Az elmúlt száz év magyar történelme nem adott rá módot, hogy egy család, közösség, társadalmi csoport minden sorsfordulón nyertes legyen. Sorsforduló pedig volt bőven. Első világháború, vörösterror, fehérterror, Trianon, világválság, zsidótörvények, bécsi döntések, Don-kanyar, német megszállás, holokauszt, szovjet megszállás, Rákosi-korszak, forradalom, megtorlás. Kádár-korszak, rendszerváltás. Otthonunkat, egzisztenciánkat, szeretteinket veszítettük el. Többször is.
Ezért joggal, de szívesen és gyakorta érezzük magunkat áldozatnak: az áldozati szerep önigazolást ad a kudarcokra, felmentést a felelősség alól. Ha pedig az áldozatok csoportja a tetteseket is megnevezi — nemcsak hajdaniakat, hanem azok konkrét vagy szellemi utódait a jelenben —, akkor már teljes fényében tündököl az elmúlt száz év magyar történelmének legnagyobb közösségteremtő ereje: a helyesen megválasztott ellenségkép. „Bújt az üldözött, s felé / kard nyúl barlangjában” — mind azt gondoljuk, mi vagyunk az üldözöttek, felénk nyúl az a kard. Ugyanakkor szívesen nyúlnánk mások felé azzal a karddal, ha módunk volna rá.
Egyetlen olyan család, közösség, csoport sincs, amelynek tagjai közül az elmúlt száz évben egy sem követett el olyasmit, ami miatt szégyenkeznie kellene. Vagy legalábbis ne származott volna előnye olyasmiből — ha közvetve is —, ami miatt mások otthonukat, egzisztenciájukat, szeretteiket veszítették el. Tettesnek mégsem szívesen érezzük magunkat. Inkább abban vagyunk érdekeltek, hogy az emlékezet megvilágítsa azokat az időket, amelyekben áldozatok lettünk, azokat az időket viszont, melyekben tettesek vagy vétkesek közt néma cinkosok voltunk, borítsa feledés.
Én hozom az álmot, Léthe-vizet
És Budapest ujjong, dalol, fizet.
Bizáncban is nőtt feledés moha,
De így feledni nem tudtak soha.
(Ady Endre: Budapest éjszakája szól)
Egy nép számára azonban, amely saját tagjait az elmúlt száz évben származás, csoport- vagy osztály-hovatartozás, gondolkodás vagy világnézet okán oly sokszor diszkriminálta, többször a fizikai megsemmisítésig elmenve, nem jó ajánlat a válogatás a történelmi események között: erre emlékszem, erre nem emlékszem. Mindenre emlékezni kell. Vagy mindent elfelejteni. A kádári felejtés völgye rengeteg kárt okozott, nem utolsó sorban azzal, hogy nem sikerült a program: harmincegynéhány év után újra emlékezni kezdtünk. Tehát most egy darabig a felejtés sem jó ajánlat. Marad az emlékezés.
De 1989-cel nemcsak az emlékezés ideje jött el, hanem — akarva-akaratlan — az emlékeztetésé is. Mindenki újra emlékezni kezdett arra, ami neki fontos, ugyanakkor mindenkit emlékeztetni kezdtek arra, ami neki legalábbis kínos. És mivel a kialkudott felejtés évtizedei után a civil társadalom gyakorlatilag nem létezett, (gyakorlatilag most sem létezik), az emlékezés-emlékeztetés programja pillanatok — néhány év — alatt a politikai (játszó)téren zajló ütközetek eszköze lett, hogy aztán újabb néhány év elteltével már ne az emlékezet, hanem a mindenkori jelenidő politikai küzdelmeinek (megoldhatatlan) problémájaként létezzen. Az emlékezésnek és az arról való beszédnek, a traumák feldolgozási kísérletének a megszólalók szándékától függetlenül önálló politikai töltése és élete lett. Összekeveredett a személyes, családi traumákra való emlékezés, megszólalás és meghallgattatás igénye a jelenkor politikai igényei szerinti történelemértelmezéssel. Észrevétlenül változtak meg az emlékezés tartalmai, és igazodtak maguk is a politikai napirendhez. Ez pedig szinte lehetetlenné tette a személyes, családi traumákról való tiszta beszéd amúgy sem könnyű feladatát. Amúgy sem könnyű, mert a „szeretném végre elmondani, mit tettek az apámmal” mondat maga után vonja a „tudom, hogy mit tett az apád” mondatot, ezért egy ilyen terepen csak roppant önfegyelemmel és empátiával lehet(ne) haladni.