Vanília égbolt

Hétéves lehettem, amikor az apám elővett egy kazettát.
Ez a változás szele, ez rap, súgta,
mert akkor a változásról csak suttogva lehetett,
és nekem akkor mindegy volt, hogy mi, de változás kellett,
mert már kínos volt a család előtt a Modern Talkingra ugrálni.
Végre férfi akartam lenni, nem aranyos.

Hétéves lehettem, amikor az apám elővett egy kazettát.
Ez a változás szele, ez rap, súgta,
mert akkor a változásról csak suttogva lehetett,
és nekem akkor mindegy volt, hogy mi, de változás kellett,
mert már kínos volt a család előtt a Modern Talkingra ugrálni.
Végre férfi akartam lenni, nem aranyos.

Amikor berakta a másolt kazettát a magnóba,
úgy éreztem, férfivé avat végre, és elfelejthetjük azt a napot,
amikor valami kórházat kerestünk Kelet-Berlinben,
mert véletlenül málnás sört kért nekem egy füstös talponállóban.
Azt hitte, hogy az valami jól habzó málnaszörp.
Hiába mondtam akkor, hogy apa,
én férfi vagyok, nem rúgok be ettől és ennyitől,
pedig akkor még azt sem tudtam mitől és mennyitől.

Már az első szám közepénél éreztem,
hogy ez a szar nem lehet semmiféle változás szele,
ennél még a málnás sör is hatásosabb, és ha ez a rap,
akkor nekem nem kell, mert aki ezt hallgatja, nem lehet férfi soha.
Mi ez, kérdeztem apámat.
Ez Milli Vanilli, válaszolt.

Na, ekkor lettem metálos, meg magányos,
mert senki nem jött a születésnapi bulimra, mondván, szar a zene,
és talán kicsit halkabban, mint a tanácsköztársaságot,
kikiáltottak sátánistának.
Jó kisdobos nem hallgat ilyen zenét, mondta az osztályfőnök,
az apám meg mélységesen felháborodott,
de nem íratott ki a suliból, megvárta, amíg kirúgnak.

Egy kandeláber alá állítottam két osztálytársnőmet a Tisza-parti sétányon,
és mondtam nekik, hogy ne mozduljanak,
így a legszebbek, levideózom őket.
Lehajoltam, teljes erőből dobtam egy kavicsot.
Az üvegbura szétrobbant, a szilánkok meg a lányok
nyakába hullottak. Visítva rohangáltak, hogy Ádám maga az ördög.
Az ördögöt meg ugye űzni kell.

Az új iskolában már nem kellett hordanom a kisdobos nyakkendőt,
eljött a változás szele, és ha nem is a falfirkák hatására,
de elhúztak a ruszkik haza,
azt kiáltozta mindenki, hogy végre jöhet a nyugat,
és ekkor felszerelték a parabolát.

Amikor bekapcsoltam a tévét,
az addig látott legnagyobb tűzijáték fényei villantak,
és a villanások után egy olyan robaj,
mint amikor szétrobbant az az üvegbura a Tisza-parton.

A tévé előtt ülve nem érdekelt, hová csapódnak be a bombák,
milyen testrészeket roncsolnak szét,
akkor annak örültem, hogy végre nem
a tévétorna, nem a Szomszédok, és nem a Linda,
hanem valami hangosabb és színesebb mindannál,
amit mindaddig a tévében láttam.
Örültem, hogy már elsőre olyan csatornát sikerült fognom,
ahol angolul beszélnek, igaz éppen akkor a Perzsa-Öbölben.

Apám mondta, hogy ott emberek halnak meg,
nem szép, amit az amerikaiak művelnek,
és akkor kérdeztem, hogy mi van a Milli Vanillivel, ő meg erre,
hogy útközben kiderült, hogy nyugatnémet,
és megnyomta a nyugatot,
mintha a nyugat puszta említése feledtetné, hogy szar volt az egész,
pedig ki tudja, mióta, nyugaton is szar volt az egész.

Másnap elmeséltem a suliban, mit láttam a tévében,
az új osztálytársaim meg felröhögtek,
hogy miről beszélek, ők az MTV-t nézik, ott nézzem már meg,
miről és mitől szól Amerika, és nekem hazaérvén az első dolgom volt,
hogy beállítsam a tévén az MTV-t,
és ott nyoma sem volt bombáknak, ott is angolul beszéltek,
csak sokkal ütemesebben,
és rázták a seggüket a fekete nők, a rapperek meg úgy
mutogattak a női segglyukakra,
mint diadalittas katonák a gőzölgő bombakráterekre.

Másoltuk a kazettákat, és élő hús nem lévén kéznél,
a nyomtatottat nézegettük.
Tutti Frutti Partyt lapozgattunk rapzenére,
Néztük, hogy mozoghatnak a nők, ha élesedik a helyzet,
és a lowriderben sem technikai megoldást láttunk,
hanem a csomagtartóban ritmusra ugráló nőket,
és én felkiáltottam, hogy ha a rappereknek annyi csajuk van,
hogy még a csomagtartójukba is fér,
akkor hivatalosan is rappernek kell lenni.

Megalakítottuk hát a rapzenekarunkat Tónival,
és felvettük egyetlen számunkat.

Otthon beraktam a kazettát, és mondtam apámnak, hogy na ez a rap,
és ez tényleg a változás szele lesz, mert most végre férfi leszek, lesz csajom,
apám meg helyeselt, jó meglátás, dumával lehet elérni a legtöbbet.

A sulibulira terveztük a nagy dobást,
reméltük a nagy sikert, meg a sok nőt,
lehetőleg hatodikosokat az évfolyamból,
mert a hetedikesek már a nyolcadikosokra buknak,
az ötödikesek meg még túl éretlenek egy igazi rapperhez.

Szóltunk a szervezőtanárnak, hogy fel szeretnénk lépni.
Kérdezte mivel, mondtuk rappel, erre rögtön azzal jött,
hogy most már érti, miért romlott a magatartásunk,
gengszterek zenéje az, ő látta icetét, meg a gépfegyverét,
szó sem lehet semmilyen fellépésről,
mellesleg hallott valami kazettáról is.

És akkor elvette a lehetőséget Szűcs Feritől,
hogy végre DJ lehessen, pedig neki akkor ez volt változás szele.
Félt, hogy összejátszik velünk, vagy mi vele,
mindegy is, hisz a félelemben nincsenek relációk.
Biztos, hogy be fogja rakni a bűnös kazettát,
vagy odaadja nekünk a mikrofont,
és akkor már kellemetlen lenne lehurcoltatni bennünket a tornatanárral,
ezért kitalálta, hogy a tornatanár lesz a DJ,
így ő majd eleve nem enged fel.

A buli előtt a tornatanár hirtelen rosszul lett,
a kémiaszertárban találtak rá, kérdezték, mit ivott,
a tanár meg csak rázta a fejét, és kimutatott a szertárból,
és ekkor hárman álltunk az ajtóban, Tóni, Szűcs Feri és én.
Izgatottak voltunk mindhárman, hogy talán végül is csak
megkapjuk a lehetőséget a fellépésre mindhárman.

Ekkor a szervező tanár feloszlatta a szórakozni vágyókat,
hármunkat pedig az igazgatói irodába hurcolt azzal,
hogy Szűcs Feri technót hallgat, bizonyára ő hozta be a drogot,
mi, rapperek meg terítjük, és ő meg van róla győzőve,
hogy a tornatanár kólájába mi kevertünk valamit.

Pedig mindenki tudta, hogy a tornatanárt
nem érte el semmilyen változás szele,
mert ő már a régi rendszerben is vodkát kevert a kólájába,
igaz, neki akkor a kóla volt a változás szele.