friss műút

-ról, -ről

Ureczky Eszter

Ureczky Eszter

Ureczky Eszter 1984-ben született, Sárospatakon nőtt fel. 2009-ben magyar–angol szakon végzett a Debreceni Egyetemen, jelenleg ugyanott a Brit Kultúra Tanszék tanársegédje. Kutatási és oktatási területe főként a kortárs angol próza, azon belül a test, a betegség és az orvostudomány ábrázolása, amelyet posztstrukturalista, feminista és bioetikai elméletek szemszögéből vizsgál. Érdeklődési körébe tartozik továbbá az evés és az étel ábrázolása a 20. századi irodalomban és filmben.

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Kritika

Ureczky Eszter: Az angolság indiszkrét bája
Alan Hollinghurst: Más apától. Fordította: Csordás Gábor, Scolar, 2013
2014. június 14.

A Más apától Alan Hollinghurst második magyarul megjelent regénye, mely A szépség vonala (2011) után ismét az angolság jól ismert kulturális mítoszainak és a homoszexualitás gyakran elmondatlan történelmének finom lenyomatát adja, ezúttal azonban nem a thatcheri 80-as évek és az AIDS felbukkanása, hanem az életrajz- és irodalomtörténet-írás kerülnek a középpontba két angol család 20. századon átívelő történetén keresztül. A regény azért is gazdagítja jelentősen a magyar fordításirodalmat, mert a hazai olvasók tulajdonképpen most találkozhatnak először érdemben az író világával: A szépség vonala nagyszerű regény, ám ahogy azt már több kritikus kifejtette, a meglehetősen egyenetlen fordítás miatt nehezen érthető és élvezhető olvasmány. Más a helyzet Csordás Gábor műfordításával, aki színvonalasan közvetíti a szöveg indázó mondatait, stilisztikai bravúrjait, keserédes nosztalgiáját, legfőképpen pedig az immár Hollinghurst védjegyének számító, Henry Jamest idéző melankóliát.

A Más apától a szerző ötödik regénye, amely korábbi köteteivel összevetve egyrészt a melegíróként számon tartott Hollinghurst újabb homoszexualitást (is) tárgyaló könyve, ugyanakkor ismét sikerült eddig ismeretlen szemszögből, gazdag társadalmi-kulturális kontextusba illesztve szólnia a témáról. Az író szövegeinek másik jellemzője kiterjedt irodalmi utalásrendszerük, mely oxfordi éveiben gyökerezik, ahol éveken át tanult és tanított angol irodalmat, első regénye pedig az E. M. Forster regényeiben ábrázolt homoszexualitásról írott szakdolgozatából nőtt ki. Eddigi legsikeresebb műve, A szépség vonala 2011-ben elnyerte a rangos Man Booker-díjat, amelyből annak brit rendje és módja szerint minőségi BBC-sorozat is készült, s egyaránt olvasható meleg nevelődési regényként, valamint a „nyolcvanas évek Angliájának A nagy Gatsbyje”-ként (Dömötör Ági, Kötve-fűzve blog), melyben egy lézengő bölcsész megtűrt házibarátként kerül be egy elit konzervatív politikuscsalád életébe. Hollinghurst idővel azonban ráunt a melegíró címkéjére, s legújabb regényében talán ezért is választott női szereplőt története egyik központi alakjául. A Más apától ugyanis egy közép- és egy felsőbb osztálybeli család, a Sawle és a Valence klánok sorsát követi nyomon 1913-tól egészen 2008-ig, s Daphne Sawle az egyetlen szereplő, aki az egész történetet végigéli, s akinek nagyjából az egész életét a halála után nemzeti kultusszá avanzsáló, valójában meglehetősen közepes és titokban homoszexuális első világháborús költőhöz, Cecil Valence-hez fűződő hajdani románca határozta meg.

A személyes, nemzeti és irodalmi-kulturális múlttal való párbeszéd jelentőségét maga a vendégszöveg-cím is érzékelteti, hisz a Más apától (The Stranger’s Child) Lord Alfred Tennyson viktoriánus költő In Memoriam A. H. H.című költeményéből származó idézet. A Más apától témája és stílusa nyomán az angol regény számos műfaji hagyományába illeszkedik, valószínűleg túlontúl pedánsan is. A szöveg erős nosztalgiája és arisztokratikus miliője felidézheti Ian McEwan Vágy és vezeklését, Kazuo Ishiguro A napok romjai című remekművét, természetesen E. M. Forstert; főként pedig Evelyn Waugh 1945-ös Az utolsó látogatását (Tukacs Tamás már A szépség vonala kapcsán is említi ezt a regényt A Vörös Postakocsin), s voltaképpen utóbbi kifordításaként is olvasható, hisz Waugh esetében egy arisztokrata család (s annak fia) nyűgözik le a látogatóba érkező, alsóbb osztálybeli fiatalembert, a Más apátólban viszont egy arisztokrata karakter lesz a kúria vendége és a család „elcsábítója”. Annak ellenére, hogy ez a cselekményváz hamisítatlan posztmodern textuális zsonglőrködést sejtethet, a szerző kifejezetten nem követi a kortárs brit irodalom ezen hagyományát, sőt: „Sosem végzek számottevő kutatást a regényeimhez. Tényleg nem kedvelem az ilyesmit, és alapvetően bizalmatlan vagyok a kortárs prózában való terjedésével kapcsolatban.” (The Paris Review).

Legközvetlenebbül azonban Rupert Brooke első világháborús költő alakja ihlethette a regény központi költőfiguráját, akinek szállóigévé vált első világháborús verse, A katona szentimentális patriotizmusa ellenére (vagy talán épp ezért) az angol nemzeti éthosz, az elvesztett ártatlanság elégikus emblémájává vált: „If I should die, think only this of me: / That there’s some corner of a foreign field / That is for ever England.” Noha Hollinghurst a fent idézett interjúban úgy nyilatkozott: „Nem akartam egy első világháborús könyvet írni”, a Nagy Háború mítosza — ahogy az első világháborúra a britek utalnak — mégiscsak központi mozgatórugója a regény eseményeinek, amely ugyanakkor a történelem e nagy elbeszélésének bomlását is szemlélteti; Daphne Sawle szarkasztikus szavaival: „Az az igazság, hogy nehéz szüntelenül fejben tartani mások traumáit.” (194) Az újabb nemzedékek számára azután egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy Cecil Valence egyértelműen csak azért válhatott generációs szimbólummá, mert elesett a háborúban: „Szerintem Cecil bácsi versei rémesen imperialisták, Nagyi” — mondja Daphne unokája, az idős hölgy pedig erre angolosan „úgy tett, mint aki nem hallja.” Már Csuhai István is rámutatott A szépség vonala kapcsán (Élet és Irodalom, 2011. április 15.), hogy a mű nem szoros értelemben vett történelmi regény, s ez igaz a Más apátólra is. Hollinghurst korántsem arra törekszik, amit például Pat Barker Felépülés-trilógiája (melynek első kötete magyarul is olvasható) már színvonalasan véghezvitt az első világháború örökségének radikális újraértelmezésével kapcsolatban, ahol a harctéri sokk, a hőskultusz és a hagyományos nemi szerepek diszkreditálódása jelentik a regény fő témáját.

A férfiasság fogalmának átértelmezése sokkal inkább a homoszexualitás camp (tágabb értelemben frivol, túlzó stílus, szűkebb értelemben a meleg viselkedésminták nőies típusa) ábrázolásában jelenik meg, mely szorosan összefonódik az angol osztályrendszer végtelenül kifinomult rejtjeleinek működésével. A regény generációkon átívelő jellege pontosan kirajzolja a szexuális kódok 20. századi változásait: az első világháború nemzedéke számára még kizárólag a titkok és az ún. „oxfordozás” világa létezett, hisz a nem koedukált elitegyetemeken bevett, ám elhallgatott gyakorlat volt a homoszexualitás, miközben a közvélekedés szerint „Ha Cecil életben marad, megnősült volna, és szüntelenül gyerekeket nemzett volna.” (144) Mindeközben viszont teljesen normálisnak tűnik, hogy a kisfiú rajtakapja apját a nevelőnővel, a cselédek pedig ágyazás közben arról értekeznek, hogy „A fiataluradnak magömlése volt” (50). A század második felében aztán fokozatosan lehetővé vált a homoszexualitás nyílt megélése, különösen az 1967-es törvénymódosítások után, melyek dekriminalizálták a „szodómiát”; a jelenkori jelenetekben pedig már például egy gyászmegemlékezés természetes részeként tűnnek fel a halott és a vendégek homoszexuális kapcsolataira utaló társalgási fordulatok (Hollinghurstnél jobb szalonjeleneteket valószínűleg egyetlen kortárs brit szerző sem ír). A regény azonban összességében sokkal visszafogottabban ábrázolja a melegtémát, mint az író bármelyik korábbi regénye (az angol kritikusok egyébként hol azért kritizálják, mert túl explicitek a szexjelenetei, hol meg azért, mert túl perifrasztikusak, ami önmagában is jelzi, mennyire neuralgikus pontot találnak el művei a kulturális tudatban). A Más apátólban inkább a heteroszexuális célzásokat hajtja túl néhol, a regény elején szereplő fallikus motivikával telített jelenetben például már inkább önmaga paródiájává válik a szöveg, amikor is Cecil és partnere, Daphne bátyja szivarral kínálják a lányt, aki kissé vonakodva közelít „a tabu kissé már gusztustalan tárgyához”, majd „Az arca közelében érezte a dolog szagát, majdnem köhögött, mielőtt kipróbálta volna, aztán gyorsan rácsücsörítette a száját, szégyenkezve, kötelességtudóan és bűntudatosan.” (38)

A világháború, a homoszexualitás és az osztályrendszer ábrázolása valójában mind egyetlen átfogóbb téma részei, amely egyben a szerző valamennyi kötetének központi kérdése is, s ez maga az angolság mint kulturális identitás. E téma kezelése pedig legalább ennyire angol, hisz sohasem direkt módon tematizálja, hanem társalgási fordulatok, kertleírások vagy családi anekdoták összjátékából bontakozik ki e szövevényes jelrendszer, melynek kulisszái mögé egyfajta áhítatos, félig beavatott kívülállóként leshet be az olvasó. Mindez jellegzetes jegye a regénnyel kapcsolatban felmerülő műfaji kategóriáknak, legyen az a country house novel (kúriaregény), a state-of-England novel (nemzetdiagnosztikai regény) vagy a novel of manners (etikettregény); hiszen A Nagy Ház, Oxbridge, a szalon, a magániskola mind egyfajta elitizmus, az Establishment (a társadalmi felépítmény) közismert jelölői. A legfőbb jelkép, sőt bizonyos tekintetben a regény valódi főszereplője azonban maga Corley Court, a későviktoriánus vidéki kúria, melynek sorsa tükrözi a 20. századi brit társadalomtörténet mérföldköveit. Már-már a kultúrörökség-ipar idealisztikus nosztalgiáját idézik az itt játszódó századelős jelenetek („A gyerekek rohangáltak körülötte, a kutya alája bújt, a szobalányok egy kultusz híve gyanánt fényesítettek és fényesítettek” — 107), ám Hollinghurstnél mindig ironizálódik is ez a hagyomány, illetve maga a viktoriánus kor: „— Ez a ház viktoriánus. — Én is az vagyok, kedvesem” (112), zajlik a látogatóba érkező idős hölgy és az őt üdvözlő tudálékos kislány beszélgetése, Daphne férje pedig viccből a házban található valamennyi műtárgy aljára rávéseti, hogy „Courly Courtból loptam”. A jelenkori fejezetekben aztán az immár lakatlan és romos udvarház maradványait az „Albion Security” kamerái óvják — ennyi maradt csupán a fényes-mitikus múltból. A regény jellegzetesen hollinghursti „ariszto-elégikus stílusa” (Telegraph) azonban nem csak az elit réteg életét mutatja be. Cecil fiatal és alsóbb származású életrajzírója például egy Proustot idéző sütemény-jelenetben ismeri fel nemcsak saját, hanem egész nemzete múltjának esszenciáját:„Egy asztalkendővel letakart tálkán öt darab teasütemény volt, és jóllehet az imént reggelizett, megette mindet, olyan ismerősek voltak — a Bourbon, a cukrozott Nice, az undorító, teljesen szétdurrant gyömbéres puszedli —, hogy egy pillanatra meghatódott az angol élet szétválaszthatatlan szegényességétől és következetességétől.” (456) Mindez persze fájdalmas ellentétben áll a valaha oly evidensnek hitt birodalmi dicsfénnyel, amikor például a kis Wilfie valamikor a két világháború között „a nagy színes földgömböt forgatta, a jól ismert rózsaszínű brit foltokkal hol az egyik oldalon, hol a másikon.” (211) Megkapják azért a magukét az „idegenek” is, az örökké feketében járó, tenyeres-talpas német Kalbeckné például megvetett és kinézett vendég a házban, mindazonáltal angol hidegvérrel tolerált memento moriként emlékeztet az első világháború viszontagságaira, hovatovább nem átall Corley Courtban, vendégségben meghalni, míg a késő 20. századi homoszexuális francia irodalomelmélet-író (azaz legalább háromszorosan Másik) esetében a „gall arrogancia és teóriaszomj” (363) válnak az angolság poentírozott ellenpontjává.

Noha a nemi, nemzeti és osztálybeli másság az egyik kulcstémája, a regény mégsem nevezhető feministaszövegnek, ahogy Bartók Imre már kiemelte az előző regény kapcsán (Műút, 2011027), hogy az semmiképp sem redukálható a melegjogi polémia emancipatorikus retorikájára, a Más apától sem akar a szexuális orientációk egyenrangúságáról érvelni. Hollinghurst mégis a Nobel-díjas és feministaként is számon tartott amerikai író, Alice Munro ihlető hatásáról beszél a regény kapcsán: „Ha A szépség vonala James előtti főhajtás, akkor a Más apától Munro előtti tisztelgés.” (The Paris Review) A regény erősen problematizálja ugyanis az elmondatlan női történetek szerepét az egyén, a család és a nemzet nagy narratíváiban, különös tekintettel az (ön)életrajz műfajára. A fiatal Daphne Cecil verseiben és az irodalomtörténetben is csak „te” vagy „S. kisasszony” néven bukkan fel (436); később pedig nem a saját, hanem híres ex-udvarlója életét írja meg memoárként. Éppen az ilyen szövegekre alkalmazza Menyhért Anna az írófeleségek életrajzai kapcsán a férfi Másik kanonikus pozícióját megerősítő a tükör-biográfia fogalmát (Elmondani az elmondhatatlant, Anonymus–Ráció, 2008), de erre utalt már Virginia Woolf is, amikor a Saját szobában „homályban maradt életekként” (obscure lives) utal a történelem nagy elbeszéléseinek sorai között olvasható női sorsokra. Daphne talán épp marginalizáltsága miatt lehet a regény egyik legönreflexívebb szereplője, idős asszonyként például így idézi fel saját szerepét a legendás költő életrajza kapcsán: „Nagyon is abban a tudatban nőttem fel, hogy a fontos dolgokat a környeztemben lévő férfiak művelik.” (435), s rámutat, hogy fiatalkorában a férfiak többsége „éppúgy nem értette a nőket, mint a személyzetet” (416). Ez a mondat ráadásul megidézheti az 1959-es Chatterley-per hírhedt mondatát (D. H. Lawrence regényét obszcenitása miatt betiltották), ahol a vád képviselője azzal érvelt, mégis „Ki akarná, hogy a felesége vagy a cselédjei ilyesmit olvassanak?” Daphne tehát egyszerre tűnik fel naiv és bölcs alakként, s ellentmondásos szerepére Hollighurst is utalt már a fenti interjúban: „az eredeti tervem az volt, hogy minden fejezetet más szereplő nézőpontjából beszélek majd el, de aztán rájöttem, hogy Daphne tapasztalatát ironizálnom kell.”

Talán már a fenti példák is érzékeltetik, hogy a regény része abrit posztmodern második hullámát meghatározó neoviktoriánus és életrajzi tendenciának, amit Cora Caplan Victoriana című monográfiájában találóan a „biographilia” terminussal illet. Bár a Más apától elsődlegesen nem sorolható ebbe a műfaji kategóriába, explicit, de ironikus kapcsolatot létesít a viktoriánus kor örökségével, s ezt alapvetően az irodalomtörténet-írás mítoszai, valamint a kánonképzés dinamikájának kritikus bemutatásán keresztül teszi. Az irodalom(történet) anyagiságnak való kiszolgáltatottsága (elveszett levelek, megsemmisült magnószalagok, elégett fényképek), a könyv-a-könyvben jelensége (leveleskönyvbe írott versek, széljegyzetek, ajánlások) szintén jellegzetes posztmodern elemek, melyeknek irodalmi és piaci értéke számos egyéni érdek függvénye, mégis belőlük alakul ki végül a múlt egyre hivatalosabb és közben egyre hamisabb elbeszélése. E folyamat iparosai pedig természetesen a filológusok, életrajzírók és kritikusok — a regény e tekintetben rokonítható A. S. Byatt Mindenem című (magyarul is olvasható) kivételesen élvezetes és összetett regényével, mely szintén író és irodalmár-szereplőket mozgat korokon, nemzedékeken és szövegeken keresztül. Betekinthetünk tehát az irodalomtörténet-csinálás gyakran kacagtató vagy éppenséggel gyomorforgató műfogásaiba. Szöveg, olvasó és szerző örök textuális háromszögéből kiemelkedik azonban a napjainkban egyre inkább a feltámadás jeleit mutató Szerző, ahogy azt Cecil alakja mellett egy a regény vége felé található mise en abyme-szerű epizód is szemlélteti: egy filológus épp híres szerzők fényképeinek animálásával szerkeszt élő szavalatként ható, az interneten terjeszthető rövid videókat: „Aztán hirtelen vége lett, és Tennyson megdermedt arcán keresztben megjelent a Raymond szerzői jogát hirdető felirat — nem a hangfelvételt vagy a fényképet, hanem a belőlük gyártott bábjátékot illetően.” (500)

A Más apától esetében azonban négyszögesíteni szükséges a fenti alakzatot, hiszen a regény lefordítása terjedelme, stilisztikuma és intellektualizmusa miatt is igazi kihívás, és bár akad néhány mondat, ahol megbicsaklik az olvasás („egy nagy, Arts and Crafts stílusú házban” — 501, itt a szecessziós stílusról van szó; „Odakint a délután merülni kezdett” — 442, feltehetően alkonyodott; illetve „Megint maga előtt látta, életnagyságnál nagyobb méretekben, amikor röviden leereszkedik az ő alacsony mennyezetű életükhöz” — 156, valószínűleg a szereplő kisszerű életére tett utalás); Csordás Gábornak mégis sikerül végig fenntartania azt a sajátos atmoszférát, melytől az egész szöveget belengi valamiféle viktoriánus patina, por és kortárs irónia különös kevercse. Külön említést érdemel továbbá a Máthé Hanga tervezte borító, mely e hangulat tekintetében szintén telitalálat: egy vidéki kúria képének klisészerű megoldása helyett üres, fehér alapon egy pillangó színes közelijét látjuk, szárnyába pedig szinte az észrevétlenségig beleolvad néhány fekete-fehér fotóportré, ízlésesen és kifejezőn ragadva meg a múltat fedő hímpor láthatatlan, mégis meghatározó jelenlétét, a pszichoanalitikus konnotációk mellett azonban felidézheti a viktoriánus korban oly népszerű lepkegyűjtési mániát is, hisz mindennek pontosan felcímkézett, megnyugtató helye volt a nagy rendszerben, mely valójában legalább annyira illékony és önkényes, mint maguk a gombostűre tűzve tanulmányozott, rég halott példányok.

Ami pedig mindezekből a kis és nagy elbeszélésekből végül mégis kimarad, az a történet végére immár nemcsak néma csend, de még csak nem is történelem: „A többi meg életrajz”(498), mondja fanyarul az egyik kritikus karakter. A zárlat is ezt a kevéssé grandiózus, ám annál életszerűbb belátást sejteti, amikor az immár üresen álló Corley Court udvarán épp a szemetet — a múlt hordalékát — égetik, és nincs semmiféle csattanó, sem filológiai vagy morális reveláció, miközben a házat kiürítő régiségkereskedő kisfia „Időnként, a végzetre jellemző önkényességgel, áttett egy darabot az egyik kupacból a másikba.” (511)

Megjelent a Műút 2014045-ös számában

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Hozzászólások, visszajelzések

Hozzászólás küldője: Kussinszky Pèter
Ideje: 2014-10-31, 18:42

Nagyon boldoggà tesz, hogy valaki ilyen magas szinten figyel a kortàrs angol magasirodalomra, s ezt közkinccsè is teszi. Elolvasni Hollinghurstöt ugyan önmagàban nagszerű, de egy laikus szàmàra csak ilyen segìtsèggel èr valamit. Talàn az lenne a legjobb, ha rèszletes kulturàlis, szociokulturalis jegyzetekkel lehetne kiadni ilyen típusú könyveket. Pl. a Nyomorultak olvasàsàban is elveszett lenne az ember a kísèrő apparàtus nèlkül. De hàt, ez ma màr nem megy….
Ui: Vajon, Bera À. àmokfutàsànak lett valami következmènye?

Hozzászólás küldője: UE
Ideje: 2016-01-18, 15:59

Nagyon örülök, ha a kritika hozzá tudott járulni a mű megértéséhez, élvezetéhez! A szépség vonala kapcsán úgy gondolom, Tukacs Tamás a szövegben említett írása sokat tett a szövegért, illetve a tény, hogy a második regényt Csordás Gábor fordította, szintén jelzésértékű lehet. Sajnos egy tapasztalt műfordító is hibázhat, és természetesen a kiadó is nagyban felelős, pl. a lektor esetleges megspórolásával.

Szólj hozzá!