friss műút

-ról, -ről

András László

András László

(1966, Budapest) író. 2010-ben jelent meg az Egy medvekutató feljegyzései című regénye, 2016-ban Világos indul című verseskönyve.

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Medvészet

András László: Idő, tér, személyesség

2014. június 03.

1913, az „utolsó békeév” óta alaposan feltorlódott a múltunk. Az elhallgatott, a félremagyarázott. Egyre kevesebben élnek, akiknek ’56-ról személyes emlékeik vannak. Még kevesebben, akiknek ’44-ről. Olyanok pedig már egyáltalán nem élnek, akiknek 1920 előtti időből származó személyes emlékeik, traumáik vannak. Amikor megérteni és gyógyítani próbáljuk a múltat, az eseményeket időbeli távolságuk okán is meg kell különböztetnünk egymástól.

A nagyanyámnak — egyébként mind a kettőnek — személyes élménye Trianon. Csak az alföldi paraszt életét semmiben sem befolyásolta, míg az erdélyi szászét nagyon is. Bár az ő számára is erőteljesebb trauma az 1916-os román betörés. Egyetlen személyes kézirata maradt fenn, az erről szól. Nem tartom véletlennek. A legfontosabbat akarta legelőször leírni, gondolom. Tizenhat éves volt akkor, 1901-ben született. Ugyanannyi év választja el tőlem, mint amennyi attól a nagyapjától, akinek a számára, gyerekként — mint neki a román bevonulás — személyes élmény volt a szabadságharc leverése. Az én számomra már egyik sem eleven tapasztalat. Hagyomány. És történelem. És a (hivatalos) történelemhez való viszonyomat nyilván befolyásolja a (családi) hagyomány.

Nem mindegy ugyanis, hogy valami személyesen velünk történt, vagy „csak” apánkkal, anyánkkal, testvéreinkkel, gyerekeinkkel. Vagy személyes ismerőseinkkel, vagy valakikkel, akiket hírből ismerünk. És ugyanígy: a saját személyes életterünkben történt mindez, vagy a településünkön, közeli településen, az országban, a földrészen. És ugyanígy: a mi életünkben, vagy a szüleink, esetleg nagyszüleink idejében, vagy még régebben. Ezek a dimenziók (térbeli, időbeli, személyes dimenzió) szükségszerűen meghatározzák, hogy a történéshez való viszonyunk milyen mértékben függ az akaratunktól. Minél távolabb van egy dolog térben, időben, személyességben, annál inkább döntés kérdése a viszony és nem akarattól független. Az, hogy mi a trauma, azt a személyességtől való távolság dönti el — minél nagyobb a távolság, annál kevésbé működhet traumaként az esemény. Egyetlen dimenzióban meglévő nagy távolság már kiemeli az eseményt a traumák köréből.

A személyesen átélt eseményekből adódó traumának a következő generációra gyakorolt hatásában kulcsfontosságú, hogy milyen mértékben volt képes azt feldolgozni, aki átélte. Néhány generációval később pedig már nem traumaként definiáljuk. Kinek jutna ma eszébe a 150 éves török uralom alatt élők „traumájának” máig ható következményeiről beszélni? Illetve a ma élőket a török megszállás okozta trauma túlélőinek ikszedik generációjaként leírni?

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Hozzászólások, visszajelzések

Hozzászólás küldője: Fuchs Brúnó
Ideje: 2017-04-12, 18:45

Kozma Gyurinak? 🙂

Szólj hozzá!