Kezdjük a legvégén: nagyszabású monográfiájának zárszavában Havasréti József precízen mutat rá Szerb Antal életművének azon jellegzetességeire, amelyek azt a 21. századi magyar (és európai) kultúra számára is fontossá tehetik. „[I]ronikus, öntükröző, kedveli az idézeteket, és van benne valamiféle manierista báj. Mai népszerűségéhez talán az is hozzájárul, hogy életműve a jelenkori olvasó számára valamiféle kulturális aranykort közvetít; regényei a két világháború közötti Európát — baljós árnyaival együtt is — a polgári kultúra letűnt-nosztalgikus szigeteként ábrázolják. […] Szerb legjobb írásai az egzisztenciális bizonytalanságnak olyan mítoszait, képeit, történeteit fogalmazzák meg, melyek a húszas-harmincas évek jellegzetes irodalmi témái voltak, de sikeresen konvertálhatók a második ezredforduló — a »mi világunk« — hasonló tapasztalatai felé.” (672) Szerb regényeinek, esszéinek, irodalomtörténeti munkáinak sajátos, nem avuló maisága a monográfus szerint elsősorban az általuk érzékletesen közvetített ismerős — vagy legalábbis annak tűnő — kulturális tapasztalatnak, de talán még inkább játékosan könnyed, egyes kortársi beszédmódokban is folytatásra talált hangvételüknek köszönhető. Fontos megjegyeznünk, hogy — bár munkájának vezérfonalát korántsem a töretlenül előre haladó irodalomtörténeti fejlődés képzetébe vetett hit adja — Havasréti nem elsősorban saját keletkezési idejükre adott válaszaik, hanem inkább a jelenkor irodalmi preferenciái felől olvassa Szerb műveit. Igaz, hogy ebből a pozícióból jobb rálátásunk nyílik az életmű értékeire és tévedéseire, ugyanakkor fennáll annak veszélye is, hogy így olyasvalamit kérjünk számon az adott szövegektől, amit azok szükségszerűen nem foglalhatnak magukban. Havasréti azonban méltányos könyve főszereplőjével: a rendkívül részletes műelemzések Szerb szépirodalmi műveltségének és elméleti felkészültségének rekonstrukciójából indulnak ki, vagyis azt próbálják kikövetkeztetni, milyen kulturális benyomások járultak hozzá a Szerb-œuvre legjelentősebb darabjainak létrejöttéhez. A monográfia tehát — hogy az egyik fontos szakirodalmi forrásának címét parafrazeáljuk — Szerb Antal „szellemi DNS”-ét kutatja. Ismerve a vizsgált szerző párját ritkító olvasottságát — amit a saját maga által is táplált mítosz szerint nem kis részben krónikus álmatlanságának köszönhetett — kijelenthetjük, szinte lehetetlen feladat egy efféle eredettörténet hiánytalan felvázolása. A sziszifuszinak tűnő munka megkísérlése — természetesen — mégsem haszon nélküli, hiszen az nemcsak a középpontba állított szerzői életmű, hanem a két világháború közötti időszak eszme-, társadalom-, irodalomtörténeti tendenciáinak jobb megismeréséhez is hozzásegíthet bennünket. Legfontosabb hozadékának azonban az a módszertani újítás tűnik, amely lehetővé teszi, hogy ideológiai-erkölcsi előfeltevések nélkül, kizárólag az elérhető forrásokra támaszkodva beszélhessünk a könyv által felvetett problémákról.
Minden irodalomtörténeti monográfia szerzőjének szembe kell néznie azzal az alapvető kérdéssel, hogy mi legyen az, amit tárgyáról eleve tudottnak feltételez. Más szóval arról kell döntést hoznia, milyen minőségű és mennyiségű ismeretekkel rendelkező olvasónak szánja művét, ami — mondanunk sem kell — nagyban befolyásolni fogja a készülő szöveg szemléletmódját. A magam részéről üdvözlendőnek tartom azt az utóbbi években egyre inkább érzékelhető tendenciát, amely közelíteni próbálja egymáshoz az irodalomtudományos gondolkodást és a szakismeretekkel nem rendelkező, de a magyar irodalommal (vagy akár annak csak bizonyos alkotóival) kapcsolatos kérdésekre fogékony olvasók feltételezett igényeit. A magas színvonalú, de ez utóbbi réteg számára is fogyasztható szakkönyvek mintapéldájának tekinthető Ferencz Győző Radnóti-monográfiája, de egyértelműen ide tartozik Szilágyi Zsófia tavaly megjelent Móricz-könyve is. Persze fontos számot vetnünk azzal, hogy valószínűleg nincs egységesen használható recept egy írói életmű minden részletre kiterjedő felgöngyölítésére. Az említett szakkönyvekben érvényesített, hangsúlyosan biográfiai megközelítésmód Szerb Antal esetében például nem valószínű, hogy túlzottan termékeny lenne. Ahogy Havasréti írja róla: „[b]arátságait, utazásait, két házasságát nem számítva nem történt vele egész élete során semmi különös — egészen a zsidóüldözések, a vészkorszak eljöveteléig, mikortól viszont milliók sorsában és egy irodalmi nemzedék […] sorsában osztozott.” (9) A monográfia ennek megfelelően elveti az életműnek az életútból való egyenes levezethetőségének ideáját, és tizenkét — jellemzően egy-egy jelentős kötet köré csoportosuló — tematikai blokkban dolgozza fel anyagát. (Igaz, ezek elrendezése kronologikus mintát követ.) Lineárisan előrehaladó helyett tehát mintha valamiféle „kartografikus” megközelítéssel lenne dolgunk: a kötettől nem a fejlődéstörténet, hanem a lezárult életmű holisztikus áttekintését és a közelmúlt elméleti irányzataiból (is) merítő értelmezését kapjuk.
Havasréti alapvetően forrásszövegek összességeként tekint témájára, elemzései kisebb — pontosabban: másfajta — hangsúlyt helyeznek a vizsgált művek magánéleti hátterére. Az első fejezet rövid életút-áttekintését követően a lépten-nyomon előkerülő személyes vonatkozásokat (hogy csak néhány eltérő jellegű példát említsek: a Barabások nevű ifjúkori csoportosulás létrejöttét, Szerb egyetemi tanulmányait, a korabeli folyóiratokhoz fűződő kapcsolatainak kialakulását stb.) nem fejti ki részletesen, azokat kvázi közismert tényekként kezeli. A megfelelő szövegrészeknél elhelyezett hivatkozások alapján úgy tűnik, a szerző a „száraz” adatok feltárását Poszler György 1973-as monográfiája által elvégzettnek tekintette. Ezért nem érezhette szükségét, hogy négy évtizeddel később is ezek fejtegetésével bíbelődjön — akinek efféle információkra van szüksége, forgassa bizalommal Poszler ma is időszerű munkáját. A redundancia kerülésének igénye egyrészt becsülendő alaposságra vall, másrészt viszont sokat visszavesz a könyv gyakorlati hasznosíthatóságából. A monográfus többször felhozza Szerbbel szemben a rendszerben való gondolkodás gyakori kényszerességét. Mint utal rá, az 1934-es A magyar irodalom története, az 1941-es A világirodalom története, de legfőképpen az 1935-ös a Hétköznapok és csodák legnagyobb hiányosságai az egyetlen vezérszempontot mindenáron érvényesíteni próbáló szerzői intencióból következnek. Ennek jegyében Havasréti meg sem kísérli valamiféle átfogó szintézis sulykolását: az egyes fejezetek más és más, nem szükségképpen összefüggő elemzési szempontokat helyeznek a középpontba. Rendszerkényszerrel tehát semmiképpen sem vádolhatjuk a kötetet, az áttekinthetőség helyenkénti hiányával azonban annál inkább. Az egymástól elszeparáltan vizsgált alkotásokat, motívumokat ugyanis részletes előismeretek, vagy a teljes könyv előzetes végigolvasása nélkül olykor nehéz kontextusba helyezni. Így ha mondjuk egy szemináriumi dolgozatot író egyetemi hallgató kimondottan A Pendragon legenda „neofrivol” vonásairól szeretne anyagot gyűjteni, azt a regényről szóló fejezetben nem találná meg hiánytalanul, mivel a Szerbbel kapcsolatban gyakran emlegetett fogalom részletesebb kifejtése mintegy másfélszáz oldallal korábban már megtörtént — amire viszont nem található visszautalás a későbbi fejezetben.
Ha mégis van olyan egységes — az életrajziság szerepével nagyon is számot vető — vezérelv, amely szinte az összes szövegegység felépítésében tetten érhető, akkor az Szerb ellentmondásos jellemrajzának és alkotásmódszertanának párhuzamba állítása. Havasréti elgondolásában a művek sajátos többhangúsága — a széppróza esetében „magas” irodalom és „midcult” közötti ingadozása, a szakirodalmi munkáknál a szellemtörténeti megalapozottság és az esszéisztikus hangnem egymásra rétegződése — valamiféle sajátos, a szerzőre jellemző személyiségkettőződés eredménye. Már a korai írások és naplójegyzetek szexualitás- és szerelemfelfogását vizsgáló második fejezet is a platonikus és a dekadens gondolkodás oppozíciójában véli felfedezni a későbbi Szerb-regények (főképp az Utas és holdvilág) szerelemábrázolásának gyökereit. Eszerint — „könyvemberről” lévén szó — Szerb esetében a legelemibb érzések ábrázolása sem képzelhető el az eklektikus szakirodalmi előismeretek értelmezése nélkül: egyfelől a korai Lukács-esszékkel is összefüggésbe hozható „megformált élet” eszménye, amely szerint a szerelem „a forma interszubjektív világához tartozik” (83), másfelől pedig az egzaltáció iránti irracionális (a dekadencia irodalmából ismerős) vágy formálja szerzőnk testiségről való gondolkodását és ezt tematizáló szövegeit. Ahogy arra Havasréti rámutat, Szerb irodalomfelfogását racionalitás és tudaton túli tartalmak egymásmellettisége alakítja — ennek legplasztikusabb példáját pedig talán a Hétköznapok és csodák szellemes felépítéséből adódó következetlenségek értelmezésétől kapjuk. A Kerényi Károly és Lukács György regényelméleteiből szintetizált — a modern francia, angol, amerikai és német próza áramlatait összegezni próbáló — munka ugyanis a (világképi, ábrázolásbeli stb.) konvencionalizmus elleni lázadásban vélte felfedezni a modern regény általános újítását — az újszerűség foka azonban Szerb meglehetősen önkényes ítéletei miatt olykor erősen kétségbe vonható. Havasréti ehhez az értékrelativizmushoz köti egyebek mellett Szerb egyik legtöbbet emlegetett irodalomtörténészi tévedését, Joyce alulértékelését, vagy egyes szerzők aránytalan túlbecsülését (de nem tesz említést a könyv egy másik jelentős értelmezői vakfoltjáról, Kafka teljes mellőzéséről).
A harmadik fejezet egyik fontos tanulsága szerint Szerb saját maga által kialakított írói-irodalomtudósi imázsa is különböző oppozíciós fogalmak állandó felemlegetése folytán nyerte el végleges formáját. Havasréti a „filológus és szellemtörténész”, a „tudós és szépíró”, valamint a „komoly és szórakoztató” (ez utóbbin belül pedig a „tudós és zsurnaliszta”, valamint az „alkotó és propagandista”) ellentétpárokat említi a kettős önreprezentáció kategóriáiként (125–126), egyszersmind felhívva ezzel a figyelmet Szerb eredendő sznobizmusára. A vizsgált szerző önnön beskatulyázhatatlanságának képzete ugyanis — ahogy arra a monográfus többször utal — tudatosan vállalt pózként, számtalan irányba kiterjedő műveltségének fitogtatásaként is felfogható. A fent említett ellentétpárok — mint az életmű központi fogalmai — szinte az összes fejezetben visszaköszönnek. Szerb egyik kedvenc szerzője, Aldous Huxley regényének címét kiforgatva: pontok és ellenpontok dialektikája járul hozzá Szerb írói és irodalomtudósi arcélének megrajzolásához ebben az értelmezési keretben, amely minden nehézkessége ellenére is rendkívül fontos felismerésekhez vezetheti el az olvasót. Ezek közül — paradox módon — talán az életmű gyenge pontjainak feltárása bizonyul a legtanulságosabbnak, ugyanis a művekben jelentkező koncepcionális anomáliák felismerésével közelebb kerülhetünk Szerb gondolkodásának megértéséhez. Ennek szép példáját adja Havasréti a Könyvek és ifjúság elégiája című esszé elemzésének végén: „Túl azon, hogy a Könyvek és ifjúság elégiája biográfiai jellege miatt egyébként is rendkívül személyes szöveg, megjelenik benne egy további, Szerb önmegértése szempontjából fontos, az esszé egyes szakaszaiban csupán rejtőző, de a záró részben nyíltan kimondott gondolatkör is. Ez a változékonyság, a felszínesség, a kaleidoszkópszerű személyiség problémája, mely Szerbet egész élete során foglalkoztatta. Szerb tétjei, a rossz és kis tétek: a divatmánia, a sznobizmus, az álhatatlanság, az irodalmi jampecség, valamint a jó és nagy tétek: messianizmus, komolyság, hűség és hit kérdései összegződnek az esszé utolsó lapjain.” (486) Sajátos módon nem a vizsgált szerző feltételezett jellemének, dokumentumokból kinyomozott életútjának függvényeiként jelennek meg előttünk az elemzett művek, hanem éppen fordítva: Havasréti a szó szoros értelmében véve „szövegként” olvassa Szerb Antalt, s e „szövegből” vonja le az életrajzi alakra vonatkozó következtetéseit. Bár eleinte nehéz volt mit kezdenem az arcképzéshez nélkülözhetetlennek gondolt „anekdotikus” életrajzi elemek kiküszöbölésével (vagyis inkább átcsoportosításával), utóbb be kellett látnom, ez az eljárás sokkal közelebb vezethet egy objektív portré körvonalaihoz, mint a tradicionális biografikus minták követése.
Folyamatos, lineáris életrajz helyett tehát részletes műportré-sorozatot kapunk Havasrétitől, a kiemelt alkotások pedig önmagukban jelölik ki a pálya lényeges csomópontjait. A szerző mélyreható elemzést ad (időrendben) a Magyar irodalomtörténetről, A Pendragon legendáról, a Hétköznapok és csodákról, az Utas és holdvilágról, A világirodalom történetéről, valamint A királyné nyakláncáról. Alfejezetekben megemlékezik Szerb ifjúkori naplójáról, három kiemelt esszéjéről (A harmadik toronyról, A világvárosi emberről és a fent már említett Könyvek és ifjúság elégiájáról), valamint élete utolsó művéről, a munkaszolgálat alatt írt Orpheus az Alvilágban című költeményről. Bár egyes fejezetekben történik utalás a szerző egyéb esszéire (például a Budapest kalauz: marslakók számára című írásra), valamint VII. Olivér című regényére, ezeket valamilyen — számomra érthetetlen — okból a monográfus nem részesítette kiemelt figyelemben. Ez leginkább annak fényében tűnik problémás döntésnek, hogy még csak egy magyarázó jegyzet erejéig sem utal rá, hogy miért nem tulajdonított nagyobb jelentőséget ezeknek a szövegeknek. (A VII. Olivér ráadásul önálló kötetben is megjelent — igaz, álnév alatt —, így még igazságtalanabbnak tartom feltűnő hanyagolását.)
Szembeötlő, hogy a nagyjából megegyező terjedelmű elemzések igyekeznek felszámolni az életmű különböző aspektusai között felállítható értékbeli rangsort, hiszen az eltérő műfajú és fajsúlyú szövegekről egyetlen egységes életmű logikus leágazásaiként esik szó. Ez a homogenizáló törekvés főleg a regények értékelésében érhető tetten: Poszler monográfiájában Szerb még alapvetően tudósként jelent meg, aki mintegy mellékesen néhány szépirodalmi művet is letett az asztalra — a regények így szinte kizárólag az elméleti munkák illusztrációiként tűntek fel könyvében. Havasréti jóval körültekintőbben jár el ebben a tekintetben, legalábbis ami a két legfontosabb regényt, A Pendragon legendát és az Utas és holdvilágot illeti (de akár A királyné nyakláncát mint átmeneti műfajú szöveget is ide sorolhatjuk). Előbbi az okkult világkép és a paródia műfaj feszültsége miatt izgatja a monográfust, de a mű etikai és gender-szempontú különbségtételeinek felismerése is újszerű megközelítésmódnak tetszik: a könyvből világosan kiderül, hogy Szerbtől nem álltak távol az olyan vaskos általánosítások sem, mint például egyes személyek teljes nemzetük reprezentánsaiként való kezelése. („Szerb a szerelmi változatosságot is etnikai-nemzeti jegyekkel érzékelteti: nem individuumok cserélik egymást Lene szerelmi kapcsolataiban, hanem nemzeti [és társadalmi] típusok: kínai mérnök, kanadai farmer, francia selyemfiú, német klasszika-filológus, lengyel pingpongbajnok” — 288, kiemelések az eredetiben.) A kitűnő Utas és holdvilág-elemzés pedig a pszichoanalitikus, táj- és vallásfilozófiai vonatkozások bőséges adatolása mellett a regény lehetséges mintáival (Jean Cocteau: Vásott kölykök; André Gide: A Vatikán pincéi; Márai Sándor: Zendülők; Thornton Wilder: Kabala) is számot vet. Az Utas… kapcsán Havasréti megemlíti, hogy dacára annak, hogy a történet a ’30-as évek Olaszországában játszódik, egyetlen szöveghely kivételével (amikor egy „kis fasiszta” kér tüzet Mihálytól) nem történik utalás a mű történelmi kontextusára. Rendkívül fontos, a Szerb-életműről sokat eláruló meglátás ez, még ha nem is teljesen pontos (hiszen az a rész, amelyben Mihály az olasz újságok feltűnő optimizmusán háborog, szintén a történelmi kontextus felmutatásának tekinthető). A hétköznapi valóság majdnem teljes kizárása (legalábbis szerintem) mintegy hiánymetaforaként fogható fel az Utas és holdvilágban, amely éppen a csoda-motívum előtérbe helyezésével hívja fel a figyelmet a mű „sötét hátterére” (ez utóbbi egyébként Havasréti kedvenc, legtöbbször visszatérő kifejezései közé tartozik).
Pontok és ellenpontok állandó feszültsége az utolsó, Szerb zsidó identitásáról értekező fejezetben kulminálódik. Ahogy már szó esett róla, voltaképpen a monográfia összes fejezete azt vizsgálja, hogy a saját „köztes” helyzetével tisztában lévő író-irodalomtörténész miként igyekszik művekké szublimálni termékeny ellentmondásoktól a legkevésbé sem mentes gondolkodását. Saját önazonosságának bizonytalansága a vészkorszak eljövetelével válik számára egzisztenciális tétet hordozó problémává, amely ellen — egyéb lehetőségek híján — a mítoszok felé fordulással próbált védekezni (hozzáteszem: mintha már az Utas és holdvilág esetében is valami ilyesmiről lett volna szó, akkor persze még jóval kisebb tétekkel). Az Orpheus az alvilágban is ennek a törekvésnek a lenyomataként olvasható Havasréti értelmezésében, megadva ezzel a történet méltó befejezését. Szerb Antal tragikus sorsa, ahogy életének jóformán minden eseménye, szövegeken átszűrve tárul elénk ebben a jelentős, terjedelmes esszéként is olvasható szakmunkában.
Megjelent a Műút 2014044-es számában