Esterházy Péter új könyvének két utolsó oldala van; az egyikből arról értesülhetünk, hogy „Apánk, Nyáry Pál” mentéjéből (vagy zakójából) sok évvel halála után gyűrt papiros kerül elő, azon pedig — mint halálon túli üzenet, parainesis, intés, bátorítás, buzdítás —, az olvasható: „Örülni.” (121); a másikon egy álom leírását találjuk, melyben az Égi Atya/Édesapám a gutaütött Bölcs András képében jelenik meg, akinek szemében „végtelen szomorúság” ül: „Mintha a bajok mögött volna egy nagyobb baj. Te vagy ez a baj, Uram, motyogtam a felelőtlenség félálmában reggel. Te, a szomorú Isten.”, és aki azután eltűnik a ködben. (250) Utóbbi azért utolsó oldal, mert utána már csak a kolofónt találjuk, előbbi azért, mert az olvasható e fejezet címeként: [utolsó oldal] — de nyilvánvalóan zárlat mindkettő, melyek ráadásul, öröm és szomorúság, egymást ellenpontozzák. Kezdődni viszont az [első oldal]-lal kezdődik a könyv, amelyből megtudhatjuk: „Azt szeretném, az a becsvágyam, a hübriszem, hogy beszámoljak apám élete utolsó két évtizedének boldogságáról. […] Hogy az a férfi […], akit a történelem szilajsága és saját gyöngesége többször is kitaszított saját életéből […] mégis boldogságban halt meg” — e három pont nagyjából kijelöli a teret, amelyben a szöveg mozog. És elég világos az arra vonatkozó javaslat is, hogyan helyezzük el az új kötetet az életműben: az Egyszerű történet a Javított kiadással megkezdett sorozat tagjának mutatja magát, mely a korábbi művek átértelmezését-átmozgatását tette alapgesztusává — és ezúttal a kiindulópontot is a Javított kiadás jelenti, hiszen ami itt megtudható „apám”-ról, az az ottani apafigurával vág egybe (a Harmonia cælestisével vagy a Semmi művészetével pedig nem). Ez a kapcsolódás a korábbi szöveg egy olyan témáját hozza előtérbe, mely alapvető fontosságú volt már ott is, ám kissé talán elkallódott a számos felvetődő probléma között; de voltak azért, akik figyelmet fordítottak az ügynök-reveláció ezen tétjére is: hogy míg az életmű addigi darabjai szerint a „nem annyira morális, mint inkább esztétikai erőként érvényesülő emberi szabadság, […] a szenzuális, mozdulatokhoz, tárgyakhoz és főként a nyelv játékaihoz kötődő életszeretet az emberi történetek minden aljasságát, alávalóságát fel tudja emelni, transzcendálni képes a gyengeségeket jól ismerő, természete szerint megint csak humoros isteni-esztétikai megbocsátás összhangjába, és ha ez nem megy, jótékonyan és kegyelemmel félre tud nézni”, ez „a Javított kiadásban nem művelhető tovább” (Schein Gábor: Baleseti jegyzőkönyv, Élet és Irodalom, 2002/21.). Az új regényt a régiből mintha ez a kiazmus érdekelné leginkább: az addig jobbára rendíthetetlen „ontológiai derűjében” az apa bűnei és az apa által elszenvedett bűnök miatt végül meghasonló fiú, és az idős korára boldogságát mindezen bűnök ellenére megtaláló apa — mely szerkezet egyszerre mutatja lehetségesnek és lehetetlennek ezt a felülemelkedést.
Mindennek relevanciája azonban kétesnek látszhat, hiszen annak, ami a kötetben később következik, ez az apa nem szereplője, a színt már a [második oldal]-tól egy tizenhetedik századinak mondott történet veszi át, Habsburgokkal, kurucokkal és törökökkel, hintókészítőkkel és szakácsokkal, összeesküvésekkel és merényletekkel. A regénynyitó témamegjelölés és a látszólagos téma közötti feszültség feloldásának legkézenfekvőbb módja természetesen az allegorikus értelmezés lenne, az azonban igen gyorsan kiderül, hogy nem sokra jutnánk, ha egyszerűen csak a korábbi művekből ismert események transzpozíciójaként akarnánk a regényt olvasni — nincs ugyanis egyetlen szereplő, aki az apa megfelelője lehetne; viszont a szöveg, és legnyilvánvalóbban az azt végigkísérő lábjegyzetsorozat ezt a történetet keretéről leválni, autonóm, mimetikus alkotássá válni sem engedi. Az apám boldogsága, amelyről az [első oldal] beszél, inkább a fenti kiazmus és a nyomában keletkező problémák metaforájának látszik, a regény pedig egy dilemma allegóriájának — ez a szerkezet mutatkozik meg világosan az ellenpontszerűen elhelyezett befejezésekben. A számozott (és néhol számozatlan vagy paradox számozású) oldalakra való tördelés olyan formát hoz létre, amely számára a koherencia és a linearitás, illetve az elkülönülő részek autonómiája és hierarchizálhatatlansága egyaránt fontos pólusok, a szöveg pedig végig e kettős erőtérben mozog. Ez lesz a szöveg (zeneinek vagy térszerűnek is mondható) szerveződésének alapja: motívumok és szólamok szövevényeként épül, amelyek egymással feleselő ideologikus pozíciókat reprezentálnak; és amelyek ugyanakkor (többnyire) mégis megtartják szerepüket egy történet részeként is — mintha Ottlik poétikája felé történne lépés, aki éppen e most kérdésessé váló szabadság/boldogságfelfogással összefüggésben látszott korábban megkerülhetetlen előképnek.
Ez az ideológia az Esterházy-életműben, mint azt korábban sokan leírták róla, mindig is metafizikus megalapozottságúnak tűnt; és mintha ennek a fel-felbukkanó szálnak a definitív összefoglalása lenne az, amit az Egyszerű történet 23. oldalán a Gizi nevű macska (aki „a mostanra egyre hallgatagabb Úr helyett” szokott beszélni) elmond:
[…] nem az van állítva, hogy az „örülni” fogná össze a világot, de ez az imperatívusz, amely a reménytelenség dermedt görcsét oldaná, vagy nem is oldaná, inkább még láthatóbbá tenné, ami ilyképp a reményt is mutatná, a reménytelenség reményét, ez, ha mindenképp szellemeskedni akarna, valami derűt, de legalábbis nyugodalmat mutatna, ami immár nem a személyes esélyektől függne, hanem magából a világból következnék.
Belőlem, motyogta az Úr.
Az élet alaprétege tehát az öröm lenne, melyhez — a rárakódásokat ha meg nem is szüntetve, de kiiktatva — lehetséges lejutni; ezt a lejutást lehetővé tévő módszernek látszott korábban a foci és a írás — és mintha ezeknek az emberi mulandósággal szembeni teherbírását tette volna próbára a két előző regény. Ebben a szövegben viszont diffúzabbnak látszik az örülni jelentése, mintha ezúttal nem lenne a társadalomból való kilépés színtereire szorítva, hanem valamiféle szép életet is jelentene: „Az Úr oltalmazó szeretetében bízó, az Urat nem félő, de viszontszerető életujjongás, amely talán — talán — a rafinált előételek szívelésében érhető a legkézenfekvőbben tetten” (51); egy — amúgy talán leginkább liberális konzervatívnak nevezhető — ideált, amelyben a világnak rendje van és ez a rend elfogadható, a lelkesedéssel végzett munka nyomán pedig lehet az életnek „saját fénye, tisztessége; nagysága, fensége nem nagyon, de igazsága igen”, és az „önbecsülés derűje” abban gyökerezhet, hogy valaki „él, és hogy ember” (147).
Ez az „Örülni!” keretezi a regényt egyfelől — és ezt vonja kétségbe alapjaitól a regény másfelől. A Gizi-féle kinyilatkoztatás tükörképeként például annak gróf Schweidenfeldt által előadott cinikus paródiája, amely szerint „a legapróbb részlet megett is Mindenható Urunk áll”, és „érezhet-e vajon mást, nagyságod, mint nyugalmat s derűs várakozást a kezdődő napot illetően, s annak nyugtató bizonyságát, hogy minden úgy van, ahogy lennie kell, és a rend nem csupán nyugalom, hanem bizony elkerülhetetlen is” (231) — hiszen ez csaknem ugyanaz, mint az égi reveláció, épp csak az elkerülhetetlenség tárgya ezúttal apám/Bárány Mihály zsarolás útján történő spiclivé kényszerítése. A következő oldalon olvasható Simone Weil-idézet pedig a szép életet mutatja a körülményeknek kiszolgáltatott, és így puszta konzervativizmusában korlátolt és elégtelen ideálnak: „Az emberben lakó személy szorongó valami; fázik, szaladva keres menedéket. Mindezt nem tudják azok, kiket — hacsak várományosai is — gondosan óv a társadalmi megbecsülés melege.” (233) A szerelem zsarolási alappá válik, a zseniális szakácsról kiderül, hogy török kém, Nyáry Pált megölik — a regény második utolsó oldaláig eljutva már nemigen látszik a tér, amelyben az öröm helyet találhatna.
Hiszen ilyenképpen az öröm-teodícea biztos pontja válik kétségessé — annál is inkább, mivel ugyanezen a ponton van rögzítve az egyik lábjegyzet- (és Esti-idézet-) apa önigazolása („az okozott fájdalom eltörpül a keletkezett boldogsághoz képest, és hogy ezt nem a saját, hanem a világ szempontjából értené […]. Lehet, hogy én elhagytam, de az Isten nem hagyott el engem”). Az apa állítására az üzenet átadója csak annyit felel: „hallgattassék meg a másik fél is” (208) — és a másik fél (vagyis az Isten) a könyvben meghallgatható ugyan, a fiktív transzcendencia szava azonban szükségszerűen marad meg kétséges és fixálhatatlan igazságértékű kijelentésnek. Ugyanakkor persze — és ezt a szöveg a fikciós szintek ismétlődő egymásba játszatásával, a beszédpozíciók ambivalenssé vagy paradoxszá tételével, az idézetek feltüntetésével nemigen engedi elfelejteni — fikció a szöveg többi része is. És nem csupán töredékek önkényesen villódzó egymásutánja, hanem egy belső szabályszerűségek szerint működő ellenvilág is, mely világot tényei (a kitalált szereplők és történelmi tudásunktól rendre eltérő évszámok) határozottan leválasztani látszanak konszenzuális valóságunkról. Ez a leválasztás azonban nem csupán adottság, hanem a történet tétje is: a középponti esemény a regényben, amely körül minden más elrendeződik, Nyáry Pál, „aki egyként szót ért a bécsi udvarral, és nemzetével szintúgy” és a „lázadó, lázadni készülő, mindenesetre mocorgó” „hollandus herceg”, Lajos tervezett találkozója; erről a találkozásról pedig az elbeszélés nem mulasztja el többször világossá tenni, hogy „olyan európai pillanat csomósodott itt hirtelen egybe, mely Magyarország számára új, egészen más teret, jövőt látszott nyitni”: „nem a vesztett forradalmakból valóságos erőt merítő, enyhén sértett büszkeség, nem a történelmi igazságtalanságra hivatkozó komor életrevalóság, ravaszkodó élelmesség, hanem az egyenrangúságon nyugvó, nyugodt, szerény emelt fő — ez volt a tétje ama pozsonyi vacsorának.” (173) Egy olyan alternatív valóság létrejötte tehát, amelyben a világnak ezen a táján is lehetségessé válhatna a szép és örömteli élet; a szövegben a magyar lassanként az erre való képtelenség jelölőjévé válik: ha Nyáry „magyar agyát” nem foglalták volna el a csatározások, alkudozások és civakodások, tudjuk meg máshol, még a világ Istentől való elhagyatottságáról is a természeti törvények kiszámíthatóságára gondolhatott volna inkább a kiszolgáltatottság helyett (213). De Nyáry és a magyarok persze körülményeik meghatározottjai („Könnyű a gazdag Hollandiából gőgösködve igazságot osztani!” — méltatlankodik egy lábjegyzet, 173) — a történet pedig voltaképpen azt követi végig, hogyan lehetetlenítik el e körülmények az összefogást, elemésztve ezzel ezt a naiv utópiát, magát az alternatív valóságot is. „A magyarok históriája nem vett fordulatot, se újat, se váratlant, ment minden a maga útján, ahogy a történelemkönyvekben olvashatjuk […] ahogy már egyszer volt. Semmi nem változott.” (241) A fiktív ellencselszövény tehát metaleptikusan magát a fikciót szabotálja; az az egyszerű séma idéződik itt meg, mely a Javított kiadást is meghatározta: a keserű realitás, amint szétrúgja az idealizált esztétikai építményt, a kiábrándító tényvalóságot állítva a helyére — a mű világába beépítve ugyanakkor azonnal ironikussá is válik.
Mert a metalepszis nem képes elérni valamiféle legkülső, már tényleg valóságosnak mondható szintet: a történet végpontja, Buda visszafoglalása 1687-ben történik meg, de egyébként sem tűnhet úgy egy pillanatra sem, hogy a kötetnek a papíron kívül, amelyre kinyomtatták, köze és meghatározható viszonya lenne a világhoz; hiszen arról, hogy amit olvasunk, utánoz-e valamit, hogy eredeti-e vagy fordítás, hogy a szerző költ vagy korrigál, és hol lenne ebben a rendszerben az ő pontos helye, csupa ellentmondó információt találhatunk. Olyan szövegben omlik tehát össze a fiktivitás és diadalmaskodik a valóság, amely gondosan ügyel arra, hogy megőrizze távolságát és autonómiáját, hogy ne lehessen a valóság képének és problémátlan darabjának látni. És olyan szöveg beszél az öröm kétségessé válásáról, amelynek mégiscsak a játék szabadsága látszik legfontosabb alakító elvének, és amely olvasójára mégiscsak a mondatok egymásutánjának szenzualitásával hat elsősorban — és amely így nem engedi végső hierarchiába rendeződni két végpontját, hanem megtartja azokat mélyen problematikus egyidejűségükben. Az Egyszerű történet persze főleg azokkal a problémákkal számol el, amelyek az Esterházy-prózában a Harmonia cælestis óta felgyűltek, leginkább az életmű önmozgásából következnek távlatai és határai is; ám e bő évtized művei közül mintha ez jutna legmesszebb, és főleg ez lenne a legszebb, legszórakoztatóbb és legkompaktabb — így figyelemre méltó erővel képes bevonni e játékra kellő erőt fordító olvasóját saját összefüggéseinek világába.
*
Schein Gábor viszont olyan figurát állít új könyvének első és címadó (és leghosszabb és legösszetettebb) novellájának középpontjába, aki számára az Esterházy-regény kétségbevont-utópisztikus konzervativizmusa aligha jelentene bármit is. Kiefer úrnak a szövegből megismerhető levelei radikális baloldali ideologémák egész tömegét sorakoztatják fel: ír például arról, hogy „mára az emberfogalom alapja is gazdasági jellegűvé vált”, és így „igaz ugyan, hogy az egyes döntések ezen az alapon ésszerűnek látszanak, de maguk az alapok teljesen ésszerűtlenek” (22), és ír például arról, hogy „ma a globális tőkehálózatok készítik az emberi lét öntőformáit. Megmondják, ki vagy, mit tehetsz, diktálják a vágyaidat” és „miközben a feltételeket folyamatosan úgy módosítják, hogy csökkenjenek a piaci kockázatok, a dolgozók emiatt elszenvedett veszteségeit épp csak annyira igyekeznek kordában tartani, hogy ne törjenek ki sorozatos lázadások” (24), és arról, hogy „akik odafönt vannak, azoknak fogalmuk sincs arról, milyen kilátástalan küzdelmet folytat, aki nem hajlandó feladni a reményt, hogy egyszer majd emberhez méltó életet élhet.” (25) De a novellának valójában mintha nem is ő lenne a főhőse, hanem a végig Kiefer úrról beszélő narrátor, aki ugyan kezdetben nem egészen motiváltan harmadik személyben beszél magáról, ám hamarosan kiderül, hogy Kiefer úr testvérének férjével azonos; amennyit megtudunk róla, az alapján a társadalomban probléma- és feltűnésmentes életet élő polgárnak látszik, akinek „minden idejét lefoglalta a szatócsbolt” (13). E két figura kontrasztja alig lehetne élesebb: Kiefer úr ugyanis az elbeszélő szerint élete nagyobb részében vérfertőző kapcsolatban élt testvérével, ráadásul apjával párhuzamosan; társadalomkritikus elvei pedig fokozatosan gyakorlati ellenállássá fejlődnek, behajthatatlan adósságok felhalmozásával tervezi a gazdasági rendszert megroppantani, lakása árverését megakadályozandó pedig lövöldözni kezd. A novella azonban mégsem elsősorban ellentétként láttatja kettejük viszonyát: Kiefer úr felkelti az elbeszélő érdeklődését, aki levelezni kezd vele, majd pedig aktívan beleavatkozik sorsába: eléri, hogy élve fogják el, végül azonban, mikor börtönbeli nyilatkozataival csalódást okoz neki, mégis megöli.
Szimpátiája révén tehát mintha az elbeszélő is a mai társadalmi berendezkedés egészét opponáló Kiefer úr pártjára állna, pozíciójuk különbségében pedig lehetőségek eltérő fokát látná: a másikat szigorú tabukat megsértő, ezért a társadalom előtt képviselhetetlen családi viszonyai eleve kizárják az emberi közösségből, az elbeszélő pedig mintha ettől a radikális kívüliségtől várná, hogy egy valóban radikális és totális forradalom kiindulópontja legyen, olyan erő, „amelynek bármilyen mély emberi nyomorúság és bomlás volt is a forrása”, képes lehetne „megakasztani a hétköznapok gőzhengerét” (48). Mindez tehát a társadalom mint legitimáló erő megingásával a morális koordinátarendszerek végletes összezavarodásához vezet, hiszen a moralitásközvetítő közege veszíti el magától értetődését: így tűnhet a hatóságok által bűnözőnek tekintett Kiefer úr hősnek, de így látszhat a húg által átélt megaláztatás is pozitívan instrumentalizálhatónak. Az elbeszélő attitűdje azonban meglehetősen kétes: olyasmit affirmál, sőt sző köré bonyolult, bár néhol kevéssé transzparens gondolati rendszereket, amit saját helyzetében nem gondol megvalósíthatónak, így biztonságos távolságot tarthat tőle, másokat viszont alárendelhet ezen rendszerek vélt igazságának. A novella így, hiába zárul Kiefer úr kiáltványszerű levelével, melyben a „margóra szorítottakat” szólítja lázadásra, aligha olvasható e felhívás didaktikus közvetítőjének — sokkal inkább annak a kétségnek a körülírásaként, amely életgyakorlataink folytatása és az intellektuális szinten ma már könnyen hozzáférhető radikalitás között feszül.
A Megölni, akit szeretünk további, főleg az ÉS-ben megjelent tárcasorozatból való szövegei azonban csak részben látszanak ilyesmiről szólni. Kétségtelenül alapjaitól kényelmetlen helynek látszik például a társadalom a Malackában, amely egy óvónő jó szándékú integráló-szocializáló kísérletét mutatja fel olyasmiként, ami még a fantáziába is egyre mélyebben előre nyomulva vonja kétségbe az egyéni autonómiát, szentimentalizmusában hatásos szimbólumát teremtve meg ennek a mozgásnak a — valótlanságának kihirdetése után fizikai kiterjedését elveszítő, de létezését megtartó — titokká visszahúzódó játékmalackában. És a jól nevelt jó szándék és a valódi, radikális segítség különbségének, illetve utóbbi kétséges lehetőségeinek is éles emblémája tud lenni a Korán sötétedikben eltévedt, majd idejüket nem sajnáló járókelők által hazakísért néni, akiről azonban ott kiderül, hogy lánya „borzasztóan” bánik vele. És ugyancsak a jóakarat ürességének két szintjét montírozza egymásra és hozza feszültségbe a Boldog új évet, Jóapálya!: a hajléktalan balesetet okoz a segítséggel, a rá szeretettel gondoló és felé néha gondoskodó gesztusokkal forduló elbeszélő pedig nem változtat a másik sorsán, eltűnése után pedig gyorsan elfelejti.
Ezeknek a szövegeknek tárcaként világos elképzelésük látszik lenni saját működésükről: egy-egy emlékezetes képbe foglalják azt a távolságot, ami a teoretikusan megnyíló társadalomkritikai távlat és a hétköznapok társadalmi terében plauzibilis cselekvés behatároltsága között feszül. Mintha ennek a tendenciának lenne végpontja a különös iróniájú Dér a kutyán, amelyben az elbeszélő és a gárdistafelvonulást néző irodalmár szereplők publicisztikailag kifogástalannak tetsző leírását adják a menetelők motivációinak („jött a népes menet derékhada, Budapest lakóinak százszor megvert, százszor átvert színe-java, akiknek hosszú ideje most először ígértek valami személyre szólót, valamit, amit végre lelkesen elhittek, bár azt nehéz volna megmondani, hogy mit is” — 74; „nem többek, nem is kevesebbek, mint a posztmodern, így mondta, »mint a posztmodern szerencsétlen pojácái« — 75), ezek az „érdekes és valamelyest vigasztaló” magyarázatok azonban összeomlanak a látvány befolyásolhatatlan és fenyegető valóságossága alatt: „De akkor kik ezek, és kik vagyunk mi?” — teszi fel a megválaszolatlan kérdést az elbeszélő, nyilvánvalóvá téve az elméleti ráláthatóság korlátozottságát.
Ezekben a szövegekben a tanácstalanság szövegépítő erővé válik tehát — idővel azonban mintha a köteten magán is eluralkodna ez a tanácstalanság. Amikor a szövegek kilépnek abból a térből, amelyet az erős címadó novella dilemmái határoztak meg, mintha szétfújná őket a szél: csupán ötletről ötletre haladó daraboknak látszanak, amelyek nemigen állnak össze egységes vízió alkatrészeivé — amin persze nem segít, hogy némely ötletek is igen csekély teherbírásúnak látszanak. A válás után a gyereknek ajándékozott kiskutya, akit az anya új barátjának újfundlandija megöl (Kutya, gyerek), a titokzatos Dóra, aki egyik napról a másikra rájön, hogy valójában olyan lábai vannak, amilyen a „színésznőknek van” (Dóra titka), Tibike, aki kukásautónak képzeli magát, hogy azután pont egy kukásautó ölje meg (Tibike, megvagy!), de még a Szélsőséges esetben elbeszélője is, aki miután kétely nélküli tónusban előadta emlékeit, mely meggyanúsításával zárul, az addigiakból kevéssé következően radikális monológba kezd arról, hogy emlékeink szükségszerűen bizonytalanok, így a gyanú igaz is lehet — nyilvánvalóan ugyancsak sűrítő szimbólumok szeretnének lenni, ám műviségük, amelyet a szövegek poétikailag nem hasznosítanak, jobbára elfedi az elkedvetlenedő olvasó elől a jelentést, amit hordozniuk kellene, így inkább csak beolvadnak a világunkról adható, kézre álló leírások sorába, mint bármilyen módon provokálnák azt. A Megölni, akit szeretünk, főleg ha a szerző nagyszerű verseivel, publicisztikai és teoretikus szövegeivel olvassuk össze, itt már maga is tanácstalanul félbehagyott mozdulatnak látszik, amelyről tudható ugyan, hogy a magyar társadalom és irodalom problémáival kapcsolatos egyik legalaposabb és legáthatóbb tekintet működik mögötte, maga azonban sokszor megmaradni látszik az irodalmi gesztusok kitaposott útján — és inkább csak azt teszi magasabb szinten is nyilvánvaló tapasztalattá, hogy társadalmi rendünk által kondicionálva nem feltétlenül hozzáférhetőek az ezt a társadalmi rendet transzcendálni képes eszközök.
Megjelent a Műút 201304-es számában