Gyerekként még mezítláb szaladtunk az uszoda vizes csempéjén.
Nem gondoltunk a nyakszirtcsont csattanására, a fuga mentén szétfutó,
kislányok úszószemüvegébe lassan beszivárgó vérre.
Most már minden mozgásnak ki tudjuk következtetni
a lehetséges eredményét, mint egy nagyívű kanyar elején,
hogy az árnyékok hogyan vetülnek majd a busz ülésére,
ha a végén irányba áll.
Összehangoljuk izmaink nyúlásának, összehúzódásának erősségét,
ha egy pohár vízért nyúlunk, karlendítések, térhajlatok szögét
az árok túlpartjának távolságával.
Én elcsúsztam mellőled, nem hittem a számításoknak,
elsiettem a mozdulatokat.
Mint a műugró, aki tökéletes elméleti tudás és próbák után
az ugrást rontja el, és a vízfelszínre úszva a közönség soraiból
nem lát mást, csak a rokonok klórral átitatott, csalódott tekintetét.
Megjelent a Műút 2013042-es számában