Ma reggel kiderült, hogy módosították a napi parancsomat. Egy fentről érkező újságírót kell kísérnem. Találkoztam már fentiekkel, de sosem beszéltem senkivel hosszabban. Idegesség fogott el, rossz előérzetem támadt. Miért jönnek ide? És miért éppen én kaptam ezt a feladatot, amikor sosem csináltam még ilyet?
A felettesemet el sem tudtam érni, bejárásra ment a kapukon kívülre. Csak a parancsot olvashattam el újra és újra: Csáki Mira, 29 éves újságíró. Újonc, sosem járt még itt. Cikket ír rólunk, a mindennapjainkról, a munkánkról, a körülményeinkről, a hangulatról. Mutassam be neki a rendezettséget, a fegyelmet. Kísérjem el a kantinba ebédelni. Vigyem el a könyvtárba. Egészében töltsünk együtt egy békés, kellemes, színes napot.
Keserűen szorult össze a torkom. Micsoda feladat! Egy fiatal nővel mászkálni egész nap, aki minket nézeget, aztán megírja, amit látott. Nem akarok cirkuszi bohóc lenni, lázadoztam magamban. Én bezzeg nem mehetek oda megnézni, hogy élnek ők. Nem írhatom meg őket.
Az utóbbi időben, mióta azok a furcsa álmaim vannak, egyre több szokatlan reakciót figyeltem meg magamon. Eddig például sosem váltott ki belőlem ellenérzést, sőt, semmilyen érzést egyetlen napi parancs sem, rendesen csak tudomásul veszem, mi a teendőm. Most határozottan azt éreztem, semmi kedvem ehhez. Kísérgesse más Csáki Mirát. Írjanak meg mást a fentiek. De hát nyilván nem tudtam semmit sem tenni a dolog ellen. Kínomban nevettem magamon, hogy micsoda sületlenségek jutnak az eszembe.
Csáki Mira kevéssel tíz óra után érkezett, autóval, sofőrrel. A beléptetésen vártam rá. Az autó behajtott a kapun, leparkolt. A lány kiszállt, kezet fogtunk. Átült az én autómba. Lopva méregettem, de ő nem csinált gondot az ilyesmiből: nyíltan, érdeklődve nézett, hol rám, hol a telep épületeire. Csinos volt, talpraesettnek és vidámnak látszott. Helyből irigyelni kezdtem mindezért.
— Hol vannak az emberek? — kérdezte végül. — Miért néptelenek az utcák?
— Munkában — feleltem.
— Mindenki?
— Igen. Munkaidőben a munkahelyen tartózkodnak.
A nagyapám mesélt arról, hogy a hegyen az emberek sétálnak az utcákon, sőt, az üzleteket is említette, amelyeknek az utcáról nyílik a bejárata, úgyhogy értettem Mira csodálkozását, a következő kérdését szinte vártam is már.
— És itt csak lakóépületek vannak? Üzletek, másfajta épületek nincsenek?
— Nincsenek üzletek.
Mira oldalt rám pillantott, de nem kérdezett többet. Én sem láttam szükségesnek beszélgetésbe bocsátkozni arról, hogyan kapjuk az élelmet, a ruhát és minden egyéb szükséges holmit.
Odaértünk a főépülethez. Az elektromos kaput a kártyámmal kinyitottam és behajtottam a belső udvarra. Leparkoltam. Mira kérdőn nézett rám, de megint nem szólt. Díjaztam, hogy megvárja, amíg én mondom, amit mondani szükséges.
— Megérkeztünk. A főépületben található a legnagyobb irodaközpont, a könyvtár és a kantin. És mert nem szólt, csak mosolygott, bólintott és kiszállt, megjutalmaztam még egy információval.
— Itt tartózkodnak az emberek munkaidőben.
Megköszönte. Annyit mondott, értem, köszönöm. Aggódni kezdtem. Túlzottan is szimpatikusnak találtam. Szinte már rossz néven vettem, hogy nem kezdeményez beszélgetést. De persze nem tettem semmit. A kártyámat az ajtóhoz érintettem, megvártam a berregést, majd udvariasan előre engedtem Mirát.