A vers interszubjektív tere

A 2009-es hallásgyakorlatok megjelenése óta Varga Mátyás költészete olyan figyelemreméltó poétikai váltásokon megy keresztül, amelyek a személyesség, az alanyi megszólalás poétikai problémájának mind tudatosabb megfogalmazásáról tanúskodnak. Az olvasó hajlamos a fent említett kötet és a két évre rá napvilágot látott parsifal, parsifal kötet közti távolságot afféle visszafogottan is ambiciózus vállalkozásnak látni egy egyszerre vallomásos és rejtőzködő versnyelv kialakítására. A hallásgyakorlatok szövegeiben szétaprózódó és felismerhetetlenné váló beszélő a parsifal, parsifal darabjaiban az individuum megírhatóságához, a kijelentések eredőjéhez azért rendelte a test reprezentációjának kihívását, mert abban alapvető feltételét látta meg annak, amit a hajnali 3 kapcsán majd úgy hívunk, hogy a vers interszubjektív tere.

„Az én nem egyenlő a személyiséggel.
Az egyiket el lehet veszíteni a tébolyban;
a másikat egészen a megsemmisülésig őrizzük.
Ez az Én éppoly léttelen, csak annyira szükséges,
mint, mondjuk, […] egy gyűrű súlypontja.”
(Paul Valéry, Somlyó György fordítása)

1. A 2009-es hallásgyakorlatok megjelenése óta Varga Mátyás költészete olyan figyelemreméltó poétikai váltásokon megy keresztül, amelyek a személyesség, az alanyi megszólalás poétikai problémájának mind tudatosabb megfogalmazásáról tanúskodnak. Az olvasó hajlamos a fent említett kötet és a két évre rá napvilágot látott parsifal, parsifal kötet közti távolságot afféle visszafogottan is ambiciózus vállalkozásnak látni egy egyszerre vallomásos és rejtőzködő versnyelv kialakítására. A hallásgyakorlatok szövegeiben szétaprózódó és felismerhetetlenné váló beszélő a parsifal, parsifal darabjaiban az individuum megírhatóságához, a kijelentések eredőjéhez azért rendelte a test reprezentációjának kihívását, mert abban alapvető feltételét látta meg annak, amit a hajnali 3 kapcsán majd úgy hívunk, hogy a vers interszubjektív tere. A parsifal, parsifal könyv test-felfogása kapcsán legutóbb azt a kettősséget emeltük ki (Az igévé lett test, Holmi 2012/12), amely a jelentéssel bíró és ennek a jelentésnek verbális kifejezését előhívó, illetve a tabuként megjelenő test között áll fenn, amely utóbbi megírása egyfajta ismeretelméleti kihágásnak és túlkapásnak minősül. A test az ipszeitás, a folytonos változásban is felismerhető én/másik próbája és kudarca lesz, amely újra és újra kikényszeríti az érzékek megcsalatásának tapasztalatát. A testről való beszéd képtelen betölteni azon funkcióját, hogy az érzéki benyomások akkurátus számbavételével eljusson egy egyénített test-képig: a test szüntelenül elementárisabbnak és univerzálisabbnak is mutatkozik a szubjektumnál. Az új kötet első pillantásra szintén ezen tematikus motívumok mentén halad előre, szó és szóma egyfajta kölcsönös egymásra hatásában, ahol a nyelvi és a fizikai létezés úgy kapcsolódik egymáshoz, mint egy egyidejű és ellenirányú cserefolyamat két összetevője. A nyelv materialitása a testi tapasztalatok fogalomjellegére rímel és fordítva. Az utolsó ciklus II/4. versében a „your wife is dead” baljóslatú felirata kapcsán a megszólaló, a versbéli második személy vagy egyenesen az olvasó felé fordulva, azzal a követeléssel léphet fel, hogy „de ne olvasd / el, csak nézz rá hidegen” (63). Ez a imperatívusz, amelyet a vers befogadása maga hiúsít meg, fontos pillanata lesz a hajnali 3 szövegeiből kirajzolódó költői világképnek.

2. Ugyanakkor nyelvi materialitás és jelentéssel bíró test kettősségének kiemelésével még nem mondtunk semmi lényegit az új kötet által bejárt útról; ezek már az előző kötet lapjain is kiemelt jelentőséggel bírtak. A hajnali 3 és a parsifal, parsifal kötet közti kapcsolat több szempontból is kulcsa lehet ennek. Először is, Varga Mátyás eddigi pályájának egyes állomásait figyelembe véve, könnyen lehetett az olvasónak az a benyomása, hogy amiként a kortárs magyar költészetben a legemblematikusabban Oravecz Imre esetében, az életmű belső mozgását a kötetről kötetre lebontott és újragondolt költői megszólalás adta. Ehhez az alkotói habitushoz hozzárendelhető még két járulékos megjegyzés: a megszólalás eredetisége az önmaga felállította konvenciók lebontásán nyugszik, valamint, és ez még fontosabb, az egy-egy hermetikusan zárt egészként funkcionáló kötet hangsúlyossá válása kikezdi a vers mint elemi alkotóelem hagyományos primátusát. Ez a beszédmód egyfajta konceptuális igényt fogalmaz meg, olyan mélystruktúrát, amely túlmutat az egyes versek ciklusba rendezésén és teret enged a nem-kronologikus olvasás játékszabályainak (ennek fontos állomása lesz a címek elhagyása a hajnali 3 esetében). Másodsorban ami az egyes kötetek egymáshoz való viszonyát illeti, a szóban forgó életműben még nem volt olyan erős a kontinuitás, mint a parsifal, parsifal és a hajnali 3 versei esetében. Érzésem szerint ennek oka csak kisebb részt tudható be a kötetek (magán)mitologikus alapvetéseinek. A Parisfal-mondakör, illetve Carlo Gesualdo alakja annyiban még akkor is csupán kiindulópontként a legérdekesebb Varga Mátyásnak, ha tisztán kivehető az újabb kötet azon törekvése, hogy a historikus-szimbolikus olvasatot kikezdje és minimalizálja annak veszélyét, hogy a kötet belső utalásrendszere egyértelműen lefordíthatóvá váljon.

3. A parsifal, parsifal beszélője a test fel- és megismerésének kérdését az identitás fokozatosan elbizonytalanodó kutatásával kapcsolta össze: „visszamentem, hogy megnézzem. / a fejtartása kicsit elbizonytalanít. / mintha a tíz évvel ezelőttit látnám / : talán mégsem ő az.” (50) Ez bölcseleti ambíciókkal is rendelkező líra a másik bármiféle megírását egy meg nem határozott pontosság- és azonosságeszmény függvényében tartotta egyedül elképzelhetőnek. Ráadásul a test minden rögzítési kísérletnek ellenálló alakulása nem egyszerűen az identitás folytonosságát helyezte kétely alá, de a lírai megszólalás és a nézőpont természetéről is fontos adalékokkal szolgált. A parsifal-kötet végén található segélyhívás #3 című vers így pontosítja ezt: „senkire sem hasonlítasz. / már csak félelmeimben / ismerek rád. éjszaka jössz / elő. A szagodra ébredek, // vak remegésre. Levágná- / lak, mint egy beteg test- / részt. de akkorra nem / vagy sehol. csak ahol én.” (52) A másik testének külső képét itt nem pusztán bekebelezi az elbeszélő fikciós testtere — amivel az identitás létrejötte egyértelműen egyfajta interiorizáló folyamat része lesz —, hanem olyan idegen résszé és taggá válik, amelynek eltávolítása már nem lehetséges, hiszen a mutiláció már automutiláció volna, ami az én/másik különbségtétel eltűnésének beismerését jelentené. A hajnali 3 kötet legradikálisabb elmozdulása abban a szentenciózus kijelentésben érhető leginkább tetten, hogy „a test mindig csak helyzet” (58). A helyzetszerűség azonban itt vajmi kevéssé utal a szenvtelen és kiábrándult luciditás megjelenésére, amely a megismerés viszonylagosságából ered, sokkal inkább egy olyan írói stratégiára, amely folyamatosan igyekszik egymásba forgatni a tapasztalás különböző regisztereit. A helyzet elrendezést és kapcsolatot jelent, ahol a test egyfajta metonimikus működésmód szerint más valóságdarabok közelében és viszonyában nyer egyedül jelentést.

4. Túlzás volna azt állítani, hogy Varga Mátyás költészetében a test és a külvilág végső soron egyet és ugyanazt jelenti, vagyis azoknak a fizikai kondícióknak az összességét, ahol a szubjektum felismeri a helyzetét, de tény, hogy már a korai versektől számítva a saját test képzete inkább utal egy táj, egy eredendően élettelen és idegen létezés formáira, mintsem a beszélő önértésére. A test mint helyzet olyan egybeesést jelent, ahol a saját test érzéki tapasztalata kiegészül az érzéki tapasztalatok egész sorozatával: „később elég lesz / egy hasonló arc vagy mozdu- / lat, egy meglepő hanghordozás, / de akár a szagok, a fényviszo- // nyok váratlan egybeesése is, / hogy összezavarja az időt, s / hogy egy pillanatra elhidd: / az a test még lehet valóságos.” (39) Olyasvalamiről van itt szó, mint amit Gilles Deleuze és Félix Guattari a vágy működésmódja kapcsán úgy határoz meg, mint elrendeződést (agencement), amely az érzéki viszony tárgyát szükségszerűen más tárgyakhoz csatolja. A vágy mindig a világ egy bizonyos elrendeződésére és sohasem elszigetelt, az észlelésben lehatárolt tárgyakra irányul. A hajnali 3 versei annyiban képesek az elrendezés és helyzet fogalmát alapfeltételükké tenni, amennyiben az érzéki benyomások területét elemeiben tudják felmutatni. Az ezen szabályok szerinti ideális megszólaló egyik rejtett analógiája az a fajta tekintet lesz, amely a rovar szemének képéhez hasonlatosan néz a világra: „a darázs szeme széttépi a látványt” (16). A darázs szeme, amely egyszerre látja egyben és egy sajátos mellérendelésben a jelenségeket, a legpontosabb megfogalmazása annak, hogyan is képzelhető el helyzetként a test. A parsifal, parsifal világképe itt annyiban módosul, hogy a test megírása már nem azért problematikus, mert alakulásában jelentésváltozáson megy át, hanem mert a test megírása azonnal annak az elrendeződésnek a megírását is jelenti, amely, hogy a könyv egy kedves szavát kölcsönözzük, a test „kényszerlakhelye”. Nem képzelhető el megismerés enélkül a tágabb horizont nélkül, amely folyamatosan kikezdi a redukciós kísérleteket, hogy az egyes fizikai észleleteket a maguk egyediségében vegyük számba. Ebből adódnak az olyan filmszerű, a képek fókuszáltságát hirtelen átértelmező megoldások, mint a Pina Bausch emlékének ajánlott versben: „a kutya biztosan megérzi / rajtam a félelmet, de jobban / zavar az égitestek eltérése” (45). A vers utolsó sora ugyanakkor jelzi, a címben kitüntetett korai óra egy szimbolikus várakozás végét jelenti, ahol a beszélőnek immár saját helyzetéből kell kilépnie, vagyis mindabból, ami differenciát kölcsönöz neki és egyben felismerhetővé is teszi, egy olyan megismerés tárgyává válnia, amelynek kimeneteléről a legszórványosabb tudása sem lehet: „forog a / csupasz kar, hajnali három- / kor még az őrt várom, s nem / tudom, rám ismer-e nélküled.” (45)

5. Ebben az elrendeződésben és test-helyzetben a megszólalás is az általa felvázolt erők elszenvedője lesz. Az érintkezésben ugyanúgy résztvevővé válik, mint a tárgyiasított test és külvilág viszonyrendszere. A fentebb említett metonimikus struktúra a hajnali 3 versei mögött abban a stratégiában látszik tisztán, ahol egy érzéki benyomás megírása során a beszélő saját pozícióját elhagyva egyszerre egy másik elemként kezdi identifikálni magát. A helycsere természete pontosan akkor lép működésbe, amikor az érzéki tapasztalat szimbolikus értelemben felajánlja, ezen tapasztalat átalakítása nélkül, a szubjektum elmozdulásának lehetőségét. A simogatás ezek szerint ugyanaz a testi benyomás marad, a férfi helyét azonban átveszi a gyermek. „simogatsz. lassan, / nyugodtan, mintha / a gyerekünk lennénk.” (51) A látvány szemléléséből eredő helycsere valósul meg, amikor a versbeli megszólított szintén egy nem emberi szem alakját veszi fel: „lehetnél egy / állat szeme is, ahol a / könnyek // folyton visszafordulnak” (38). A távoli nézőpont keresésében, ahogyan a darázs szemének képe esetében is, kétségkívül megjelenik egy rejtett objektivitás-ideál, amely az állat látószervének a látás pontosságát tulajdonítja. Mi több, az utóbbi idézet ehhez a nézőponthoz egyértelműen a szenvtelenség képzetét társítja, amennyiben a visszaforduló könnyek a szem szárazságát, a szemlélés elfogulatlan módját jelentik. (Jegyezzük meg azt a finom megoldást, ahogy a jelenség megszakítatlansága és a mozgás természete egyszerre nyer kifejezést a „folyton” szóban.) A kiforduló, vagy eredeti helyét elhagyó szubjektum pontosság-igénye eredendően nyelvi természetű: az álom és ébrenlét határán vergődő beszélő agya „egyszer csak el- / kezd mondatokat termelni, // és érvényességük egyetlen / kritériumává azt a nehezen / leírható „pontosságot” teszi, / melynek jegyében aztán vagy /  azonnal törli, vagy csak a / lehető legaprólékosabb ki- / dolgozás után ejti el” (32). Ennek a pontosságnak semmiféle retorikai alapja nincsen, sőt lényegében ugyanúgy a testből ered, mint maguk a nyelvi konstrukciók, amelyeket egy emberi agy állít elő, és nem valamiféle tudatfolyamat eredményei. A kötet címe itt újabb olvasatot nyer, amennyiben a hajnali óra a szubjektum határhelyzetére, a képlékeny öntudat állapotában arra az időszakra utal, amikor a szubjektum szabadon, egyfajta „lázas beszéd” antigrammatikája szerint érti meg önmagát.

6. A test mint helyzet és elrendeződés, illetve ezzel szoros összefüggésben a beszélő pozíciójának folytonos áthelyeződése mellett a hajnali 3 verseiben a megnevezés is olyan érzéki tapasztalat lesz, amely az időbeliséghez kötődik. De a névadás partikuláris szerepe nem egy nosztalgikus, de kikezdett tudásra utal, hanem a test totalizálhatatlanságával párhuzamos módon az aktus újra és újra lezajló idejére: „őseid csak azoknak a fáknak / a nevét tanították meg, amiket // eltüzeltek” (27). A jelentő és a jelentett mindig felbomló kölcsönviszonyában megtalálunk valamit a fentebb említett objektivitásigényből. A megnevezés ezen módja újra és újra a reflexió próbájának veti alá a nyelvi szabályokat, ugyanis a név azonossága az érzékelés megismételhetetlenségével áll párban: „semmiből sem állna az éjsza- / káknak külön nevet adni, majd / összetéveszteni őket egymás- / sal” (40). Az éjszaka azért is lesz fontos ebben a világban, mert egy olyan, vizuálisan, időbeliségében és eseménynélküliségében homogén és holt térre utal, ahol a különbségtételek értelmüket vesztik. „lényegében ismered ezt az / érzést, ami inkább az éjszakához / kötődik, és / már csak a gravitációnak él” (66). Egy ilyen közeg, időszak és esemény mániákus újraelnevezése par excellence bizonyítéka lesz a kötet önmagával szemben támasztott pontosságigényének. Talán az eddigiekből is kitűnt, hogy a hajnali 3 kötetben fokozottan lényeges az anyagi világra, a matériára vonatkozó kijelentések igazságértékének a tisztázása, éppen ezért annyira jelentéses, hogy az ábrázolt világ kellékei közül a sötétség, az éjszaka áttetsző és immateriális eleme válik központivá. A sötétség úgy ellenpontja a testi elrendeződéseknek, hogy a test elvesztésének közegét is felkínálja. „egy pillanatra / talán el is alszom, de / amikor ott vagy mellet- / tem, szinte tárgyszerűen / állapítom meg: elfogy a / tested.” (62). A megállapítás tárgyszerűsége itt is egyszerre utal a kijelentés móduszára, vagyis a pontosságkritériumra, valamit a tárgyiasított másik létmódjára.

7. Bartók Imre a parsifal, parsifalhoz képest abban látja a leglátványosabb elmozdulást, hogy a jellemzően dialógikus Én/Másik viszony helyett, az új kötet folytonosan egyfajta trialogicitás nyomait rajzolja ki (Az erősebb szégyen, Élet és Irodalom, 2013. október 18). Kétségtelen, hogy a kötet egészén végigvonuló hármas szám (ahogy arra Bartók is utal kezdve a Heaney-mottótól egészen Gesualdo életének tragikus momentumáig) felfogható egy megbontott zártság alakzataként, amely a dialógus bináris és hermetikus építményére lazítja fel. Hangsúlyozzuk, hogy ez a strukturális bővülés szoros kapcsolatban áll a testbe mint helyzetbe és elrendeződésbe vetett poétikai hittel. A kötet utolsó ciklusában például egy részleteiben homályos túrára ketten indulnak, de a vers végén már három arcról olvasunk. A vers azon megjegyzése, miszerint „mire visszaindulunk / már feladjuk különbözőségünket” (71) úgy igazít el a szereplők létszámának növekedéséről, mintha az azonosság felvállalása furcsamód sokasodással járna. Ha egy pillanatra visszatérünk a már idézett „simogatsz. lassan, / nyugodtan, mintha / a gyerekünk lennénk” (51) részlethez, jól kivehetően látszik, hogyan indulnak osztódásnak egy kétszereplős érzékelési kör szereplői. A költői kép lehetősége itt a szubjektum és a gyermek különbözőségének nem metaforikus értelemben vett feladásán nyugszik, amely megsokszorozza, de egyben a beszélőbe is zárja az immár háromtagú elrendeződést. A trialogicitás mindig a dialógus valamiféle mutációjából jön létre, a kezdeti résztvevők belső osztódása révén. Ugyanakkor ez a folyamat a szubjektum folyamatos kilépései és nézőpontváltásaival együtt megszólaló és megszólított(ak) viszonyát is kérdésessé teszi.  Egyfelől a beszédpozíció szándékosan elnagyolt és elmosott volta miatt, másfelől a befelé osztódó alakmások okán, a hajnali 3-ban kirajzolódó viszonyrendszer a leginkább még úgy jellemezhetnénk, mint ami vers interszubjektív tere.

8. A vers interszubjektív tere magába foglalja, amit a testről, a szubjektum helyéről és az osztódó dialógusról fentebb elmondtunk: a test mindig elrendeződés és helyzet, ahol a szubjektum egyfajta folytonos helycserét valósít meg, amely az elrendezésen belüli metonimikus érintkezéseken alapul, a dialógus kereteit pedig szüntelenül kikezdi az öntudatvesztésnek az éjszakához és a hajnalhoz kötődő nem-individuális tapasztalata. Az átjárások változatos sorába ugyanis a test elvesztése és korlátolt birtokbavétele ugyanúgy beletartozik, mint a hasonlóság motiválatlan és ellenőrizhetetlen felbukkanása: „nem ismer- / hetsz jobban, mint egy / véletlen hasonlóságot” (37). Ahogyan Nietzschénél az igazság trópusok serege, ha az ismeret egészében csakis hasonlóság, ráadásul egyedül a puszta véletlennek köszönhetően belátható, akkor a megértés valamiféle analogikus önkénytől függ, amely kizárólagos követelésekkel lép fel. A felnőtt/gyermek kettősnél maradva: „a szégyen gyerekké tesz” (30), ahol már analogikus alapforma nem is látszik, cserébe egy egészében performatív viszonyért.

9. Miközben saját verseszménye egy szokatlanul redukált és lecsupaszított, kevés költői eszközt elismerő világot jelöl ki, a hajnali 3 szövegeiben a megszólalás szabályai a végletekig eldöntetlenek maradnak. Nem engedelmeskednek semmiféle alanyiság elgondolásának, amely a kijelentéseket (akár a kötet egésze felől nézve) valamiféle történeti értékkel ruházná fel. Ahogy az egyes versek, úgy a nagystruktúra sem rajzolja ki plasztikusabban ennek a rejtőzködő megszólaló(k)nak az arcvonásait.  Többek között eldönthetetlen a beszélő szexuális identitása is, amely az egyik legnyugtalanítóbb és legizgalmasabb kétséggel járul hozzá a versek olvasásához. A különbségtételek, ahogyan a szexuális differencia is, mindig kétélű szellemi kaland a hajnali 3 lapjain: „a csalódás / vattaként véd és / elválaszt egymás- / tól” (52). A hajnali időpont ebben az értelemben egy olyan függőpontot jelöl, ahol bármiféle esemény a lezáratlanság és az ítélkezés veszélye nélkül, puszta eseményszerűségében mutatkozhat meg. Az interszubjektivitás alapvető feltétele a helyzet el nem döntöttsége: ahogy az egyik vers útja az áradó folyón lassan közeledő állat miatt érzett „ünnepi várakozás”-tól a vízből kimászó hatalmas vízipatkány láttán „hirtelen feltörő hányás”-ig (67) vezeti az olvasót, úgy a megszólaló sem választhat az analógiák sorából, azok mint egyfajta testi emlékezet elemei, a tapasztalással együtt hozzák létre a versbeli tapasztalatot.

 

Megjelent a Műút 2013042-es számában