A szakállas nő és az interpretáció végtelen szabadsága

Nagyon nehezen törődünk bele — többnyire egyáltalán nem —, hogy egy világra szóló, milliók által nyomon követett eseménynek semmiféle lényege, értelme, üzenete nincsen. Márpedig ez sok esetben egyszerű és kézenfekvő. Ha ebbe nem nyugszunk bele — „az nem lehet, hogy semmi értelme” —, akkor az interpretációk széles tárháza nyílik meg előttünk, és az esemény — nem létező — értelmét keresve, ugyancsak nem létező lényegét kutatva, miközben azt hisszük, hogy megragadunk, megértünk és leírunk valamit a világból, valójában magunkról árulunk el, nem is keveset.

Nagyon nehezen törődünk bele — többnyire egyáltalán nem —, hogy egy világra szóló, milliók által nyomon követett eseménynek semmiféle lényege, értelme, üzenete nincsen. Márpedig ez sok esetben egyszerű és kézenfekvő. Ha ebbe nem nyugszunk bele — „az nem lehet, hogy semmi értelme” —, akkor az interpretációk széles tárháza nyílik meg előttünk, és az esemény — nem létező — értelmét keresve, ugyancsak nem létező lényegét kutatva, miközben azt hisszük, hogy megragadunk, megértünk és leírunk valamit a világból, valójában magunkról árulunk el, nem is keveset.

Aki közepes vagy annál kisebb parasztvakítás során elveszíti a szeme világát, az cserébe megtudhatja, hogy kicsoda is valójában. Ezt azért bocsátom előre, mert zenei szempontból nálam hozzáértőbbek egybehangzóan megerősítették azt, amit magam is gondoltam, végighallgatva az Eurovíziós dalfesztivál döntőjét: kettő olyan taktus nem hangzott el, amely az eredetiség nyomait viselte volna, semmi olyan ötlet, amiről ne lehetett volna megmondani, hogy mikor, kinek az ötlete volt valaha az a zenei megoldás, ami az előadónak és a szerzőnek azt az ötletet adta, hogy használja fel újból. Újdonságnak persze ez sem újdonság, ez a fajta megoldás ezeknek a dalfesztiváloknak a lényege: középszerű, konkrétan lopott etcetera megoldásokat hallhattunk. Arra, hogy mit láttunk, már utaltam.

A kognitív disszonancia redukciójának elve alapján azonban, ha valaki befizette a jegyárat, elment a helyszínre és végigülte a produkciót, illetve ha a közvetítést követve vett részt az eseményen, az a valaki nem azzal állt föl a helyéről, hogy mekkora egy seggfej vagyok, hogy elfogyasztottam ezt a középszerű terméket, ahelyett, hogy egy közepes baszással vagy effélével hasznosabban töltöttem volna az időt. Kevesen képesek ilyenféle önkritikára. A többség, ha részt vett, megkeresi az értelmét, és megmagyarázza, miért volt jó az, hogy végigülte-nézte-hallgatta. Ez a többség oszlik két nagyobb részre, amikor értelmezi, ami történt. Az egyik értelmezés úgy szól, hogy a szakállas nő győzelme a tolerancia diadala, mert a kiváló dal annak ellenére nyert, hogy egy női ruhába öltözött szakállas férfi adta elő. A másik értelmezés szerint egy, a többitől amúgy jobbára érdemben nem különböző, középszerű dal éppen azért nyert, mert egy női ruhába öltözött szakállas férfi adta elő. A két fő értelmezésből kiindulva pedig teljes világképeket lehet felrajzolni, barátokkal és ellenségekkel, trendekkel múlttal, jövővel.

Mert valahogy mégiscsak meg kell magyaráznunk önmagunknak,[1] hogy olyasvalamiben vettünk részt, aminek istenigazából semmi értelme az égkerek világon.

 

 

[1] És hogy én miért hallgattam végig a műsort? Hát hogy megírjam róla ezt a szép példabeszédet. Legalábbis most úgy tűnik, ez volt az értelme…