Boldog Észak

Ha nappali ügyeletben voltam, legelőször a felkelésnél és a reggelinél kellett segítenem. Ami némelyik betegnél, akik önállóan ellátták magukat, csak annyit jelentett, hogy a szolgálati kocsin kiautóztam a tanyájukra, beköszöntem, megnéztem, nem történt-e bajuk az éjszaka és beveszik-e rendesen a reggeli gyógyszerüket. Ha nem történt semmi és bevették, néhány szót váltottam velük az időjárásról vagy arról, hogy kislánykorukban hogyan hordták a lefejt tejet nagy kannákban a hegyi legelőről a faluba.

Néhány hét alatt beletanultam a feladataimba.

Ha nappali ügyeletben voltam, legelőször a felkelésnél és a reggelinél kellett segítenem. Ami némelyik betegnél, akik önállóan ellátták magukat, csak annyit jelentett, hogy a szolgálati kocsin kiautóztam a tanyájukra, beköszöntem, megnéztem, nem történt-e bajuk az éjszaka és beveszik-e rendesen a reggeli gyógyszerüket. Ha nem történt semmi és bevették, néhány szót váltottam velük az időjárásról vagy arról, hogy kislánykorukban hogyan hordták a lefejt tejet nagy kannákban a hegyi legelőről a faluba.

A legtöbbjüknél azonban először pelenkát kellett cserélnem. Kivettem azt a sárgálló, áttetsző párnát, amely hajnali vizeletüktől hurkásra dagadt a lábuk között. Óvatosan kitöröltem nedves kendővel az elfeketedett bőrű szeméremajkak lebernyegét, vagy a pénisz tömlőjét és a herezacskókat, amelyek körül néha csak néhány megőszült szőrszál lengedezett mutatóban, de az esetek többségében ugyanolyan dús és egyszínű maradt a szőrzet, mintha el se telt volna közben egy egész élet. Miután szagtalanná vált és felfrissült a bőr, rákentem a védőkrémet, majd végül felerősítettem a tépőzárral az új pelenka fehér és tiszta csíkját az ágyékra.

Másoknál száraz maradt az éjszakai pelenka, és csak a biztonság kedvéért volt fenn. A húgyhólyaguk tartalma a feldugott katéter csövén keresztül egyenesen abba a zacskóba folyt, amely gumírozott pánttal és gombbal az alsó lábszárukra volt felerősítve. Ettől a belső szerv, a húgyhólyag mintegy megduplázódott, mintha tüdő vagy vese lenne, és kívülre helyezett ikerpárt kapott.

Gyengéden legomboltam az éjjel megdagadt, friss húgytól langyos zacskót. Kimentem a mellékhelyiségbe, megnyitottam a zacskó pöckét a vécékagyló fölött. Elnéztem a sárgás-vöröses csíkot, amely először vastagon bugyogott a fehér porcelánon, majd ahogy a zacskó apadt, egyre vékonyabban folyt, aztán bizonytalan kanyarokat vetett, míg legvégül egy-egy utolsó cseppben megiramodott, és végleg elapadt. Ahogy megcsapta orromat a vizelet szúrós szaga, mélységes hála fogott el. A szag arról a rothadásról adott hírt, amely, megelőzendő a végső, teljes rothadást, nap mint nap szünet nélkül zajlik mindegyikünk testének a belsejében. Aminek csak akkor tudjuk elnézően, már-már elérzékenyülve fogni a jelzéseit — szagolni a bűzt, hallgatni a gyomorkorgást vagy a szellentést —, amikor a sajátunkról van szó. Bár a kagyló fölé görnyedtem, nem abban a testtartásban álltam, amelyben a férfiak szoktak, amikor sugárban csorgatnak, és saját hólyagom állapotáról megfeledkeztem, mégis az volt az érzésem, hogy ez a zacskó tulajdonképpen az én húgyhólyagomat kettőzi meg, ez a folyadék belőlem folyik ki. Újraéltem az ápoltam örömét. Azt, amit akkor érzett, amikor az ürítés során megkönnyebbült.

Miután a tisztába tevéssel végeztünk, új pelenkában, lemosakodva, megfésülködve, ki saját lábán csoszogva, ki mankóra, ki járókeretre támaszkodva, kijöttünk a konyhába, és az ápolt asztalhoz ült. Folyt át a forró víz a filterben felpúpozott kávéőrleményen, és csöpögött a fekete lé az üvegkannába, miközben én a kenyeret vajaztam. A vajra sajtot, felvágottat, lekvárt tettem, és a heti adagolóból kiborítottam a lágytojástartó porcelánjába a reggeli gyógyszert.

Lassanként mindenkit megismertem az ápoltjaink közül. Először általában kettesben mentem ki Vigdissel, a házigondozók főnővérével vagy valamelyik kollégával, akik bemutattak. De az is előfordult néha, hogy a cím alapján egyedül kellett odatalálnom. És még ilyenkor is bizalommal és hálásan fogadták a vadidegen, akcentussal beszélő, fekete bőrű embert.

Egyetlen esetet kivéve.

Akkor két riasztást kapott egy időben az ügyelet, Vigdis és az a gondozónő, aki velem együtt volt beosztva, és sietve kocsiba vágták magukat. Vigdis futtában még odaszólt, hogy én azalatt menjek ki helyette Åsta Henjümhöz, segítsek neki a zuhanyzásnál, és figyeljek oda, hogy utána tiszta pelenkát vegyen.

A számítógép betegnévsorában kikerestem a nevet, átfutottam a törzslapot. Megtudtam, hogy Åsta nyolcvannyolc éves, nyugdíjas eladónő, hajadon, inkontinens, kényszerképzetek gyötrik, gyógyszeres kezelést kap, amely elfogadható szinten tartja az állapotát, és a gyógyszerei beállítását évente ellenőrizni kell. Segítségre csak a reggeli tisztálkodásnál szorul, egyébként ellátja magát, a gyógyszereit számon tartja és önállóan beveszi.

Az viszont már nem szerepelt a leírásban, hogy betegesen fél a férfiakkal való érintkezéstől, és emiatt egész életében szűz maradt. Ezt a pletykákból kellett volna tudnom, vagy Vigdistől, de nem voltam még elég jól értesült, Vigdis pedig a nagy sietségben nem említette.

Åsta Henjüm a családnevének megfelelően a Henjüm nevű tanyán lakott, amelynek néhány háza, Åsta különböző fokú rokonaival, Kakashalom fölött állt szétszórtan a hegyoldalban, ahol háromszáz méterrel a fjord szintje fölött néhány héttel előbbre járt az év. Henjümben már nem nedves őszutó volt, hanem beköszöntött a csípős szelű tél. Åsta házának bejárati ajtaja mellett az orgonabokor vesszősöprűként suhogott, és az utolsó sötétbarna leveleket rázta le magáról, amikor odaértem. Besodródott száraz levél ropogott a talpam alatt az előszobai folyosón is, ahol felhúztam magamra a kék műanyag lábzsákot és az áttetsző szilikonkesztyűket, majd miután tovább léptem, megbotlottam és fél térde estem Åsta edzőcipőjében és síbotjaiban, amelyeket előző esti sétájáról hazaérve hagyhatott keresztben az előszoba közepén.

Az előszobából öt ajtón indulhattam tovább, hogy megtaláljam Åstát a házban. Az ajtók egyformák voltak, némelyikük résnyire nyitva állt. Az egyik mellett üres pizzásdobozokból embermagasságú torony támaszkodott a falnak, arra lehetett a konyha. Egy másik irányban elszórt plüssállatok hevertek szanaszét a földön. Ahogy léptem, összegyűjtöttem egy barna, bársonyos denevért, egy fekete macskát kristályló gombszemekkel, szúrós, keményszálú bajusszal, egy fülesbaglyot, amely a hasán megnyomva kuvikolt, és utolsónak egy gumimadzagon rángatózó, szőrös madárpókot az ajtó mellett. A küszöbön a plüssállatseregletet egy halomba a földre tettem, hogy fel tudjam venni azt a sárgára dagadt, hosszúkás párnát, az éjszaka elhasznált pelenkát, amellyel az utóbbi hetekben olyan közeli ismeretséget kötöttem. Lehajoltam, felemeltem. Gyakorlott nyomkereső módjára megállapítottam, hogy még meleg a vattás anyagban felhalmozódott vizelet. Következésképpen nemrég vetették le.

Jó ajtón nyitottam be az összecsavart pelenkával a jobb kezemben. A fürdőszobába léptem. A távolabbi sarokban tolóajtós zuhanyzófülke állt, ahol abban a pillanatban megnyitották a vízcsapot. A fél négyzetméternyi eső kiadós záporok lármájával kezdett zuhogni. A tejüvegen keresztül egy hokedlin ülő alak körvonalai derengtek át, ahogy felső testével hajladozik a vízsugár alatt.

Az émelyítő szarszag a vécé porcelánjához vezetett, melynek csillogó, belső falán sötét csíkok jelezték, merre csúsztak le azok a sárgás labdacsok, amelyek most a kagyló sekély kútjában alig érzékelhető mozgással a szűk helyen egymás körül forogtak. Lenyomtam az öblítőgombot a tartály tetején. Miközben hörgött és krákogott az apró szökőkút a lábszáram magasságában, a vécékefével belesikáltam a tajtékos habokba. Végül szétspicceltem a levegőben a citromillatú légfrissítőt.

Norvég módra kávéztam már akkoriban. Három bögrével lehajtottam aznap a híg, fekete léből cukor és tejszín nélkül. Egy bögrével indulás előtt otthon, aztán még kettővel a gondozói ügyeleten, mialatt megbeszéltük az éjszakai váltással, hogy hogyan vannak az ápoltjaink. De nemcsak a három bögre kávénak, hanem nagyapám szerének is, amit reggel a nyelvemre cseppentettem, megvolt a maga vízhajtó hatása. Teli hólyagomat csak tovább ingerelte most a zuhanyzás egyenletes nesze. Hirtelen ellenállhatatlan vizelhetnék fogott el. Åsta felé pillantottam, aki a permetező víz és a tejüveg kettős függönye mögött megérkezésemről mit se sejtett. Megbizonyosodva, hogy nem lepleződhetek le, letoltam a nadrágomat. Elléptem a vécétől, hogy a biztonság kedvéért távolabb legyek a zuhanyzófülkétől, és Åstának háttal álljak.

A combom magasságában lévő kézmosóba vizeltem.

Miután kiráztam magamból az utolsó cseppeket, és visszahúztam a nadrágot, némi bűntudattal előkaptam a kézfertőtlenítő szer lapos flakonját a munkaköpenyem zsebéből. Körbespricceltem a porcelánt, egy-két eltévedt, sárga cseppet pedig vízzel leöblítettem.

Åsta meghallhatott valamit, vagy csak megérezte a jelenlétemet. Kikiabált odabentről:

— Vigdis, te vagy az?

— Nem, Aimé vagyok — válaszoltam, próbálva minél megnyugtatóbb színezetet adni a hangomnak —, az új gondozó Franciaországból, talán már hallottál rólam.

— Mi van? — kiabált át Åsta a zuhogáson. — Nyomnál egy kis sampont a fejemre?

Résnyire húztam a tolóajtót, úgy tettem, ahogy Åsta kérte. Amikor a lustán csorgó folyadékot megérezte a feje tetején, még erősebben összeszorította a szemhéját, és egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, majd sebesen dörzsölni kezdte a haját, amitől mintha vastag habból készült, furcsa kalapot vett volna fel. Miközben sebesen járt a keze a habban, nyögdécselt az elégedettségtől.

A hajmosás után fiatalos lendülettel fordult el a hokedlijén.

— Megmosnád a hátamat? — kiabálta süketen a fülébe folyt víztől.

Miután megmostam a hátát, csukott szemmel kitapogatta a vízcsapot, elcsavarta, és törülközőt kért.

— A Donald kacsásat — pontosította.

A zuhanyzófülke mellett színes fürdőlepedők voltak kupacba dobálva a polcon. Találtam köztük micimackósat, hercegnőset, Kitty Kattosat, de Donald kacsásat nem.

— Másfajta nem lesz jó? — kérdeztem.

— Persze hogy alaposan kimostam a fenekemet és a puncimat — válaszolta sértetten.

Végül a micimackós törölközőt a vállára borítottam, a hercegnőssel pedig letakartam a fejét, és dörzsölni kezdtem rövidre nyírt, ősz haját.

Lassan újra látott és hallott, miután kinyitotta a szemét, és kifolyt a víz a füléből, de, mivel a törölköző függönye közöttünk volt, még mindig nem jött rá, hogy nem az vagyok, akinek gondol. Az érintésem árult el. Erős, férfiasan szögletes mozdulataim ismeretlenek voltak neki. Tapintani lehetett, ahogy a frottírtörölköző bolyhos anyaga alatt a teste fokozatosan elveszti rugalmasságát, és egyre merevebb lesz. Mire szárazra töröltem, azt éreztem, mintha egy szobor lenne a törölköző alatt. Miután abbahagytam a dörzsölést, súlyos másodpercekig álltam egy helyben, tanácstalanul lógatva magam mellett a két kezem. Megsejtettem valamit abból, hogy a rémálma vált éppen valóra most, amikor egy vadidegen férfival meztelenül kell együtt lennie a fürdőszobában. Nem volt hozzá bátorságom, hogy lehúzzam a fejéről a hercegnős törölközőt, és ezzel leleplezzem magunkat.

— Semmi baj, Åsta — suttogtam megnyugtatóan —, a gondozód vagyok az öregotthonból. Ahogy mondtam már, Aimének hívnak, és Franciaországból jöttem. Vigdis küldött, hogy segítsek neked. Akarod, hogy most kimenjek?

A szobor feje megbiccent a törölköző alatt.

Amikor kiléptem a fürdőszobából, lázas mozgolódás támadt odabent, csörömpölés, zörgés, csikorgás hallatszott. A zajokból ítélve Åsta eltorlaszolta az ajtót.

Emlékeztem a törzslap leírása alapján, hogy az ápolónak össze kell állítania Åsta részére azokat a ruhákat, amelyeket aztán ő önállóan felvesz a zuhanyzás után. Két ajtón is benyitottam. A második volt a hálószobáé, ahol megtaláltam a ruhásszekrényt. A szekrény polcain gombócba gyűrve, összedobálva hevertek a nadrágok, pulóverek, szoknyák, harisnyák, trikók, kombinék. Ha akadt is közöttük néhány frissen mosott, attól, hogy egy kupacban voltak, mindegyikbe beitta magát Åsta parfümjeinek édeskés illata és testének savanykás, fojtó izzadságszaga. Az orrom elé tartva kiválasztottam a legkevésbé büdösekből az aznapi ruhadarabokat, majd egy tiszta pelenkát tettem melléjük. Hónom alatt a csomaggal visszamentem a fürdőszoba ajtajához, és bekopogtam.

— Meghoztam a ruháidat, ha akarod, felöltözhetsz.

Semmi válasz nem érkezett. Füleltem. A fürdőszobából egy pisszenés se szűrődött ki. Åsta még a lélegzetét is visszatarthatta.

Bekiabáltam hozzá néhányszor, hiába. Ekkor a szolgálati telefonon felhívtam a házigondozói ügyelet fő mobilját, amely Vigdisnél volt, és elmeséltem neki a kialakult patthelyzetet. Vigdis azt javasolta, hogy adjam át Åstának a nálam lévő mobilt, és majd ő beszél vele. Hangosan beszóltam a fürdőszobába:

— Tudod, ki van a mobilnál? Vigdis. Mondtam neki, hogy mit művelsz, és azt válaszolta, hogy szeretne veled beszélni.

Az ajtó mögött mocorgás támadt, de aztán abbamaradt.

— Ha egy kicsit megnyitnád az ajtót, beadnám a telefont. Akarod?

Újrakezdődött a mocorgás, majd megint abbamaradt.

— Alakul — szóltam bele halkan a mobilba. A vonal másik végéről Vigdis kacagását hallottam. Azt hittem, kárörömből nevet, pedig csak tehetetlenségében tette.

— Vigdis kezd mérges lenni, amiért nem beszélhet veled — próbálkoztam zsarolással, a fürdőszoba ajtaja felé fordulva.

Most biztatóan hosszú ideig tartott a mocorgás, végül milliméterenként résnyire kinyílt az ajtó. Kivártam, amíg megáll, és nem mozdul többet.

— Most be fogom adni a telefont, Åsta. Csak semmi pánik.

Valószínűleg jobb lett volna egyszerűen becsúsztatni lendületből a készüléket a kőpadlón, de nem azt csináltam, hanem udvariasan benyújtottam.

Később megpróbáltam elképzelni, hogyan érzékelte Åsta a következő pillanatot az ajtó másik oldaláról. Azt már tudta a hangom és az érintésem alapján, hogy külföldi férfi vagyok, de még nem látott. Nem sejthette, hogy a bőröm nem fehér, ezzel most kellett szembesülnie. A szilikonkesztyű, amit változatlanul viseltem, áttetsző volt, és a csuklómig ért. Így Åsta valószínűleg azt gondolta, hogy egy álcázott, fekete kéz nyúl be a résen. A mobiltelefon a legújabb fajta készülék volt, akkora, mint egy családi gyufásdoboz. Ahogy markoltam, elveszett széles lapáttenyeremben, semmi se látszott ki belőle. Åsta nyugodtan hihette, hogy hazudtam, nincs is semmi a kezemben, csak trükközni próbálok, hogy bejussak az ajtón.

Hogy ellenőrizze a mozdulatomat, közelebb hajolt a nyitott ajtóhoz. Találkozott a pillantásunk. A vékony résben a szemem véreres fehérje és sötét írisze összevillant szemének vizenyős kékjével és őrült szembogarával. Åsta végképpen megbizonyosodott felőle, hogy eljött hozzá a nagy fekete ember, aki el akarja ragadni a szüzességét.

Nem tudtam befejezni a mozdulatomat, csuklóig se jutott át a kezem a résen, amikor Åsta velőtrázó sikollyal becsapta az ajtót. Az volt a szerencsém, hogy a résnyire nyitott, súlyos falapnak nem volt lendülete, és az ütése a kezemben lévő mobiltelefont találta el. A telefon úgy összelapult, hogy később a kakashalmi bevásárlóközpont műszaki boltjában alig tudták kipiszkálni belőle a SIM-kártyát, én azonban megúsztam egy lila dudorral a kézfejemen.

„Ez a legkevesebb, amit megérdemlek, amiért benini ormótlanságomban a mosdókagylót piszoárnak használtam”, gondoltam, miután sikerült kirángatnom a kézfejem.

Vigdis a velem együtt ügyeletben lévő gondozónővel néhány perc múlva a helyszínre ért. Hármasban nyomtuk be a fürdőszoba ajtaját, és szedtük össze a földről a meztelen Åstát, aki akkor még mindig sikoltozott, és önkívületben dobálta magát a földön. A rettegéstől közben maga alá csinált és bevizelt, ezért folyós székletben és vizeletben úszott az egész fürdőszoba. Újra a zuhany alá kellett állítanunk, hogy lecsutakoljuk. Ott némileg lecsillapult, Vigdis nyugtató injekciót adott be neki.

Mialatt Vigdis és a gondozónő bevitték a hálószobába, pizsamát adtak rá és ágyba fektették, én inkább félrehúzódtam, hogy Åsta ne is lásson. Visszamentem a fürdőszobába, ahol bűntudattól gyötörve feltöröltem a mocskos követ, és kiszellőztettem. Miközben a helyére toltam az ajtó elől a pipereszekrényt és a törölközős polcot, a legsötétebb gondolatok gyötörtek. Azon keseregtem, hogy nem tudtam megmelegedni új norvégiai állásomban, már a próbaidő alatt óriási bakit követtem el. Előre nyomasztott az egész huzavona, amivel a kirúgásom járni fog.

Nagy meglepetésemre Vigdis csak annyit mondott, amikor kijöttek Åstától, aki időközben a nyugtatótól elszenderült, hogy majd ő megírja a jelentést, én semmivel se törődjek, egyébként pedig ezer bocsánat, amiért mindenféle felkészítés nélkül ideküldött. Amikor bevallottam, hogy a szolgálati mobil eltört, csak legyintett, és azt mondta, hogy az a legkevesebb, nincs jelentősége, munkahelyi baleset, majd a járás kifizeti a kárt, ezzel igazán ne izgassam magam. Lényeg, hogy én és Åsta nem sérültünk meg. Mutattam bedagadt kézfejemet, hogy én azért egy kicsit igen, amire azt válaszolta, hogy három napra orvos nélkül is jogomban áll betegszabadságra menni, és ha aztán se javulna, keressem fel a rendelőt.

A cotonou-i kórházban minden évre kaptunk egy új fehér köpenyt, amelyet az ember kivett a szekrényéből munkakezdéskor, az ügyelet végén pedig visszaakasztott, aztán néha elment kimosni a kórház mosodájába, attól függően, mennyire érezte pecsétesnek. A kakashalmi öregotthonban minden dolgozó, néhány irodistát kivéve, fehér, narancssárga vagy kék színű munkaruhát hordott, amelynek köpenye és nadrágja mindig ragyogóan tiszta volt és frissen vasalt. Sokáig hiába figyeltem, nem jöttem rá, hogy ezt hogyan csinálják. Később fedeztem csak fel, hogy a lépcsőházban továbbvisz a lépcső lefelé, az alagsorba, ahol az öregotthon épülete majdnem ugyanolyan kiterjedt, mint fent. Ámulva láttam, hogy a női meg a férfi öltöző előtt a folyosón hosszú állvány húzódik, rajta vállfára akasztva lógnak a frissen mosott és vasalt nadrágok, köpenyek minden méretben, az elpiszkoltakat pedig a munkaidő után mindenki szennyeszsákba dobja.

A makulátlanul tiszta munkaruhát a többieken olyan tisztelettel bámultam, mint az újonc a főtisztek uniformisát. Mivel az öltözőbe engem senki se vezetett le, eszembe se jutott, hogy nekem is jogomban van munkaruhát venni, amíg a próbaidőm nem telik le. Így aztán sose öltöztem át. Azt a kínai farmert nyúztam, amelyet még a dantokpai piacon vettem az utazásom előtt, illetve azt az ezüstcsatos gyapjúpulóvert, amelyet búcsúzóul ajándékoztak nekem a norvég misszionáriusok.

Åstától elmenőben Vigdis megjegyezte, hogy lassan már egy hónapja dolgozom az öregotthonban, és nagyon meg vannak elégedve a munkámmal, de ideje lenne, hogy reggelente én is, mint a többiek, munkaköpenyt és nadrágot húzzak. Talán Åstában is több bizalmat ébresztettem volna, ha munkaruhában vagyok.

— Bármelyik színben jól állna rajtad — tette még hozzá mosolyogva.

Ezzel az ügy le lett zárva. Fölöslegesen húztam be néha a nyakam később rosszat sejtve, szemrehányásra vagy valami megjegyzésre számítva, soha többé nem került újra szóba az eset.