A Gabriel García Márquezt búcsúztató írások közül kiemelkedik Salman Rushdie-é, aki (a Telegraph április 25-i számában) minden fenntartás nélkül a legnagyobbnak nevezte „mindannyiunk közül”, és arról beszélt, mennyire sajátjának érezte a szerző világát. „Ismertem — írja — az ezredeseit és a tábornokait — legalábbis az indiai és pakisztáni megfelelőiket — a püspökei az én mullahjaim voltak, a vásári utcái az én bazárjaim. Az ő világa az én világom volt — spanyolra fordítva. Nem is nagy csoda, hogy beleszerettem. Nem a mágiáért (bár egy olyan író számára, aki a tüneményes keleti »varázsmeséken« nevelkedett, ez is vonzó volt), hanem a realizmusáért.” Értelmezésének legfőbb mozzanata (s itt nyilván saját műveiről éppannyira beszél, mint Márquezről, Kafkáról, Borgesről s a többi irodalmi hőséről), hogy — ma, amikor a fantasy-regények alternatív valóságai hatnak a legkönnyebben az olvasókra — ne tévesszük szem elől az irodalmi mágia valóságigényét. Érdekes, hogy a BBC által megszólaltatott Ian McEwan is éppen ezt emelte ki: meglepő módon Dickenshez hasonlította az elhunytat, részben azért, mert szerinte ő volt az utolsó, aki egyszerre tartozott korának legfinomabb tollú és legnépszerűbb szerzői közé, részben pedig szociális érzékenysége, az élet fizikai körülményeire fordított figyelme miatt.
Derek Walcott tengernyi költeményében segít tájékozódni — egyedül a híres elbeszélő költemény, az Omeros kivételével — egy vaskos új kötet, melynek összeválogatását a szerző maga végezte (The Poetry of Derek Walcott 1948–2013, szerk. Glyn Maxwell, London: Faber & Faber, 2014). A kritikusok kiemelik Walcott költészetének festői hatásait: a hosszú, érzéki leírásokat, a jelzők halmozását, s emlékeztetnek rá, hogy a költő művészi képzettséggel rendelkezik, rendszeresen fest, és kötetei borítóit rendszerint saját tájképei díszítik. Elődei, példaképei között gyakrabban említ festőket, mint költőket, a versekben sorjáznak Pissarro, Veronese, Cézanne, Manet, Gauguin és Millet nevei. A leírások egyesek számára túlságosan is elnyúlnak, de Walcott számára a táj, a látvány intenzív tapasztalatánál semmi nem fontosabb; értelmezői gyakran használják az epifánia, az extázis, a fenségesség szavakat a feltáruló tapasztalat leírására. A nyelvjárások tudatos keverése újabb ismertetőjegye ennek a költészetnek: az angol nyelvnek a Karib-szigeteken használatos változata találkozik itt a legelőkelőbb irodalmi angollal vagy éppen valamilyen Egyesült Államok-beli beszélt nyelvvel. E kötet minden bizonnyal hosszú időre meghatározó kiadvány lesz, s csak sajnálhatjuk, hogy kommentárnak, kísérő tanulmánynak nem jutott benne hely.
A szinte megmagyarázhatatlanul termékeny Simon Armitage kirobbanóan sokféle tehetsége lírai és elbeszélő költemények, fikciós és nemfikciós prózaművek, tévés, rádiós és színpadi munkák sokaságában mutatkozik meg. Ebben az áradatban egyre fontosabb szerepet tölt be a klasszikus (ókori és középkori) nagy történetek fordítálása, adaptálása, újramesélése. 2001-ben mutatták be Euripidészre építő Mister Heraclesét, 2006-ban jelent meg a Sir Gawain és a zöld lovag, 2012-ben az Arthur király halála — mint a középkori alliteratív költészet izgalmas megújításai, úgyszintén 2006-ban (rádiójáték és könyv formájában) Homérosz Odüsszeiája, 2014-ben pedig színpadon játsszák az Iliász újragondolását Trója végnapjai címmel. A kortalan mítosz felelevenítésének időszerűségét az első világháború századik évfordulója adja. Armitage azt nyilatkozta a Guardiannek, hogy e darabban „szex és háború felcserélhetőek”, s a pusztítás végső soron nem Helénáról szól: a győzelem után „Meneláosz még csak be se gyűjti a feleségét, túlságosan elfoglalja, hogy kincseket cipeljen a hajójára.” Az előadás legtöbbet vitatott döntése, hogy egy szupermodell, Lily Cole játssza Helénát. Armitage egyrészt a végénél kezdi a cselekményt: a nyitójelenetben a hatalmát vesztett Zeusz gondol vissza a pusztító, értelmetlen háborúra, másrészt kiegészíti az eseményeket, s mindazt, ami az Iliászban legfeljebb az utalás szintjén jelenik meg (a falótól Akhilleusz haláláig) beilleszti a történetbe.
A brit és ír szerzők európai recepciója terén a legfontosabb új vállalkozás a (korábban Continuum néven futó) Bloomsbury Academic Kiadónál 2003 óta folyamatosan megjelenő The Reception of British and Irish Authors in Europe (főszerkesztő: Elinor Shaffer). A hatalmas, nemzetközi szerzőgárdát mozgató sorozat arra a belátásra épül, hogy nem vizsgálhatjuk az egyes nemzeti hagyományokat elszigetelten: az irodalom életének szerves része a fordítás, a közvetítés, a kölcsönhatás. Magyarországon is számos kiváló kutatót irányított ez a sorozat a recepciós kutatások, a kultúraközi érintkezés vizsgálata felé, hiszen több olyan szerzőről jelent meg kötet, akik a hazai irodalomra is megtermékenyítően hatottak (pl. Sterne, „Ossian”, Joyce, Swift, P. B. Shelley, Byron, Wilde). A közelmúltban is két ilyen tanulmánykötet jelent meg: Dickensről és Burnsről.
Maráczi Géza Dickens-fejezete Katona Anna 1971-ben lezárult kutatásait egészíti ki és hosszabbítja meg napjainkig. Megtudhatjuk például, hogy már az 1830-as években jelentek meg részek Dickens korai kisprózai írásaiból, hozzájárulva a jellem- és korrajzok hazai divatjához, hogy 1843-ban már megvolt magyarul a teljes Twist Olivér, hogy Petőfi a Boz-kötetet vitte a nászútjára, s azt írta, ő az egyetlen ember, akinek irigye, mert „ő nevettet meg legtöbbeket”. Maráczi úgy látja, hogy mire a huszadik század elején a legtöbb Dickens-fordítás megjelenik és tudományos munkák is születnek róla magyarul, a regényíró közvetlen hatása a magyar irodalomra már jórészt a múlté. A háború utáni időszak legalább a fordítás terén sokat tett (Ottlik!), mára azonban Maráczi jórészt közönbösséget érzékel, bár hozzá kell tenni, hogy kézirata lezárásakor éppen csak elindult az Európa azóta hét regényt és Claire Tomalin híres életrajzát magába foglaló sorozata.
Ruttkay Veronika Burns és a 19. századi magyar irodalmi népiesség kapcsolatáról írt tanulmányt. Már a témaválasztás is elgondolkodtató: a hangsúlyosan nemzeti irodalomnak tehát nemzetközi mintái lennének, a „spontán” népiességet tanulni kellett? Ruttkay elsőként 48-asok Burns-utalásait elemzi: forradalmisága, elnyomott kisnemzetisége közös politikai nyelvet jelentett sokak (pl. Kossuth) számára. Megtudjuk, hogy már Heine összekötötte Burns nevét Petőfiével, s hogy erről akár Petőfi is értesülhetett. Részletes elemzéseket olvashatunk arról, milyen elvárások értelmében tűnt Burns az ideális népi és nemzeti költőnek, voltaképpen már hazai megismerésése előtt, s hogy ezen normák miképpen szülték meg a hihetetlenül tartós skót Petőfi/magyar Burns kritikai párost. Az összehasonlítást a kiegyezés után arra is használták, hogy a költők forradalmiságáról megnyugtatóan múltbeli indulatként lehessen beszélni. Arany János Burns-fordításai és parafrázisa (a Családi kör) a függetlenségi harc elbukása utáni új költői nyelv keresésének összefüggésében tűnnek különösen érdekesnek. A huszadik század elejére lassan elkopott a Burnst a népiességgel összekapcsoló krikai közhely, s így — Ruttkay optimista konklúziója szerint — megnyílt az út a skót szerző modern újrafelfedezéséhez.