friss műút

-ról, -ről

Szabó Imola Julianna

Szabó Imola Julianna

Táncelméleti szakíró. Versprózákat, meséket és tánc-interpretációkat ír, képzőművészeti ihletésű táncfilmeket és szövegképeket készít. A JAK és a Hímzőkör tagja. Kötetei: Sáska-tánc (2001); Varratok (2014).

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Vers

Szabó Imola Julianna: Varratok
(részletek)
2014. március 10.

Égitest
Holdludakat láttam éjjel. Fehér folt, keresztutak a szárnyak mögött. Az erdő felett zuhan alá a rézfény, lábnyomok a betonon. Csak két karom van, lomha vállaim beleolvadnak az ágyba. Földhöz kötött fekete testemnek színtelen az árnya. Nézem őket. Kecses alakjuk átsiklik a pasztellre kent álmon, karcolják az eget, a horizontot. Mázsás vagyok, halandó. Kamrákba zárt szelepek, cinóberes erek lüktető dongája. Egy ablak választ el minket, a légüres könnyedség, az igazság, a tollvitorla. Csak állok. Holdludak csőre csattog, suhan a távoli pontokon. Minden vonal belőlem fut tova, sínek, utak és háztetők. Kicsi vagyok és egyre apróbb, magamba zár egy régi magány kulcsa, csak a Holdludak rebbennek messzebb. Tolluk hirtelen üti át a fekete éjszakát. Fehér pöttyök, tűhegyek, porfelhő, hideg ujjbegy. Jelek. Talán csillagok, vagy szögesdrótok. Rögzített távolság.

Háztető
Kartonszárnyak. Negyedik emeletről egy öregasszony teste. Élére hajtott ízületek, rézre evett hús. Nem repül a fájdalom, csak zuhan, szüntelen koppan, esik és szakad. Fullad a ház, az ablakok rémülten kapkodják a levegőt. Meghajlik a gerinc, mint a csövek a falban. Kinőhető az álom. Az ujjak hegye belenyúl a tenyérbe, fehér a haj, párkás krém a nyál. Mindennek szárnya nő. Mégsem repül semmi sem.

Szennyes
Lassan számolok ötig. Gallyszerű ujjaid ügyetlen hajtogatod kijjebb, a negyediknél megakadsz. Tudtam, hogy ez a tél az utolsó, hogy így látlak. Csupaszon és várakozón, mint a téli fák, melyeket inkább kiásnak. Megmostam a hátad, a gerinced puhuló lépcsőként duzzadt az egyre sárgább bőrödnek. A bél alagútjai szétszorultak lepkeszerű tüdőd idegesítő rezzenéseitől. Saras lett a kád, a fal. Mint egy vézna állat, vakartad magad alatt a kifolyó piszkot. Zöld lett a körmöd alatti tér, meztelen térdeid akár a lomha hegyek. Nekizuhantál a kezemnek. Gyűlöltelek egy pillanatra. Miért kell minden csodának lelepleződni, sprőd hajadnak úgy hullani, mint a régi jegenyéről a vaskos levelek, a fogaidnak összetöpörödni a cserepes ajkaid mögött. Látni, ahogy összenyomódsz, mint egy héjatlan szőlőszem.
Belezuhansz a zománcba, pállott ruha a mosás előtt. Hallani, hogy üvöltesz. Nem örömből, nem bánatból, csak kegyelemért. Összeraklak minden reggel. Hol csak fejben, hol csak egy maréknyi izommal, ami megtart, mint a repedést a házfal. Ketten vakoltuk egyenletesre. Könnyebb vagy egy zsák cementnél. Vajszerű csontjaid szétomlanak a hővel, nem ölellek. Kenegetem a hegeket, a hörgés vágta karcokat simítom. Tartom a zuhanyrózsát, ami tűszerűen nyomja rád a vizet. Langyos. Belenézel a szemembe, már nem ismersz meg. Kezed nehézkesen odaemeled a szádhoz, mint régen a cigarettát. Selymes és büdös a füstje. Fulladok, miközben nyelem a ködszerű fényt. Mint a kisujjam, magyarázod. Korhadt tested ráncai kirajzolódnak a fényben. Meredten nézel a retinányi távolságon át. Esznek, gyorsan öregszel. Még két évig hordalak. Hol egy szatyorban, hol egy elsózott levesben. Cipellek hidakon innen és túl. Ágyról székre, arcból szájba, mellkastól lábig. Hordalak, míg ki nem nyúlik az arcod, mint egy pulóver. Ugyanaz a szabásminta. Fércmű.

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!