Kun Árpádot legendaként ismertem meg. A kilencvenes évek kavargásában, Kincses Réka, Szárhegy, Kemény István, Kali Kinga között valahol felfüleltem a nevére. Aztán, már nem is tudom, hogyan, a Bál című kötet is a kezembe akadt: az Ilion című hosszúversről valósággal áradoztak néhányan, hát elolvastam én is. Később, távolról, személyesen is találkoztunk — néhány évig Kolozsvárra járt kifürkészhetetlen, tehát nagyon is kifürkészhető okokból. A Csipesszel a lángot című kötetbe írt egy szép esszét Visky Andrásról. Tatán felolvasott az Esőkönyvből, aztán nagyon eltűnt. És most itt a Boldog Észak (a Szülszről már akkor hallottam, amikor erre az esszére készülődtem).
Erről a regényről már nemigen lehet újat mondani. Recenziók és beszélgetések garmadája jelent meg róla, a szerző nyilatkozott és ismételte magát (természetesen, hiszen nem találhatott ki mindig új választ ugyanazokra a problémákra), főleg dicsérik, bár olykor bírálják is, de a dicséreten belül, vagyis mindenki jónak tartja, noha egyesek stilisztikai hibákat és egyéb következetlenségeket fedeznek fel benne.
A szüzsé is közismert már: Aimé Billion, egy benini anyától és francia apától származó fiatalember, nem mellesleg nyelvzseni, előbb Párizsba megy, végül viszont Norvégiában köt ki, és egy betegotthonban lesz ápoló, munkája során pedig megismeri élete nagy szerelmét, Gréte Mundalt.
Az első kérdés, amelyről beszélnünk kell, a kultúrák találkozása. Aimé maga egy találkozás következménye, és ez Európában, legalábbis ezen a részén, ahol élünk, többnyire konfliktussal jár. A Boldog Észak sem mentes ezektől a feszültségektől, valahogy mégis kívülük marad. Aimé szülei háborúznak, a fiú azonban nem vesz részt ebben a háborúban — nagyapja, a javasember megóvja tőle: „Nagyapám, mint olyan javasember, akinek az agya a múltban európai módra járt, tudta, hogy a sárgalázat egy kórokozó vírus okozza. Afrikai módon visszakövethette volna a vírus útját egészen a rontás eredetéig, és megtalálhatta volna anyám környezetében azt, aki valamelyik apró szellemecske segítségével elindította végzetes röppályáján a vírushordozó, fertőző szúnyogot. De a tehetetlenségből eredő bosszút megvetette. A hatalmát ott akarta kipróbálni, ahol a szellemek nem vírusok és ellenanyagok álarcát magukra öltve küzdenek, hanem szemtől szemben. Ott, ahol az Elérhetetlen Istenen kívül mindenki egyenlő. A leggyengébb is átváltozhat leghatalmasabbá, és a legnagyobb legkisebbé, ott, ahol a sárgaláz legyőzhető” — olvashatjuk (23). „…a tehetetlenségből eredő bosszút megvetette.” Azt hiszem, az első három szó jó kis definíció a mindenféle európai nemzetek legkétségbeejtőbb és leggyógyíthatatlanabb nyavalyájára, az utolsó pedig azt jelképezi, ami miatt szeretni lehet Afrikát.
Kundera a népi mesemondók történeteinek bravúros irodalmi feldolgozása miatt rajong Patrick Chamoiseau-ért, és ebben a regényben ugyanezt a mechanizmust figyelhetjük meg — nem véletlenül az az alcíme, hogy Aimé Billion mesél. Éppen ezért nem érzem indokoltnak mindazt, amit az ÉS-Kvartett kritikusai mondanak: „Károlyi Csaba: Közben ugye ez annak a posztmodern játéknak a kifordítása, hogy találok egy kéziratot, valaki elmeséli nekem az életét, én meg közreadom. // Radnóti Sándor: Meg XVIII. századi játék. // Szilágyi Zsófia: Meg turgenyevi játék” — mármint az Epilógus. A talált kézirat sémája mindig az irónia lehetőségét erősíti fel, én viszont nyersen szólva semmilyen iróniát nem érzek a Boldog Északban, az Epilógusban meg éppenséggel azt érzem, amit Kun Árpád nagyon éles szemmel „sunnyogásnak” nevez, amikor arról ír, hogyan fogalmazta meg a regény elkészültéről szóló emailjét az „igazi” Aiménak: szégyenkezést, „mit-is-csináljak-vajon” attitűdöt, reménykedést, hogy tán mégis lehet, szabad ezt… Ezért van aztán, hogy sokan (én is) zavarónak érezzük az utóhangot – miért lenne zavaró egy innen és amonnan származó játék esetében?! Zavar-e bárkit is A rózsa neve kéziratának „megtalálása” vagy Eco széljegyzetei? Zavar-e bárkit is a Psyché alkotási módozata?
Nem, mert ott egyértelmű a játék, vagy pedig egyszerűen: más. Itt a problémátlan mesélés a szándék; problémátlan abban az értelemben, hogy ne kelljen folyamatosan vagy nagyon erősen távolítani, hogy legyen elég az alcím tájékoztatásként. „Meghaltak sorban nagyapám, apám, anyám. Mindhárom ember, akihez egyáltalán valami közöm volt. A haláluk kellett hozzá, hogy újrakezdődjön az életem, és elutazzam Beninből.” (7) Erős, kíméletlen mondatok, de nem vetik fel azt a problémát, ugyan honnan is veszi az ember a bátorságot, hogy egyáltalán mesélni kezdjen. Sőt, éppenséggel azt állítják, a mesélés újraéleti az életet; mesélni valamiképpen azt jelenti: élni.
„Kicsit ódzkodom a kifejezéstől” — vallja be Kun Árpád a mágikus realizmusra vonatkozó kérdésre válaszolva (Markó Anita: „Az érett férfikor műve”, MaNcs, 2013/49.) Miért ódzkodik? Szerintem azért, mert a Boldog Északra nem jellemző az az áradó történetmondás, amely a nagy mágreál művekre, elsősorban a Száz év magányra igen. A beszélgetés címe idézet az író válaszából, aki az Esőkönyvet „jellegzetesen ifjúkori műnek” nevezi, a tavalyi kötetet pedig „az érett férfikor művének, amellyel egy sodró erejű regényt” akart megírni. Nos, ha szabad így fogalmaznom, egy éretten sodró művet írt, ahol minden tapétáról leúszó lazac ellenére koránt sincs annyi „őrület”, mint Marqueznél a szép Remediostól Aureliano Buendía homlokukon kereszttel megjelölt fiaiig.
Ez nem hiányosság, ellenkezőleg. A Boldog Észak nem nemzedékek egymásra következését és egy család kipusztulását meséli el, hanem egyetlen ember történetét („Aimé Billion mesél!”), akinek a története persze összefonódik más emberekével, de attól még kétségtelenül azé az egyetlen emberé marad. Ahhoz a célhoz, melyet Kun Árpád kitűzött maga elé, ez a stílus a leginkább megfelelő. Hiszen az ő világa nem egynemű, prózája éppen abból nyeri energiáját, hogy különféle kultúrák találkoznak egymással, és mindannyian tudjuk, hogy a csodák csak ott történnek meg, ahol hisznek bennük. Aimé hisz bennük, ő azonban csupán az a már sokszor emlegetett „egyetlen ember”, akinek feketeségére a norvégok rácsodálkoznak, de azokról a hiteiről, melyeket babonának neveznének, nem is tudnak.
A boldogság nem kizárólag abban rejlik, hogy Aimé Norvégiába, a statisztikákban folyton emlegetett Skandináviába kerül — ha pusztán ennyiről lenne szó, a könyvet semmi sem mentené meg a közhelytől. Ahogy a könyvből kiderül, Norvégia működőképes ország, amit Közép- és Kelet-Európában nem sokan mondhatnak el magukról, és életszínvonalát Nyugat-Európa is megirigyelhetné.
Ez azonban csak a felszín. Aimé azért nyugodt Norvégiában, mert betegek közé kerül, akik egyáltalán nem olyan egyértelműen „norvégok”, hogy gyűlölhetnék az idegent. Hogy egy rettenetes példát hozzak, nincs az a Breivik, aki testi értelemben beteg lenne. Aimé pedig, aki már korábban is segédápoló volt, szakmájánál és egyéniségénél fogva sem undorodik a betegségtől, az öregségtől, a különféle tünetektől. Radnóti Sándornak nagyon szépen igaza van, amikor azt mondja — és mert ennyire szépen mondja, kénytelen vagyok hosszabban idézni —: „Előállnék a farbával. Mért is adtam 10 pontot. Itt az undorról van szó. Az undor életünknek jelentős tényezője, filozófiája is van egyébként. De nagyon kevés költője van. Nádasnál aPárhuzamos történetekben az undornak szerepe van. Ámde ez itt az undor költészete. Az undor itt szép. És ez döbbenetes. Erre egyetlen példát tudok, ez pedig Heinrich Böllnek aCsoportkép hölggyelcímű regénye, amelyben a címszereplő asszony egy apácakolostorban nevelkedik, és egy csodálatos apáca tanárnő minden reggel megnézi a lányok székletét. Széklet-misztika. És ebből messzemenő következtetéseket von le a gyerekek testi és lelki állapotáról. De ez csak egy jelenet ott. Itt viszont a norvégiai rész fő motívuma ez. Az öregek visszataszítóak, undorítóak, akikkel Aimének undorító dolgokat kell csinálnia. A távolságtartása itt hihetetlen szerephez jut. Nem minősít, nem undorodik, ezáltal bennünket sem undorodtat, miközben az undorról van szó. A humanizmus nagy értéke ez. Ember vagyok, semmi emberi nem idegen tőlem, így a régi latin mondás. Még a szerelménél is megjelenik ez. Mikor mosdatja ezt a súlyos betegség miatt törpe növésű, de nagyon szép arcú, szép mellű nőt, és már érez valami vágyat, ami nála azért is rendkívüli, mert egész addigi életében aszexuális volt, akkor megérzi a széklete enyhe illatát. Ebből költészetet csinálni, ez hihetetlenül nagy dolog.” (ÉS-Kvartett, Élet és Irodalom, 2014. február 7.)
Különösnek érzem, hogy egyetlen recenzióban-beszélgetésben sem merül fel Kakashalom és Bolondvölgy, holott nyilvánvaló, hogy ezek nem eredeti norvég elnevezések, hanem a szerző alkotásai. Aimé olyan helyeken lakik, ahová Kun Árpád költöztette. Éppen ezért nem érzem sem túlzásnak, sem olcsó kifogásnak, amit az író több helyen is elmond: „Az történt ugyanis, hogy személyes történetüket a nevükkel együtt alapanyagul használtam, de a regény megformálása közben a történetükből fikció lett, átalakult, miközben a nevük megmaradt, azt nem változtattam meg, annyira hozzátapadt számomra a képzelt szereplőkhöz, hogy ez utóbbiakat hiába próbáltam utólag átkeresztelni, semmilyen más név nem illett rájuk.” (Aimé, c’est moi, Litera, 2013. október 12.) Az igazi nevektől lüktetni kezd a szöveg, de ezzel a lüktetéssel aztán azt kezd, amit ő akar — azt hiszem, erről van szó. És ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy valakinek-valaminek olyan neve van, ami a valóságban is jelöl valakit-valamit, vagy olyanról, ami a valóságban nem jelöl senkit-semmit. A szöveg valóságában mindkettő hiteles, és ettől kezdve semmi más nem számít. Ha Aimé Billion tényleg olyan érzékeny, amilyennek az Epilógus leírja (és a sok nyelv figyelmes megtanulása is arra vall, hogy igen), akkor meg fogja érteni, hogy ez a könyv az ő történetének magas színvonalú felhasználása és továbbgondolása.
Mint lenni szokott, mindazt, amit én fentebb megpróbáltam elmondani, sokkal jobban elmondja a regény egyik passzusa:
A ragyogóan kék égen nem egy másik égitest sütött […], hanem a nap. Olyan volt, mint egy hosszú idő után előkerült ismerős, aki azalatt, amíg nem láttuk, előnyére változott. Nem volt benne semmi abból a vak dölyfösségből és tompa kíméletlenségből, ami az Egyenlítőnél jellemezte. A bölcs bnokimók szelíd főszellemére emlékeztetett a bolygótáncból, még ha olyan jelmezt hordott is, amilyet a bnokimók a sivatag közepén sohase láthattak.
Ez a nap egészen alacsonyan járt, gurulni látszott a hegygerincen. Nem akart erőszakos lenni – talán nem is futotta volna az erejéből. Mégis teljes, ragyogó pompájában sütött, és elkápráztatott. Nemcsak az égen volt otthon, de idelent a havon is, ahol millió szilánkra tört, és sziporkázva visszacsillogott. (255)
Azt hittem, ma már nagy, ironikus levegőket kell venni, hogy az ember a szépet a maga törékenységében („valami minél szebb, annál inkább érezzük törékenynek” — írja maga Kun a Visky-esszében), a maga üdeségében megmutassa. A Boldog Észak azért is fontos könyv, mert bebizonyítja, mekkora tévedés ez.
Megjelent a Műút 2014044-es számában