„Mindig volt egy titkos életem,
és mindig az volt az igazi.”
(Kertész Imre)
ha teljesen önkéntelenül és előzetes indok
nélkül képes vagyok a rettenetes napoknak —
munkahelyi elidegenedés, általános boldog-
talanság, anyám, anyám — ellentmondani,
az általános leépülés helyett visszapillantani,
csupán a kényszer kedvéért, az érdemem
nélküli hajnalokért, akkor érezni fogom, hogy
nem volt hiábavaló a hosszas időzés az ágyam
mellett, ülve és gondolkodva, miképpen
a hangszóróból Chopin prelűdje hullámzik,
minden egyszeri hang leüt bennem egy újat,
a kenyér szélének morzsás illatát, a hideg
telet, miközben templomban ülök ismét és
izgatottan várom az utolsó szavakat, hogy
deres legyen az arcom a kerengő közepén,
mert egyfelől üdvös és morális, másfelől
gyermekes, mert a boldogtalanság irányából
közelít felénk, pedig a boldogtalanság nem
hagy gondolkodni, képtelenség elűzni, meg-
fűzni, maradjon vagy menjen el hamarabb,
de abba kell hagynom, mert nem akarom
Chopint a fogollyá emelni, ennek foglyává.
Megjelent a Műút 2013036-os számában.