„A halál egy útkanyarulat, meghalni csak annyi, hogy már nem látszódunk” — ez a mondat Antonio Tabucchi (1943–2012) legújabb kötetében olvasható, és annál is inkább mély értelmet nyer, mert posztumusz megjelenésről van szó: Per Isabel. Un Mandala (Isabelnek. Mandala). A kötetet a Feltrinelli Kiadó a szerző halálának első évfordulójára időzítette, ez év szeptemberére, amikor Tabucchi 70 éves lett volna. Valóban olyan, mintha a szerző egy kanyar mögül szólna hozzánk, olvasókhoz: mi már nem látjuk őt, de még halljuk a hangját. Azt az írói hangot, amelyet korai műveiből, a ’80-as évek második felében és a ’90-es évek elején írt elbeszéléseiből, kisregényeiből ismerünk, és amely a Notturno indiano (Indiai éjszaka), a Filo dell’orizzonte és a Requiem metafizikus, vizionárius prózáját idézi újra.
Hogyan is határozhatnánk meg ezt a legújabb történetet, az Isabelt? Első ránézésre fantáziaregénynek mondhatnánk, de valójában nem illik rá egyetlen meghatározás sem. Tabucchi nemegyszer alcímmel látja el történeteit, ezek is a tőle megszokott szerzői paratextus (mottó, jegyzet, idézet, utószó, dedikáció) apparátusát gyarapítják: például Állítja Pereira. Tanúvallomás vagy Requem. Un’allucinazione (Requiem. Hallucináció). Az alcím ezúttal mandala, ám ha nyugati módra értelmezzük, valójában egy nyomozásról, kutatásról van itt szó: ízek, szagok, helyek, városok, képek tűnnek fel sorra, melyeket fantáziánk vetít elénk vagy álmunkban jelennek meg, de egyúttal mindennapi létezésünkhöz is kötődnek. Tabucchi a kisregényhez írt jegyzetében iránytűként azt sugallja, hogy a jobb megértés kedvéért gondoljunk egy piros ruhás szerzetesre, Hölderlinre és egy nápolyi dalra.
A mandala egy körkörös, geometrikus rajzolat, amely a buddhisták számára a kozmosz kialakulásának folyamatát jelképezi, és meghatározott szimbolika alapján számukra egyfajta beavatási utazás is, amely elősegíti a belső, spirituális fejlődést. Tabucchi mandala-történetének főszereplője, Tadeus egy nő után nyomoz, akitől évekkel korábban elvált, és azóta semmit sem tudnak egymásról. A férfi életének egy bizonyos pontjához érkezve szükségét érzi, hogy ismét megtalálja, és megértse, mi is történt kettejük között. Ekkor veszi kezdetét az elveszített társ utáni kutatás, az utazás, amely egyben belső út is, melynek végén ismét találkoznak. Az Isabel valójában Tabucchi kiadatlan műveinek egyike, feleségétől — aki egyben a szöveg gondozója is — tudjuk, hogy a szerző nem egyszerre írta ezt a történetet, hanem az említett műveivel párhuzamosan, éveken át foglalkozott vele, és csak 1996-ban diktálta le. Nem véletlen hát, hogy ugyanazok a szereplők bukkannak fel itt is: a férfi főszereplő a Waclawként is emlegetett Tadeus, aki most Isabel után kutat, a Requiemben pedig ő volt a keresett személy, akinek barátja már csak a sírját találja meg a lisszaboni temetőben. Isabel is szerepel a Requiemben, a két férfi főszereplő közös szerelmének emlékeként van jelen. Ebben a mandala-történetben Tadeus bejárja Portugáliát, annak távoli területeire is elvetődik (Macaóra), majd Svájc s végül a Nápolyi-öböl lesznek útja állomásai, melynek során utalások, jelek, üzenetek, emléknyomok alapján jut közelebb a keresett személyhez, Isabelhez. „Azt hiszed, utánam kutattál, pedig végig csakis önmagad kutattad… nem annyira engem kerestél, mintsem inkább saját magad […] de úgyis a keresés a lényeg, nem az, hogy az ember talál valamit vagy sem” — Isabel szavai ezek, melyek által ez a krimiszerű játék metaforikus, egzisztenciális síkra terelődik. Miképpen a mandala rajzolata is körkörösen, koncentrikus módon épül fel, úgy jut el Waclaw-Tadeus is a megismerésig, a középpontig, Isabelhez, aki így világosítja fel: „Tudnod kell, hogy a te középpontod az én semmi-voltom, a semmi, amelyben most létezem”. Tabucchi sokdimenziós kisregényében a valóság ezernyi részletével jelen van: a vidékek, helyek, ételek, emberek aprólékos leírása mindvégig szimbolikus értelmet és többletjelentést nyer, nem látszatelemekről van szó, hanem közös emberi emlékezettartományunk, kultúránk mélyrétegeiről.
A Feltrinelli Kiadó másik Tabucchi-könyvével az esszéíró előtt tiszteleg: a Di tutto resta un poco. Letteratura e cinema (Mindenből marad egy kevés. Irodalom és mozi) című kötetben megjelent esszéken Tabucchi halála pillanatáig dolgozott. Hosszan érlelt, helyenként szenvedélyes írások sora ez, a maga módján mindegyik az „irodalom dicsérete”. Azé az irodalomé, amely képes „beleütni az orrát a dolgokba” épp akkor, amikor mások leginkább elhallgattatni szeretnék. Tabucchi a számára kedves és fontos témákat veszi sorra, úgy mint az írott szó felelőssége, a művészet mint a szépség forrása, s közben művésztársai, barátai alakját is felidézi. Az irodalommal hivatásszerűen foglalkozó kutató olvasmányai ismét előkerülnek: Pessoa, Drummond de Andrade, Kipling, Borges, Cortázar, Primo Levi, valamint olyan szerzők, akikkel szüntelen gondolati párbeszédet folytatott: Daniele Del Giudice, Norman Manea, Enrique Vila-Matas, Mario Vargas Llosa, Tadahiko Wada. A kötetben több esszét is olvashatunk a Tabucchi számára többszörös ihletforrást jelentő moziról is, többek közt egy Marilyn Monroe-nak szentelt lírai hommage-t és egy Almodóvár-elemzést.
A nálunk elsősorban a Montalbano-tévésorozat ihletforrását szolgáltató szicíliai krimitörténeteiről ismert Andrea Camillerinek két nagyszerű történelmi regénye is megjelent a közelmúltban a palermói Sellerio Kiadónál. A Rivoluzione della luna (Holdforradalom) című könyvében a szerző valóságos eseményeket dolgoz fel, melyek 1676 áprilisában történtek Palermóban: don Angel de Guzmán alkirály hirtelen bekövetkezett halálakor rendkívül zavaros helyzetet hagyott hátra: korrupció, járványok, általános elszegényedés és nyomor. Mindenki megdöbbenésére don Angel végakaratában azt hagyta meg, hogy az alkirályi méltóság feleségére, donna Eleonorára szálljon. Így egy addig soha nem látott, megdöbbentő és legtöbbek számára elfogadhatatlan helyzet állt elő: a szicíliai alkirályságot egy nő irányítja. Donna Eleonorának, szicília első női uralkodójának éppen egy holdfázisnyi idő, azaz huszonnyolc nap jutott, hogy megvalósítsa reformintézkedéseit, melyek elsősorban a kiszolgáltatott helyzetű nők sorsát javították és egy hónapra visszahozták Palermóba az élet felvirágzásának reményét. Az udvari intrikák, korrupciós bűntettek hamar elfojtották ezt a boldog forradalmat, és donna Eleonora trónjától megfosztva volt kénytelen visszautazni hazájába. Camilleri regényét a tőle megszokott intelligens humor, a szicíliai spanyolból, az archaikus dialektusból és a mai irodalmi olaszból kevert jellegzetes nyelv különlegesen élvezetes olvasmánnyá teszi.
Camilleri másik történelmi regénye, a La banda Sacco (A Sacco-banda) egy tizenkilencedik századi szicíliai „western”: az öt Sacco fivér története az 1800-as évek második felében, az ősapa-pátriárka, Luigi Saccóval indul, aki még becsületes napszámosként kereste a kenyerét, majd jönnek a leszármazottak, akik között kétkezi munkások, amerikai emigránsok, szocialisták, az első világháború hősei, majd a fasiszta rezsim ügyes kihasználói és kisebb-nagyobb maffiavezérek egyaránt akadnak. A Sacco fivérek története a fülszövegíró Salvatore Silvano Nigro szerint Manzoni tollára illő tanulságokkal szolgál: „A provokátorok, a felforgatók és mindazok, akik valamiképpen mások kárára cselekszenek, nemcsak az általuk elkövetett gonoszságban bűnösök, hanem abban is, hogy erkölcsileg tönkreteszik az ártatlan lelkeket.” Mint Camilleri minden történelmi regénye, ez is több ponton kapcsolatba hozható az olaszországi (és nem csak szicíliai), valamint az európai mindennapokkal.