Maki Hajnal hidegebb napra készült. A három nagy pulóverre felhúzott vastag mellényt és a pufajkaszerű kabátot fél kézzel próbálta összefogni magán, miközben a másik kezében szatyrokat lóbálva rohant át a zebrán a 9-es busz megállója felé. A busz még nem kanyarodott ki a Kálvin térről. A köpcös kis asszony azonnal kihasználta a nyert időt, kotorászni kezdett a kézitáskájában a dohány után. Lassan lett meg, de annál hamarabb megsodorta és meggyújtotta cigarettáját. Kapkodva inhalálta a füstöt, miközben érezte, hogy a sok réteg ruha alatt izzadságcsepp indul el a melle alól, le a hasán. hideg szél fújt bele saját kezűleg rövidre nyírt szürke hajába, ami, mint egy bogas fészek, állta a hófúvást.
Öt óra huszonöt perckor feltűnt a busz. Maki Hajnal úgy szabadult meg a félig elszívott cigarettától, mintha éppen csak elveszítené azt, majd felkapaszkodott az első aznapi járatra. Kifejezéstelen arccal meredt maga elé, amíg Kőbányára értek, csak ellenőrökre lesett, de sejthette, hogy ezen a korai órán még ők is alszanak, mint a rendes emberek.
Amint leszállt, egy férfi üdvözölte, akivel mindaddig együtt utazott, ahogy húsz éve majd’ minden reggel, de hallgatólagos megegyezéssel csak leszállás után szólítják meg egymást — talán mert félnek, hogy a húszperces úton elfogynak a szavaik. Itt együtt várják, hogy váltson a lámpa.
— És hogy teltek az ünnepek? — kérdi az 50-es férfi, aki biztonsági őr egy közeli bankfiókban.
— Munkásan, mit ne mondjak. Idén nem volt szerencsénk, csak szenteste napját adták ki szabadnak, azóta minden nap jönni kellett.
— Nem mondja komolyan!
— Dehogyisnem. A gomba nő, le kell szedni. A lakbért meg be kell fizetni, különben mit eszünk? Ilyen az élet. Na viszlát!
És a vasúti felüljáró alatt elválnak útjaik. Hat lépést tesz meg rövid, tömzsi lábaival a széles járdán, amikor újra felé fordul valaki.
— Na, bună dimineaţa!
— Bună dimineaţa! – viszonozza a köszönést Hajnal, de nem lassít le, inkább hagyja, hogy a sovány, cérnahangú nő felzárkózzon hozzá.
— Be akarsz menni a trafikba? — kérdezi húgát Maki Gyöngyvér.
— Nem kell, tegnap az ember megvette a papírt, dohány meg van elég. Jancsi jobban van?
— Hát, nyugodtabb kicsit.
— Ma sem megyünk korábban haza.
— Jaj, Hajni, miért mondod ezt, annyian leszünk, mint az oroszok arra a két házra.
— Két házra?! Legalább ötbe kell menni és a hetes nagyon fel van jőve, nem?
— Viszont a kettőben meg a tízben csak alul van, senki nem megy állványra, tegnap már lepucolták fölül a harmadik hullámot, ami maradt, megy kidobásra.
— Akkor se mondjad, hogy sokan leszünk, egyre többen hullanak ki. Persze nem csoda, heti hét napon át napi tizennégy óra munka után, már mióta…
— Na igen, csak meg kell nézni a Zsuzsit vagy a Mariannkát, a fél banda betegállományban van már így is.
— Melyik Mariannkát?
— A kövérebbiket.
— Na, azt ne féltsed. Tegnap is nagy hangon volt. Azt mondja nekem, ne mindet exportra tegyem, közben már a harmadik rekesz konzervet vitettem el, és még csak tizenegy óra volt. Miért nem a maga dolgával van elfoglalva az is, nem?
— Hát az öltözőben nagyon panaszkodott, hogy rosszul van.
— Akkor azóta legalább magával foglalkozik.
— Jaj, Hajni, ne beszélj már így, felbosszantasz. Nem láttad, hogy nézett ki?
— Miért, mi hogy nézünk ki? Senkinek sem könnyű. Ezek az irodában azt hiszik, gépeket vettek, nem embereket. Holnapra már csak a társaság fele szuszog, ők meg bejelentik, hogy még két hétig senkit nem engednek el. Na és akkor mi van? Legfeljebb vastagabbat szarunk, nem?
— Menjünk be a kisboltba, venni akarok kenyeret a májashoz.
A művelődési ház parkolójában álltak meg a vásárlás után. Hajni ott újra rágyújtott, úgy állt be a többi dohányzó közé a körbe, melyet nők alkottak. Olyan szívós nők, akik férfiak harsányságát és közönségességét kölcsönözve keserűen okoskodtak egymás hibái felett, amíg a vállalat busza meg nem állt előttük. Tüdejüket még utoljára telítették az erős bagó füstjével, úgy léptek fel a fehér jármű szőnyeggel borított padlójára, majd sorban elfoglalták jól megszokott helyüket. Mire az autópályára értek, mindenki aludt. Maki Hajnal is, aki így nem láthatta a verőfényes napfelkeltét a csupasz mezők, a telepített erdők és iparterületek felett. Nem láthatta a felhők ritka mintázatát, ahogy megszűrik az évnek csak ezen a szakaszán jellemző különleges fényeket, az alacsony ködöt, melyben vadak kergetőznek, és nem láthatta a busz ablakán haloványan tükröződő, fáradt, kissé a szokásosnál is puffadtabb arcát.
Senki sem figyelt.
A cím jelentése: jó reggel, vagy: jó reggelt (román)