilmbe illő jelenetek résztvevői. Ha csak felsoroljuk ezeket, olcsó irodalmi kirakodóvásáron érezzük magunkat: Sándor szerelmét (Kladovka Mária színésznőt) elviszi egy báró (Karl Friedrich Engelstett-Wörnitz), aki gavallérosan viselkedik, támogatja Sándor és Mária „törvénytelen, de igazi” fiának, Lukácsnak tanulmányait, majd egy véletlen, mégis sorsszerű fiumei találkozás (Sándor Amerikába indul, hogy meggazdagodjon a mammutfenyőkből, de fia visszaindul Kolozsvárra) folyományaként Afrikába invitálja, ahol egy komoly vadászbalesetet túlélve formálisan hadifogolyként várja ki a háború végét. Az ugandai „lógás” közben elefántot lő és szokja a forróságot, majd az afrikai kitérőt követően Kolozsvárra utazik a románok által megszállt Budapesten keresztül: itt anyját keresi de csak furcsa szerzeteket talál. Kolozsváron váratlanul összetalálkozik apjával, aki Amerikából gyorsan kiábrándulva hazatért, és a székely hadosztály megszervezése miatt élete veszélyben forog.
Mindezek a meglepő fordulatok, az izgalmas cselekmény azért is férhet el ebben a rövid regényben, mert az elbeszélés nyelve sűrű. Külön tanulmányt érdemelne a regény szereplői beszédaktusainak elemzése: „Közben valami egészen más járt az eszében, ez afféle családi vonás is lehet, hogy egy kicsit, egy árnyalattal mindig másra gondolnak, mint amiről beszélnek.” (13) Az elbeszélőnél is gyakran előfordul, hogy az az olvasó benyomása, a komoly, a végső mondanivaló valahol máshol van, a beszéd nem éri el célját, elvéti azt. A sok közbeszólás, kijavítás, megtorpanás miatt is élőbeszédre hasonlít a szöveg. A regényszerűség éppen az elbeszéltség személyes intenzitásából ered, a történetet valaki mondja, és halljuk a hangját: számomra ez az epikai hitelesség minden kétséget kizáró érzéki bizonyítéka és biztosítéka. Az elbeszélő nincs tekintettel az olvasóra, néha kapkod, szinte vágtat, sokszorosan összetett mondatok kígyóznak, nézőpontok változnak, a szereplők gondolatai közt cikázunk, miközben mindezek nemcsak egymásra vonatkoztatva nyerik el jelentésüket, de az előszóban megfogalmazott és az egész szöveget belengő szomorú, bölcs belátás is végig a mondatokban vibrál: jól követhető Erdély sorsa, az erdélyi emberek sorsa, viszonyuk a történelem többféle perspektívából és kulturális helyről szemlélhető alakulásához.
A szerelem — ami ebben a könyvben a legyőzhetetlen távolság, a folytonos elválás és alig remélt viszontlátás koordinátarendszerében rajzolódik ki — apa és fiú számára hasonló módon mutatkozik meg. Werner Sándor „átengedi” világszép szerelmét csábítójának, tudva, hogy nem állhat a sors útjába, majd egyedül neveli fel fiát; Lukács pedig abba a Daniel Klaudiába szeret bele, aki voltaképpen festő barátjának, Bartha Kálmánnak nagy szerelme. Klaudiát a kolozsvári Mátyás-szobrot festő Kálmán veszi észre, amint a Fő tér padján csak erkölcstelen nőknek megengedhető testhelyzetben napozik. Nem csak a saját életével és művészlétével viaskodó figura miatt válik jelentésessé a fény metaforája: a látvány, a kép, képiség, vagyis a reprezentáció és az emlékezés összefüggései gyakran felbukkannak a szövegben. A szerelmes férfiak itt leginkább vesztesek, de a nők sem nyerik meg a harcot, legfeljebb győznek: e finom nyelvi különbségek nemcsak az országok közti háborúról való beszédben döntenek el mindent, de a szerelemben is, ami Vida könyvében a háború metaforája is.
A sokszor meghökkentő gyorsasággal alakuló események természetesen nem leválaszthatók magáról a regényben felépített elbeszélői szerkezetről, sőt nagyon is szorosan tartoznak egybe, de indokolt felhívni rá a figyelmet, hogy az elbeszélő pozíciója — morális alapvetése, átgondolt, de mégis zaklatott dikciója révén — előnyomul, kitüremkedik a regény szövetéből. Ami a lineáris olvasás során nehezen követhető ritmusváltás, az az élőszóban természetes ingadozás. A szövegben szinte elveszik az olvasó a féloldalnyi hasonlatokban, a megtorpanások és újból-nekilódulások közt, és azt érzi, mindez felolvasva, fennhangon nyeri el az értelmét.
Vida Gábor összetettségében páratlan műve fontos olvasmány. Nem lehet nacionalista diskurzusuktól és a huszadik századi magyar történelem alakulásától függetleníteni. Hozzánk szól — ami talán már közhely a történelmi regényekkel kapcsolatosan. Úgy számol le a Trianon-mítosszal, annak közkeletű és hamis történelemmagyarázataival, hogy nem tagadja Erdély értékeit és csodáját. Amiben mindig a másik, az idegen jelenik meg: amibe szabadon belevetíthetünk bármit, nemzeti feltámadást, szebb jövőt, igaz, autentikus magyar múltat és hagyományt. Pedig elég volna csak magát a dolgot nézni, vagy legalább megpróbálni, ha úgysem lehet. Abból meríteni lelkierőt, ami nem puszta kitaláció és mese. Abból, hogy „a nagy hegyek lábánál más súlyuk van a tévhiteknek” (44).
Megjelent a Műút 2014045-ös számában