22. hang

Esteledett. Átlapozza az albumot. A fényképek egyikét sem meri alaposan megnézni, átsiklik fölöttük a tekintete. Oly gyorsan, hogy egyik se ébresszen benne fájó gondolatot. Félhomály borul a szobára, a felvételek régen készültek, a legtöbbjük krómsárga árnyalatot kapott. Alig látszik rajtuk valami, az arcok semennyire sem. Judith felkapja a kabátját, fejére húzza a kapucnit, elindul a közeli könyvesboltba abban a reményben, hogy a rendelt könyvek megérkeztek. A jegyzetboltnál inkább kedveli ezt a helyet, mivel itt nem csupán a legújabb műveket, de megkapja a közelmúlt könyveit is. Ha nem találják raktáron, hát beszerezik számára.

Esteledett. Átlapozza az albumot. A fényképek egyikét sem meri alaposan megnézni, átsiklik fölöttük a tekintete. Oly gyorsan, hogy egyik se ébresszen benne fájó gondolatot. Félhomály borul a szobára, a felvételek régen készültek, a legtöbbjük krómsárga árnyalatot kapott. Alig látszik rajtuk valami, az arcok semennyire sem. Judith felkapja a kabátját, fejére húzza a kapucnit, elindul a közeli könyvesboltba abban a reményben, hogy a rendelt könyvek megérkeztek. A jegyzetboltnál inkább kedveli ezt a helyet, mivel itt nem csupán a legújabb műveket, de megkapja a közelmúlt könyveit is. Ha nem találják raktáron, hát beszerezik számára.

Hogy végre szert tett rájuk, minden könyvéhez ragaszkodik, nem szereti, ha kölcsönbe kérik. Társaival ellentétben ő nem kölcsönöz kézikönyveket, hanem valamennyit igyekszik megvásárolni. Nem hisz a könyvbarátságban. A sok kéz szagát megérzi a könyvtári állományon, és ez a savanyú, ámde személyt vesztett odor elvonja a figyelmét a könyvek tartalmáról. A saját könyveit nem kívánja sokszagúnak érezni. Ha arra kényszerül, hogy egy mások által szétolvasott, érintésekkel bemocskolt könyvet forgasson, akkor sietve kijegyzeteli, s inkább többször is silabizálva abból tanulja meg a memorizálandóakat. Bonyolult ugyan, de megéri. S nem fárasztja. Ő maga szívesebben támaszkodik a memóriájára, mint a csoporttársai, akik bármely válaszért, amelyet józanabb ember a saját agya polcairól keres elő, képesek ugyanazt a könyvet huszadjára is fellapozni. Ő, ha ismét előveszi egyiket vagy másikat, csakis azért, hogy ellenőrizze, mennyire felejt.

Összehúzza, apróbbá teszi magát a ruhájában. S a szomorúságot úgy viseli, mint a kabátját, pacuhán, és meg sem válhat tőle. Átsiet a semmitmondó parkon, nem kedveli ezt a városi teret. Kitöltetlennek érzékeli, mint a hotelrecepción kezébe nyomott űrlapot. Furcsa fákkal van beültetve, a virágok egyik oldalukon összevarrt, két hajóvitorlára hajaznak, s mintha galambfa lenne a nevük. Beugrik az éjjel-nappal nyitva tartó boltba, fánkot vásárol, hogy az édességgel elűzze éhségét. Átgondolja, miféle újabb könyvekre lehet szüksége, a kurzusvezetők ajánlottak-e valamelyik témához bibliográfiát. Sajnos, a könyvek többnyire lassan érkeznek meg, az eladó okfejtése szerint azért, mert az Államok legtávolabbi pontjain talál rájuk. Ezért olcsók. A táv, a szállítás módja amúgy nem növeli az árukat. A könyvboltos ilyen alkalmakkor felveti a könyvtárat mint a nyomtatott kiadványok lelőhelyét, eszébe sem jut, hogy ezzel rontja saját maga üzletét. Judith megbízható megrendelőnek és vásárlónak bizonyul, mindenkor átveszi a könyveit.

Belefúrja magát a könyvesbolt szűk utcájába, úgyannyira siet, s alighogy elcsendesül az ajtóra akasztott kolomp, amely a tulajdonost értesíti arról, hogy érdeklődő érkezett, máris silabizálni kezdi a vásárlók számára rendszeresített hirdetőtáblát. A boltot estétől reggelig a tulajdonos viszi, aki bibliofil ember, így alkalma nyílik ilyenkor a könyvei ápolására. Reggeltől estig pedig az alkalmazott, egy nyüzüge könyveladó szolgálja a betérőket, hol egy, némelykor két segéddel.

A zsúfolt, raktárszerű helyiségben a hirdetőtábla a legföltűnőbb helyen, a plafont aládúcoló koszlott oszlopon lóg, amelyre a tulajdonos segédje delenként, a postaszolgálat megérkezése után felgombostűzi azok nevét, akik felvehetik a rendelt kiadványokat. Judith rálel a saját nevére. Ha valakinek a neve feltűnik e hirdetőtáblán, örülhet ugyan, de abban nem lehet biztos, hogy valamennyi neki fontos könyv át is vehető. Egyik legalább biztosan. Érdemes emiatt a diákoknak akár naponta benézni, ami nem ütközik nehézségbe, hiszen, mint a közeli élelmiszerbolt, a könyvbolt is éjjel-nappal nyitva áll. Ezt némelyek ki is használják, s ha nem adódik lehetőségük jobb helyre betérni, itt húzzák meg magukat, s olvassák az olvasnivalójukat.

— Magával jött a hideg — dörzsölgeti két tenyerét a raktárbolt hátuljából előkecmergő öreg. Éjjelenként állítja többnyire vissza a polcok rendjét, ezzel foglalja el magát.

Judith megmondja a nevét, amúgy feleslegesen. A szürke hajú úr felismeri. Sőt már rendszerbe is foglalja ez előtte kimérten álldogáló lányról egybegyűlt információit. Európai. Túlkoros, de ez nem látszik rajta. Jó képességű, ráadásul szorgalmas. Az ösztöndíját beosztja. A közösségi programokon részt vesz, nemkülönben az előadásokon. Bár az elsőévesektől nem várják el, néhány laboratóriumot is felkeresett, hogy tájékozódjék a bennük folytatott kutatásokról. Szeret és tud olvasni. A szakkönyveken kívül egyéb kiadvány nem érdekli. Arthur Millerről azt állítja, hogy genetikus, és különösnek tartja, hogy drámát is ír. Nincs fiúja. Helyette egy békát gondoz, időnként békagondjai akadnak, s hogy a békadokik tudását kontollálja, néha kisállatgondozáshoz tanácsokat adó prospektusokra van sürgős szüksége.
— Valóban? — és Judith megpihenteti szemét az öreg jól borotvált arcán. — Azt hittem, hogy ő előttem érkezett.

Az eladó a falhoz tolt asztal könyvhalmában kotorászik, ott nem találtatik akkora rend, mint a hirdetőtáblán vagy a polcokon. Összecsapkod két könyvet, száll belőlük a nyugat pora, s máris hozza azokat. Odacsúsztatja Judith finom kezébe. Érzi, mennyire meleg.
— Kitűnő állapotban lévő példányok. Tessék, az önéi!

Judith beül a kirakatba helyezett hintaszékbe, az öreg az olvasáshoz felkapcsolja a fényt teremtő állólámpát, és visszavonul boltja mélyére. Judith mindenkor átlapozza fizetés előtt a megrendelt könyveket, ez is része a könyvvásárlásnak. Szeret üldögélni is az üvegfal mellett, ahonnan a teljes utcát áttekintheti, s a tér mögött a parkot, amelyet, bár annyi hallgató megy át rajta, mindig néptelennek talál. Itt elemében lehet, a pihenés meggondolkoztatja, a gondolkodás pihenteti. Amikor a boltba újabb vendég tér be, annyit állapít róla meg, hogy úgy néz ki, mint a fejlődésben visszamaradt kamasz, aki öregebbnek akar látszani, s máris visszatemetkezik a soron következő oldalba. A fiú nyomban beoldalaz a hátsó polcok közé, mint aki tisztában van azzal, hogy oda húzódott az, akit keres. Akire rá is találhat, mert beszélgetni kezdenek. Kellemetlen hangja van a fiúnak, mint a lányoké, ha fiút imitálnak. Elemében lehet, mert be nem áll a szája.
— A mosoly pszichológiája — olvassa fel magának Judith félhangosan az eddig mellette heverő testesebb kötet címét. A szerzője a tanára.

Azon töpreng, hogy a vaskos könyv tárgykörében van-e már elegendő alapműveltsége, s ami talán ennél is fontosabb, a mentalitása, így, hogy munka alá vette és kitartóan formázta, megfelelő-e ahhoz, hogy magába fogadja mindazt, amit a szöveg a számára nagylelkűen felkínál. Tudását legújabban két részre osztja, az egyiket európainak, a másikat amerikainak nevezte el. Az európai alatt azt érti, ami a tudományokból, vagyis a diszciplínákat megjelenítő egyetemi és egyéb tankönyvek közbenjárásával vált a sajátjává, az amerikait illetően azonban nehezebb dolga akad. Mert bizony elmondhatja, hogy a nyugaton felcsippentett ismereteknek is megnevezhetők a forrásai, számos rejlik belőlük, de hogy mitől kimondottan ezek a kiválasztottak, s miért az a nevük, ami, az éppen az európai lénye számára nem nyújt kézenfekvő módon magyarázott. Ahogyan Európában, pontosabban Magyarországon tanult egykor, abban rendszer és áttekinthető struktúra adódik, s az eszméket belülről, a rendből kisugárzó szigorú fény világítja át. Itt pedig azzal találkozik, hogy tréningek sokaságából választhat, amelyeknek más a tartalma, de az eredménye közel azonos. A módszer a fontos. Egyre inkább azt sejti, hogy hajdanában, amikor a pszichológia iránti érdeklődése kialakult, őt magát éppen ez az európai gondolkodás számára szokatlannak tűnő eljárás vonzhatta. Szakadatlanul tevékenykedtették, mindenféle dolgokat végeztettek vele, azt mondta Bácsinak, mást sem tesz, mint önmagát belehelyezi az eseményekbe, és már nem elegendő csupán az újdonságok fölött gondolkodnia. Ráadásul azt szorgalmazza az összes tanár, hogy a saját élményeit mozgósítsa ügyesen, s ezek révén keresse meg a problémák belőle következő megoldási módjait. S lehetőleg csoportban tevékenykedjen, s a csoporttagokkal kommunikáljon. A mérleg serpenyője elbillent, és Judith elégedetten állapítja meg: mindaz a hatvan kilogrammnyi izom, csont, belső szervek és egyebek, amelyek őt alkotják, egyre inkább kitöltik a bőrét.

Kezdetnek a mosolyterápiát választja magának. Ugyan a kurzus vezetője nehezen teljesíthető feltételeket szab, de mindig sokan vágynak hallgatójukká válni, adódnak, akiket a súlyos követelmények vonzanak, van, akit a kiválasztottság, előfordulnak, akiket a különösen magas veszélyérzet-szint. Azokon a páratlan trimesztereken, amikor indul a kreditszerző kurzus, sosem lehet sejteni, miféle események következnek be a hallgatók, a kurzus s olykor a campus életében. Az egyetem alkalmazottjai ugyan rettegnek ezektől az időszakoktól, de a magas hallgatói kedveltség életben tartja a kurzust. Nancy amúgy a gonosz lelkületű tanárok közé tartozik, ők azok, akiknek egyetlen céljuk, hogy a hallgatók ráébredjenek, mennyire nincs helyük azon a pályán, amelyen elindultak, ráadásul a személyiségjegyeik alapján is alkalmatlanok a hivatás megfelelő ellátására, mondjuk azért, mert nem elég derűsek. Nancy például, hogy szokásos errefelé az első szemináriumon arra kérni a hallgatókat, tárják fel csoporttársaik és időszaki vezetőjük előtt a kurzusválasztás motivációs hátterét, nyilvánosan megalázta Judith csoporttársát. A svéd csaj, amolyan Judith-féle idegen, tűrhetően összefoglalta a mosoly fiziológiáját, s ez csapta ki Nancynál a biztosítékot. Méghogy egy olyan arckifejezés, amelyet a száj két végéhez legközelebb eső izmok mozgása révén áll elő! Még hogy ez az izommozgás eredményeként keletkező mosoly megjelenik a szem környékén is! Még hogy a jóindulat, a kedvesség, a boldogság, az örvendezés, a megelégedettség, a jókedv, a vidámság, azaz a komfortérzet szignálja! Mikor az nem egyéb az ember rítusainak kommunikációs jelénél — harsogja meggyőzően Nancy. Emiatt azt a rövid határidős feladatot kapják egytől-egyig, hogy földrajzi illetve kulturális vagy szociológiai szempontok alapján homogén csoportokat alkotva hasonlítsák össze a csoportba tartozó hallgatók mosolyszokásait. A svéd kollegina hamarosan elméletet alkot arról, hogy a marginalizálódásának oka nem egyéb, mint az, hogy a kurzusvezető hozzá kapcsolt egy olyan feladatot, amelynek megoldásában mindenki vesztes lesz. Judith ezzel nem ért egyet, azon a csoportmegbeszélésen, amelyen megtárgyalják, milyen okokra vezethető vissza a svéd szőke kurzusról történt kiiratkozása, a kulturális sokk törvényszerűen bekövetkező eseményét nevezi meg, s megoldásként a hallgatók számára ingyenes pszichológiai kezelő fölkeresését javasolja. Szerinte ugyanis egy ilyen helyzet feldolgozására a kellő flexibilitással rendelkezők az alkalmasak, és Nancy e konfliktus kirobbantásával akadályozta meg a svédre később várakozó trauma bekövetkeztét, s az ő biztonsága érdekében teremtett olyan helyzetet, amelyben belátta, jobb, ha időben távozik. A kurzuson soha többé nem esik szó az etológiai alapokról, a csimpánzok mosolygásáról, se arról, hogy a mosolyt milyen tudományok tanulmányozzák. Azonban a hallgatók arcán egytől egyig állandósult az a gödröcske, amely mosolygáskor szokott keletkezni, és amit gribedlinek neveznek.

Nancy több héten keresztül diaképeket vetített. A képek műtárgyakat ábrázolnak, szobrokat, festményeket, pénzérmeket, nyomatokat és egyebeket; a közös bennük az, hogy egyik sincs több egyetlen arcnál. Emberi arcok ezreit villantja fel a hallgatóknak, kezdetben csak a diavetítő kattogása hallatszik a teremben, amikor a gép képet cserél, idővel azonban kommentár is társul a felvételekhez. Mindabban, ami elhangzik, nem esik szó az arcok milyenségéről. Sokan rokonszenvet éreznek a néma előadások iránt, de többen vannak, akik a szöveg segítségét igényelnék a figyelem vezetésében. Az amerikai származású hallgatók számára a a willendorfi Vénusz éppoly ismeretlennek bizonyul, mint a méloszi Aphrodité vagy Giullietta Masina. Sőt még II. Erzsébet angol királynőt, illetve a selyembe burkolt, a bulvárlapok címlapján egyre-másra feltűnő Lego-figurát sem ismerik fel. Judith mindet ismeri.

Az asszony, magas kora ellenére is, kitartóan mesél mindarról, ami a képeken nem látható. Hogy az alkotást, legyen bár szent vagy profán, mire használták, mikor készítették, s mit tulajdonítottak neki. Afféle művelődéstörténeti előadásokat kerekít hozzá, amelyekre Judith sosem volna ilyen részletgazdagságban kíváncsi. Nancynek azonban sejtelmesen csillognak a szemei, el kellett hinni, hogy fontos felfedezés irányába tereli a hallgatóságát. Hamarosan felfedezik, hogy a mosoly, már a fennmaradt forrásanyag reprezentációja szerint minden korban, minden kultúrában más-más, ámbár létezik bennük egy kevéske közös is. A mosoly legkisebb közös többszöröse Leonardo da Vinci Mona Lisájával argumentálódik.

A leány lekászálódik a kirakatból s megkeresi a könyvkereskedőt, mert szüksége ébred a Mona Lisára. Az öreg a Louvre műtárgykatalógusát nyomja a kezébe, s most elmaradnak gondolatébresztő megjegyzései. Judith bátran farkasszemet néz az életében Giocondaként megnevezett szépséges asszonnyal. Ő sosem gondolta azt, hogy a kép nem más, mint Leonardo önarcképe, amely készítéséhez a művész női ruhába öltözött — úgy is, mint lefestendő modell, s úgy is, mint a festéshez előkészülő művész. Egy Leonardo-fajta, nárcizmustól idegenkedő homoszexuális számára a saját neme a vonzó, sem a másik nem nem az, sem pedig a másik nem öltözékébe búvó figura.

Gioconda mosolyát személyesen is elemezte, Párizsban, pégyé biztonságos hóna alá bújva. Pégyé formás férfi, biztonságot ígér a megjelenése, a hangja, a mozgása, és mindenkiben bizalmat ébreszt. Judithot nemcsak a kabátjával, de olykor-olykor teljes személyiségével beburkolta, Marymari szerint magába kebelezte.

A kép köré gyűlt Párizs valamennyi okostojása, a megelégedést és a melankóliát jött mindegyik megnézni, és mindenkinek kellett arról lennie szavának, miféle rejtélyek fűződnek a festményen ábrázolt alakhoz illetve a festmény történetéhez. Történetmániás a világ, dohogja pégyé, és előszedi azokat a kortárs filozófusokat, okfejtéseinek forrásait, akik a történetkonstrukciókkal foglalkoztak. Judith a gondolkodástudomány érveit kapkodja elő, hogy szembeállítsa azokat pégyé állításaival, amiként most se tesz mást, minthogy nyitott könyvvel a kezében visszakászálódik a kirakatba. Már-már megfeledkezik a múzeumi látogatásról, amely az utolsó pégyével kettesben töltött délutánjuk. Ámbár sok utolsó időpont kapcsolódik ahhoz a hektikus időszakhoz, az utolsó délelőtt, az utolsó este, az utolsó éjjel, reggel, amelyekből azóta egyetlenegyet sem nevezett meg. Igaz, nem is akad olyan, akire ez tartozna. Érti magamagát is, hisz mindazóta rengeteg hatás érte. Mindez félig-meddig lavinaként temette maga alá. Másrészt viszont tisztázta azt, hogy nem tudna se belehallgatni, se belenézni a saját maga múltjába se most, se egyelőre, se a közeljövőben.

A Mona Lisa, nem a párizsi múzeumban található, hanem az, amelyet Nancy másfél órára kivetít az előadóteremben, akkora méretben, mint egy mozivászon, amelyet láttak, nem szép, hümmögi Judith, arányaiban szétesett, mint egy oszlásnak indult dög. A rajongva kedvelt szürkészöld szemekben nem ragyog értelem. Az azonban látszik, az önmagával és a világgal harmóniában létező fiatalasszony arcának mindkét fele két helyen mosolyog. Nancy a nagyítás segítségével tudja megtapasztaltatni diákjaival a mosoly kettős voltát, amely, véleménye szerint, kizárólag az emberre jellemző, ekként pedig érdekes tárgya a pszichológiai vizsgálatoknak illetve okfejtéseknek. Ámbár a filozófusok és teológusok sokféle mosolyt írtak le az idők során, a tudósok számos mosolyfajtát voltak képesek megkülönböztetni, de akad kettő, amelynek anatómiai alapja van. Ez a kép vezeti el a hallgatóságot a Duchenne-mosolyhoz.

A Duchenne-mosoly kialakulásához az arcfelek két-két izmának együttes munkába lépése szükséges. A nagy járomcsonti izom és a szem körüli izom közösen hozzák létre ezt a mosolyt, ilyenkor a száj sarka kissé megemelkedik, s a szem körüli izom összehúzódásával megemelkedik az arcvonal is, s a szem körüli izomzat összehúzódásával ráncok formálódnak. A nem Duchenne típusú mosolynál pusztán a járomcsonti izom mozog.

Nancy lelkes magyarázata alatt teljes arcával somolyog. Derűje révén akár lehetne egy itáliai reneszánsz festmény nőalakja is. Mígnem a konklúzióhoz érkezik:
— A nem Duchenne típusú mosolynál kizárólag a nagy járomcsonti izom tevékenykedik. A Duchanne-mosoly a valódi érzelmekre utal, s akaratlagosan befolyásolhatatlan. A másik elsajátított kommunikációs eljárás. A legtöbb ember nem tudja szándékosan mozgatni a szeme körüli izmait.

Aztán Nancy előveszi az év elején csoportosan megszületett összehasonlító vizsgálati eredményeket bemutató dolgozatokat. Azt kutatja, hogy kinek milyen megfigyelőképességet juttatott a természet, s az miként művelődött ki, járatódott be. S mert jól tudja, bármelyik csoportban a családja révén európai és amerikai származásúak egyként akadnak, nyílt arra lehetőség, hogy észrevegyék, az európai hagyományok szerint szocializáltaknak többnyire Duchanne-mosolyuk van, az amerikaiak pedig egész nap sajtdarabot tartanak a szájukban. Végezetül a kurzusvezető asszony, miután megismerteti a csoporttal a maga róluk szerzett, összegzett élményét, jelzi, túl azon, hogy megfelelőnek tartja a közös munkát s mindenkinek a legjobb jövőt kívánja, hogy irodája ajtaja bárki számára nyitott. Keressék, s az egyéni értékelés sem marad majd el. A következő mondattal búcsúzik:
— Ne bízz senkiben harmincöt év felett!

Judith dolgozatát abból a szempontból ítéli Nancy érdekesnek, hogy szerzője egyéniségét megfelelően tükrözi. Judith ugyanis trillázó szobatársa, a béka táplálkozása során azt figyelhette meg, hogy a kétéltű szemkörnyéki apró izmai élénk munkába kezdenek, ha a jószág a számára kedves táplálékhoz — bármiféle sajthoz — jutott, s ez az izomreakció minden más, kevésbé ínycsiklandó étel esetében elmarad.

Judith ősszel magas számban vesz fel új tréningeket és immár bölcsészettel, társadalomtudománnyal kapcsolatos műveltségi tárgyakat is. Nancy kedveli a művelt hallgatókat. Egyedül bérli a szobáját, nem kell többé senkivel sem megosztani. S dolgozhat Nancy laboratóriumában, azzal a feltétellel, hogy egyéni, meglehetősen laikus módon folyó békakísérleteit abbahagyja. Az, tudományos értelemben, istenkísértés. Ennek gyanújára nincs szüksége a laboratóriumnak. S azt is hozzáteszi, hogy nem békákat kell Judithnak nevelnie ahhoz, hogy királyfira tegyen szert.

Judith Nancy laboratóriumában a szőke, svéd, idejekorán elüldözött lánnyal fut össze menten, aki, hogy fölfedezi Judith összeszűkült pupillájában az értetlenséget, kapkodva magával ragadja, s a teakonyhában hosszú magyarázkodásba kezd. Ő az elmúlt trimeszterben annak az asszisztensnek a szerepébe került, aki a bevezető kísérletben megszégyenül. Ámbár, hogy mi is az a kísérlet, s milyen következtetést kell belőle levonni, csupán az tudhatja meg, akit a sikeres vizsga után Nancy befogad a laboratóriumába. Ebben az esetben Judithra esett a választás.

— Éjfél lesz mindjárt — riasztja meg a kirakatban, a székén hintázó Judithot az eladó. — Mindjárt itt vannak a zenészek. Elfogad egy teát?
— Köszönöm, kérek. És ha lehet, még maradok egy keveset.
— Nem ezért szóltam. De most negyed órát itt senkinek nem lenne nyugta. Már ha a boltban lennének.
— Igaz, ketten vagyunk.
— Egy csapat ismeretlen az éjféli harangkongás után koncertet ad. Négy éve teszik ezt, s minden éjjel. Az üzletben tartózkodókon kívül soha nem volt más hallgatójuk. Nem is tudom, miért ilyenkor jönnek. Amúgy színvonalasan zenélő műkedvelők.

Az utca túlsó oldalán, a járdán megtorpan a nőkből és férfiakból álló csapat. Lehetnek vagy tízen. Alaposan felöltözöttek. Réz kottaállványokat nyitogatnak, hangszereket szednek elő az ütött-kopott tokokból, táskákból, nagy időket megélt dobozokból, szaporán mozognak, mindent begyakorolt mozdulatokkal végeznek el, némák, hozzáigazítják magukat a csillagok járásához. Az egyetemi templom harangjának szava megdermeszti őket, majd, hogy hamarosan az utolsó kongás is elhal, felhangzik Giovanni Battista Viotti, a tizennyolcadik század végén, a tizenkilencedik század elején élt itáliai zenész egyik szonátája.

— Mint egy százötven évvel ezelőtti városban! — iszogatja teáját Judith és szüntelenül mosolyog. Ebben a pillanatban Európában érzi magát.
— Ha az Angliában van! — korrigálja a tulajdonos.