Foucault gyakran leírta, hogy művei olvashatók megannyi „fikcióként”. „Könyvem csupán egyszerű s tiszta fikció: regény” — jelentette ki 1967-ben egy beszélgetésben A szavak és a dolgokról. Tíz évvel később visszatér erre, 1977-ben: „Soha nem írtam semmi egyebet, csak fikciókat”. E kijelentések — amelyek koherenciája különösnek tűnhet olyan szerző esetében, aki állandóan változtatta témáit és szempontjait élete során — vajon módszert jelentenek-e vagy állásfoglalást? Nehéz erre válaszolni: „fikció”, ez az olyannyira súlyos és ugyanakkor könnyű szó számos szempontot enged meg és nehéz egyetlen meghatározással körülzárni. Foucault e szóval a filozófia és az irodalmi alkotás bizonyos közelségét jelezné, vagy inkább, elegáns módon, így próbálna kitérni a történészek kritikái elől? Mindenesetre makacsul hangsúlyozza, hogy a fikció munkájának elsőrendű dimenziója és e tény arra enged következtetni, hogy több a fogalmazás egyszerű fordulatánál, éspedig számos okból.
Borges szenvedélyes olvasója
Az 1960-as években Foucault nem annyira az „irodalmon” végzett saját munkája eredendő viszonyát érti a „fikción,” mint magának az irodalomnak egy lehetséges feladatát. Foucault Jorge Luis Borges, a Fikciók szerzőjének szenvedélyes olvasója volt, akinek a novellái olvashatók az idealista filozófiai elméletek irodalmi szimulációiként (Tlön, Uqbar, Orbis Tertius), a lehetséges világok elmélete szimulációiként (A bábeli könyvtár), vagy az időbeliség paradoxonjaiként (Az elítélt; Funés avagy az emlékezet). Az argentin író szerint a „fikció” teljes egészében arra szolgál, hogy gondolatilag próbára tegye a valóságot. Vegyük csak szemügyre híres kínai taxinomiáját a Szavak és a dolgok elején, amely gondolkodásunk határait tárja elénk, destabilizálva a karteziánus „gondolkodom” koherenciáját és rámutat a valóság és a nyelv távolságára és folytonos különneműségére: ekkor jelenik meg a narratív fikció mint a filozófiai megismerés különös modalitása.
Philippe Sollers Logique de la fiction című írásában (1963), amely egyébként Foucault Binswanger-tanulmányára támaszkodik, a fikciót a lehetséges esetek megismerésének eszközeként írja le: „Az ember voltaképpen nem tudja, mit képes megismerni; a fikció szerepe, hogy megtanítsa erre.” Ebben az esszében, amelyet Foucault ismert és idézett, megtaláljuk a fikció kérdését mint a valóság megnyilvánulásának és megértésnek módszerét, amennyiben egy másik fikció ellenszereként képes föllépni, mégpedig az észre épülő, logikus és racionális világ fikciójának ellenszereként. Ha az analitikus logika megmutatja, hogyan gondolkodunk és mit gondolunk, akkor a fikció logikája a gondolkodás lehetőségeit tárja elénk. „Az igazságot a fikcióból kell kivonnunk”, írja Sollers: más életformák, más nyelvhasználatok, más viselkedések elképzelésével „látensen” megtaláljuk tulajdon nyelvünk működését, saját világunk valóságát.
És e fikcionális logika vajon nem ugyanaz-e, amely Foucault „archeológiai” munkásságát vezérli? Ha az archeológus felkutatja az archívum legrejtettebb zugait is, ha igyekszik megérteni a gondolkodás azon lehetőségfeltételeit, amelyek immár nem a mieink, akkor vajon nem evidenciáink természetellenességeit leplezi-e le, hogy lehetőségek terét nyissa meg tulajdon aktualitásunkban? Roland Barthes a Bolondság történetéről szóló ismertetőjében már bemutatta az arcgeológiának ezt az „etnológiai” elhivatottságát, amelynek szempontjából nem annyira a történelmi tények „objektív valóságának” rekonstrukciójáról van szó, mint inkább a hétköznapi életünket átszövő fogalmi architektúra feltárásáról. „A filozófia feladata — írja Foucault 1978-ban — nem az, hogy fölfedje a rejtett dolgokat, hanem láthatóvá tegye, ami látható ugyan, vagyis azt kell megjelenítenie, ami olyan közel van, ami olyan közvetlen és annyira intim módon kötődik hozzánk, hogy éppen emiatt nem látjuk.” Ha fel akarjuk fedezni a filozófiai munka ezen eredetét, akkor vissza kell térnünk a Blanchot-ról írott 1966-os esszéhez, amelyben a fikciót a következő módon határozta meg: „Nem a láthatatlant kell láthatóvá tenni, hanem azt kell megmutatnunk, milyen mértékben láthatatlan a látható láthatatlansága.” A filozófiai tevékenységet és a fikcionális megismerés logikáját ennyiben ugyanaz a feladat köti össze: napvilágra kell hozniuk az intim dolgok vakító közelségét.
Most már értjük, hogy a filozófia „az aktualitás diagnosztikájaként” közeledhet fikciók előállításához, amelyek megkettőzhetik önmagunkra és a világra irányuló tekintetünket. Arról van szó, hogy kissé el kell idegenednünk önmagunktól, hogy aztán képesek lehessünk csodálkozva tekinteni az előfeltételekre, amelyek csöndben kormányozzák tetteinket és gondolkodásunkat. De akkor miért ölti Foucault-nál „kultúránk ezen etnológiája” éppen bizonyos történelem formáját? A történelmi diszciplína feladata nem pontosan abban áll-e, hogy szembeállítsa a fikciót és a mesét a dokumentumokkal és a szakértő munka szigorával? Lehetséges, válaszolta Michel de Certeau 1975-ben a híres, Freud Mózeséről írott esszéjében, az Écriture de l’histoire-ban, de ettől még a történészi gyakorlat lényege lehet az elbeszélés létrehozása, (tehát fikció megalkotása: fingere, valaminek a „fabrikálása” értelmében). A történész minden óvatossága ellenére az elbeszélésbe mindig belopakodik a csalás vagy a félrevezetés bizonyos formája. Pedig ez a fikcionális töredék egyáltalán nem rontja meg a történész diskurzusának objektivitását, hanem föltárja munkájában a poézis logikáját, rámutat e munka tudatalatti működésére és elbizonytalanítja a választóvonalat, amelyről a történetírás tudománya úgy vélte, képes elválasztani a „jelent” a „múlttól”, megkülönböztetni az alanyt a másiktól, amely a tudás tárgya lenne.
Nem véletlen, hogy Foucault szintén visszatér a fikció témájára az 1970-es évek második felében, amikor a Megfigyelni és büntetni, valamint A tudás akarása fikciói komoly vitára adnak okot a történészekkel. A tét maga a Foucault-féle történelmi projekt meghatározása, mint „módszertani nominalizmus”, amely szerint az érthetőséget nem annyira a valószínűség rekonstrukciója adja, mint inkább annak kimutatása, miként lett lehetséges egyáltalán a valóság. Fiktív módon feltételezni az állam vagy az őrület nemlétét, hangsúlyozza Foucault, nem egyéb, mint a diskurzust bizonyos „igaznak” nyilvánító szabályok alapján kimutatni, miképp lehet egy nem létező tárgy „valami” — ténylegesen létező gyakorlatok sorának köszönhetően. Látjuk, hogy ez a fikcionális történelemmodell ugyanakkor azért számos félreértésre is alkalmat adott. Valójában Foucault nem is annyira a történelmi tény igazságát tekintette, mint inkább az igazság történetét, vagy pontosabban szólva „az igaz erejének történetét”, vagyis az „igaz” diskurzus hatásainak történetét, amely hatások a tudás rendjében foglaltatnak, de abban a módban is, ahogyan kormányozunk másokat és kormányozzuk önmagunkat. Másként szólva maga az igazság is történelmi produktum.
A transzformáció etikája
E szempontból, amelyet etikai-politikainak is nevezhetnénk, a foucault-i fikciók szerepe messze túlmutat a diagnosztikán: minden profetikus diskurzust elutasít és az „igazsághatásokat inkább fikcionális diskurzussal igyekszik fölkelteni”, fiktív módon tételez egy politikát, „amely még nem létezik, bizonyos történelmi igazságot véve alapul” — így fogalmaz a filozófus 1977-ben. Újólag hangsúlyozzuk, hogy a fikció fogalma nem azonos az igazság ellentétével, hanem ez az író mint olvasó élményanyaga átformálásnak és megalkotásának területe. Néhány évvel később egy beszélgetés során, a filozófus e szellemben erősíti meg fentieket: „Valamely élmény mindig fikció, valami, amit kieszelünk [fabriquer] önmagunknak, ami előzetesen nem létezik és csak e kieszelés után születik meg.” Összegezve: a fikció nem csupán azt az élményt alkotja meg, kik vagyunk, hanem ez az élmény a saját létét is másként érzékeli, bizonyos távolságot teremt önmaga és egy elbeszélés [récit] között, hogy aztán a gondolkodás új színterének szereplőjeként lépjen föl: „Problémám, hogy megalkossam önmagam és felhívok másokat is, velem együtt alkossák meg, meghatározott történelmi közegben, az élményt, hogy kik is vagyunk, és nem csupán a múltunk élményét, hanem a jelenünkét szintén, modernségünk élményét, ahogyan kikerültünk ebből az átalakulásból.” Foucault filozófiáját éppen ez a különbség jellemzi a hagyományos filozófiához képest: utóbbi szerint a filozófiának az a feladata, hogy megállapítsa az igazságot, ma pedig inkább arról van szó, hogy megalkossuk az igazságot a fikciók erejével, akkor, amikor önmagunk átalakításának etikai élménye a körülöttünk lévő világ átalakításának erejévé változik. Ezen etikai és politikai feladat két oldalán csatlakozhat végül egymáshoz fikció és filozófia.
(Romhányi Török Gábor fordítása)
Forrás: Luca Paltrinieri: La fiction, ou la production de la vérité, Le Magazine Littéraire, 2014. február