Kun Árpád Boldog Észak címmel megjelent második prózakönyve minden kétséget kizáróan a tavalyi év egyik nagy és pozitív meglepetése. Nemcsak a szövegben bejárt helyek, országok, sőt kontinensek tűnnek otthonosnak, de maga a poétikai és narrációs eljárás is, ahogyan Kun Árpád ezeket a hősével, Amiével beutaztatja. A mozgalmasság érzetét erősíti az a folyamat is, ahogy az énre folytonosan rákérdezve alakul át Aimé identitása, pontosabban letisztulnak, tisztázódnak ennek az identitásnak az összetevői.
Aimé Billion (korábban Aimé Gbédo) anyai ágon afrikai származású, apai ágon pedig részben francia, részben vietnámi, ugyanakkor ébenfekete bőrű férfi, aki a könyv elején a következő kijelentést teszi: „Franciának számítottam mindenki szemében, és én is úgy tekintettem magamra.” (36) Plasztikus, a szobrokhoz hasonlóan körüljárható figura — ahogyan Bán Zoltán András írja a Magyar Narancsban —, akit soha nem fog elfelejteni az, aki elolvassa a Boldog Északot. Beninben él, ahogy anyja és nagyapja is, és francia elitiskolában tanul azon apai ígéret teljesülésének reményében, hogy majd hozzá hasonlóan ő is orvosi egyetemre mehet Franciaországban. A regény egészét olvashatjuk egy csodákkal teli identitásküzdelemként, amely Afrikából indulva átível Franciaországon, míg végül a főhős kiköt és otthonra talál Norvégiában. A saját énünk és a társadalmi megítélés eltérései, a különböző társadalmi csoportok és kultúrák reprezentációja nagyon hangsúlyos a szövegben. Figyelemre méltó, hogy Kun Árpád milyen természetes közvetlenséggel, stilizálás, (de)heroizálás, bármiféle kényszerű nivellálás nélkül szövi bele történeteibe számtalan marginális csoport életét, írja le ezek szerepét. Legyünk őszinték: ez nem gyakran fordul elő a magyar irodalomban. Kun Árpád könyvében úgy említődnek a fekete emberek, a fogyatékkal élők és úgy merül fel a feminizmus, a homoszexualitás, a kábítószerhasználat, az öregség és az öreg test, a vudu (mint régebben primitívnek tekintett hit) vagy az aszexualitás kérdésköre, hogy ítélkezésnek nyoma sem található. A multikulturális társadalom eszménye valahogy így teljesedhetne ki; a természetesen jelen lévő különb(öző)ségek meg- és átélésével.
Így van ez, még ha eleinte Aimé franciaságának kapcsán hiú eurocentrizmust hallhatunk is ki a szavai mögül: „Az iskola kerítése lyuggatott betonfal volt, amelyet minden évkezdés előtt ragyogó fehérre meszeltek. Ezen a kerítésen kívül kezdődött számomra Afrika, amit olyan idegenkedéssel tudtam szemlélni, mint valami távoli, egzotikus kontinenst […].” (36)Úgy tűnik azonban, hogy a franciaság tudatával párosuló eurocentrizmusra mégiscsak szükség van a történet szempontjából, hiszen máskülönben tét nélkülinek érezhetnénk a különbözőségeket (és ábrázolásukat.) Afrika és annak elhagyása szükségszerűen végig kell, hogy kísérje Aimé életét — ez apai öröksége. A regény afrikai, nyitó fejezete (melynek csak legvége játszódik Franciaországban) mindazonáltal csodálatosan megírt része a könyvnek. A helyek és a személyek varázslatossága (gyakran a szó szoros értelmében), a vudu, valamint más hiedelmek (pl.: Dan kígyói vagy boszorkányság) ábrázolása tölti be (a halálról soha meg nem feledkező) élettel ezt a szakaszt. Ezt a fajta mozgalmasságot erősíti a hallucinációk sora is, amellyel rögtön az első nagyjelenetben is szembesülünk (feltűnik a halott apa). Kétségtelen, hogy a hallucinogén szereket Aimé, annak anyai nagyapja, és apja is használja (ezek pácienseken való alkalmazása miatt, később megtudjuk, Aimé apja elveszti franciaországi praxisát), de szerintem erősen kérdéses, amit Radnóti Sándor a könyv kapcsán tartott ÉS-kvartetten felvetett: vajon lehet-e a Boldog Északot kábítószer-apológiaként olvasni.
És bár az olvasóban az ábrázolás érzékletessége révén az otthonosság érzete alapozódik meg, látnunk kell, hogy ez a világ mégsem otthonos főhősünknek. Ennek oka viszont nem kizárólag franciasága. A következő megállapítást teszi: „Otthontalanságom csak még teljesebbé tette, hogy a nők sohasem érdekeltek.” (49) Vagyis az aszexualitáshoz köthető (itt legalábbis) testi magány is meghatározó tapasztalat, ráadásul kiegészül a büntetés élményével is: „[h]omokosnak hittek. A környéken, ahol laktam, emiatt időnként agyba-főbe vertek.” (49) A deviánsnak vélt viselkedést/beállítottságot tehát elfogadhatatlannak tartják a könyv Afrikájában, s ez fontos lesz a norvég fejezeteknél, ahol a másik, az ismeretlen ugyan idegen, de idegenségében és másságában is befogadható lesz.
Valami más is hiányzik még Aimé életéből: „a szeretet és az odafigyelés.” (84) Apja elhagyta anyját, s csak üres ígéretek maradtak utána, nagyapját lefoglalta a szellemvilág, nagyanyja többször meghalt már varázsvilágában, anyja pedig egy sajátos női történet állomásait kénytelen bejárni. A nagyanya sorsával szorosan összefonódik a kőolaj- és a gyémántkereskedelem, vagyis a koloniális kontextus, aminek megjelenése a racionalitást képviseli. Noha ez nem hangsúlyos elem, mégis úgy érzem, szerencsés ellensúlyt képez, nehogy az afrikai világot és alakjait pusztán egzotikumként lássuk.
Az anya története és sorsa tragikus. „Anyám lánykorának legfogékonyabb éveiben Dannak, a nyomott kedélyű, de jóságos óriáskígyónak a papnőitől azt tanulta, hogy a fennálló világrend a gyáva férfiak összeesküvése a bátor nők ellen” — írja (45), majd beleszeret az apába, aki valóban átveri, így végül negyedik feleségként volt kénytelen leélni életét X. Hébiószócska oldalán. Közel sem azt az életet éli tehát, amire valaha vágyott. A nagyapa temetésén Aimé szembesül anyja vélt érzéseivel: „anyám számára rögtön világos lett, hogy azoknak a rühes sakáloknak a pártján állok, tudniillik a nagyapámén és az apámén” (105), mégis, az anya élettörténetére gondolva szinte bizonyos, nem Aimét ítéli el, amiért még mindig Beninben él, hanem saját magát. Szavai azonban kizökkentik a főhőst, aki néhány oldallal később már a konzulátuson vízumért folyamodik, ekkor utoljára Aimé Ghéboként. S ha az identitás kérdése felől olvassuk a regényt, itt az egyik kulcsjelenet is: „Egy sajnálatos félreértés folytán egész eddigi életében téves nevet használt. A rendelkezésünkre álló adatok alapján önt, kedves uram, Aimé Billionnak hívják, francia állampolgár, akinek francia vízumot kiállítani abszurd lenne, viszont személyi igazolvánnyal vagy útlevéllel minden további nélkül hazatérhet.” (109) Úgy tűnik tehát, hogy franciasága már intézményes keretek között sem kérdés, noha az elismeréssel az is kiderül, hogy az identitásküzdelme — tudtán kívül — egész addigi élete során tét nélküli volt.
A következő, franciaországi rész az egyetlen pontja a könyvnek, amit nem érzek elég kidolgozottnak. Felszínes marad, nincs megalapozott indoklás arra, miért mond le ilyen könnyen arról, hogy ott éljen, ahová eddigi életében vágyott. Érdemes azonban kitérni arra is, hogyan lehetséges, hogy ilyen könnyen vált nemcsak országot, de nyelveket is. Mint kiderült, Aimé Billion egy nyelvzseni, s ez megkönnyíti boldogulását, de arra is enged következtetnünk, hogy ő maga tényleg minden nyelvet, mindenkinek a nyelvét beszéli. Beszéli és beszélni is akarja a marginális csoportok nyelvét éppúgy, mint a világnyelveket, mi több, a természet nyelvét is: „egy pillangót láttam röpülni a hómező fölött. Szívesen megkérdeztem volna tőle saját nyelvén, hogy vajon hol akar leszállni […].”(407) Abban az értelemben ért meg mindent és mindenkit, hogy képes kapcsolatot teremteni velük.
Norvégiába érve a természeti szépség és az emberi fogyatékosság az alapélményei. Érdemes megjegyezni, hogy éppen Norvégiában foglalkozik legtöbbet saját másságának kérdésével: „[…] időnként furcsálkodva pillantanak rám, vagy lopva megbámulnak. […] [m]égsem vagyok teljesen átlagos európai” (159), tehát önnön különbözőségével itt szembesül és itt néz szembe igazán. Sokszor, sokféleképpen reflektál önmagára („Koromfeketécske”) ahogyan a társadalom is visszajelez számára („előugrik a keresztény-zsidó Isten egyik színes bőrű harcosa […]” — 193), noha általában elfogadják a másságát, hisznek az identitás választhatóságában, szabadságában.
A csodák továbbra is jelen vannak a történetben, így például az ágy alól összeszedett kicsi manók alakjában vagy éppen Aimé személyében, aki történetesen éppen úgy néz ki, mintha a dongatemplom domborművének életre kelt mása lenne. Sőt vele is történnek csodálatos, de ez esetben már nem varázslatszerű dolgok; Norvégiában, mint mondja, újra használni kezdi szaglását, feléled szexuális vágya és szerelmes lesz. A kakashalmi ápolóintézetben, ahol Aimé házi gondozóként dolgozik, a kapcsolatokon keresztül az idegenség és az ismerősség kettőssége feloldódik. Ebben nagy segítségére van a saját testnek mint idegennek a felfedezése, s ezzel párhuzamosan zajlik a másik testének felfedezése és elfogadása is. Azt is mondhatnánk, hogy a másik test elesettsége, a gondozott idősek testének, a test működésének, működési zavarainak undort keltő mivolta vezeti ahhoz a felismeréshez, hogy nem képes idegenkedni tőlük, így ezzel közelebb kerül önmaga, önnön teste elfogadásához is.
Ezután már logikus, hogy a kollegiális kapcsolatokból eltűnik az idegenség (csak éppen annyi marad, amennyi a norvégok között megszokott), s Aimé szerelmes lesz. A harmadik rész tulajdonképpen vonzalmának kibontakozását mutatja be Grétével, a Szikonyov-szindrómás nővel, akinek mássága, testének torzultsága lenyűgözi Aimét. Érzékei még mindig meg tudják lepni, de most már a bizonyosság, az azonosulás, az eggyé válás irányába terelik: amikor Gréte székletének szagától elérzékenyül, úgy érzi, „mintha a saját bűzöm lenne. Ismeretlen gyengédség öntött el.” (302)
Az intimitás jelenik meg a főhős életében. A szerelem megtalálásával Aimé hazatalál. A záró jelenetben a norvég nemzeti ünnepen norvég népviseletben a norvég himnuszt énekli. Bár a jelenet már-már giccses, ha visszatérünk a szöveg identitásküzdelemként való olvasásához, beláthatjuk, valójában nem erről van szó, hanem arról, hogy Norvégia az a hely (a könyvben legalábbis), ahol az identitás megválasztható és szabadon kifejezhető. S amely identitás a szöveg tanulsága alapján nem a nemzet fogalmához kötődik, s nem annak kizárólagos tagjai érezhetik magukat odatartozónak. Boldog Észak.
Megjelent a Műút 2014044-es számában