„Hétvégén Apa is kimegy a játszóra”

A kék-rózsaszín virágmintás abrosszal borított asztalon alig hallhatóan koccant a csésze. Mira felállt, nyújtózott, kilépett az előszobába. A tükörben az arcát fürkészte, a sminkje rendben volt. Megigazította a haját. Térdig érő kék átmeneti kabátot vett, sötétkék gombokkal, a derekán szoros övvel. Hűvös őszi szél fújt odakint.

A kék-rózsaszín virágmintás abrosszal borított asztalon alig hallhatóan koccant a csésze. Mira felállt, nyújtózott, kilépett az előszobába. A tükörben az arcát fürkészte, a sminkje rendben volt. Megigazította a haját. Térdig érő kék átmeneti kabátot vett, sötétkék gombokkal, a derekán szoros övvel. Hűvös őszi szél fújt odakint.

A sugalmazóknál dolgozott, a kreatív osztályon. Szerette a munkáját. A központi üzeneteket kellett nőknek szóló magazincikkekbe átültetnie. Divatfotózásokon is részt vett, s később ő írta a képekhez a kísérő szöveget. A központi üzenet mindig hagyott mozgásteret. Kellett a leleményessége, a kreativitása. Ügyes volt, ezt ő maga is tudta, és a felettese, Aliz is elismerte, noha Mira olykor látta, vagy inkább csak érezte a szemében megvillanó féltékenységet. Húsz év volt köztük és húsz kiló.

Aliz a sietségtől lihegve fogadta Mirát az iroda ajtajában.

— Jöhettél volna korábban!

— Nem késtem el — tiltakozott Mira értetlenül.

— Új utasítás jött, öt oldalt újra el kell készítenünk a Nők Újságjába.

Mira egyszerre érezte magában a fáradtságot, és azt, ahogyan az új kihívás pumpálta adrenalintól felpezsdült az agya.

— Nézd — nyújtotta oda neki a papírt Aliz — itt vannak a keretek és az elemzés. Női szerepátírást kell végrehajtanunk. Ilyesmi már régen nem fordult elő.

— Mióta itt dolgozom, nem volt hasonló, ugye? — kérdezte Mira.

— Valóban nem. Évek óta ugyanazon a nyomvonalon haladtunk. Modern, csinos, vonzó nőket mutattunk be, akik egyszerre állnak helyt a családban és a munkában is. Most azonban váltanunk kell.

Mira bólintott, kissé határozatlanul. Még nem értette teljesen a dolgot.

Aliz hangjába enyhe sipító mellékzönge költözött.

— Nagyon hirtelen jött ez a váltás! Már a mostani számot is e szerint az utasítás szerint kell megcsinálnunk.

— De hiszen szinte készen van — lepődött meg Mira.

Olvasni kezdte az utasítást.

„Az utóbbi időben a szükségesnél nagyobb mértékben terjedt el a gyermeket vállaló nők munkába állása harmincas éveikben. Amellett, hogy ez bizonyos mértékig üdvözlendő, s amellett, hogy dicséret illeti Önöket hatékonyan végzett munkájukért, mostantól üdvös lenne határt szabni e tendenciának, mivel felborítja a munkaerő-piaci egyensúlyt. Nem célunk, hogy a nők munkába állása következtében férfiak veszítsék el a munkájukat, s a női vezetők aránya sem lépheti át a 3%-ot. A túlzott mértékű munkaerőpiaci átrendeződés káros hatást gyakorol társadalmunk stabil pilléreit képező erkölcsi normáinkra, s rossz hatással lehet gyermekeink fejlődésére. Mély meggyőződésünk, hogy a gyermekeknek életük első éveiben az édesanyjuk mellett a helye. A nők ábrázolásában az anyaságnak és az otthon gondozásának vissza kell kapnia korábbi súlyát. Kérem az aktuális lapszámokat ennek fényében szerkeszteni.”

— Az utolsó pillanatban érkezett — mondta Aliz. — Már majdnem elküldtem a nyomdába azt az anyagot, amelyben az az elképesztően szexi férfimodell csúszik le a mászókán, ölében a szőke fürtös kislánnyal.

— Pedig az milyen jól sikerült! — sajnálkozott Mira. Jól érezte magát azon a játszótéri fotózáson. A modell is kedves volt, a fotós is. Kár lenne a fotókért.

— Mi lesz a férfidivatáru-céggel kötött PR-megállapodással? — jutott hirtelen az eszébe.

— Fogalmam sincs — mondta Aliz letörten. — Súlyos kártérítést fogunk fizetni nekik, ha nem kerülnek be a ruháik ebbe a számba.

— A képek egy részét talán használhatjuk!

— Hogyan? — kérdezte Aliz reménykedve.

— Átírjuk hétvégi programnak. „Hétvégén Apa is kimegy a játszóra” — ez lesz a címe.