A vadhajtás

A Skoda elegánsan suhan a főúton. Most egy hosszabb, egyenes szakaszhoz ér, ahol Havasréti gyorsíthat kissé, az autónak sem árt, ha néha erőltetik egy keveset. Nagyot villámlik, és lassan az eső is rákezd. Gerjedelembe jön a szél, tépi-csavarja az út menti fákat. Messziről egy fiú látszik a kanyarban, feltűnő, piros kabátot viselt. Hátizsákját a feje fölé húzva védi magát az eső ellen, küszködik a széllel. Siet.

A fájdalomszürke, önkormányzati Skoda halkan suhan az aszfalton. A rugók kimozogják a kisebb kátyúkat, az autó úgy siklik az úton, akár egy elegáns hajtótest szélcsend idején. Havasréti egy élesebb kanyar után kövér gázt ad, a turbómotor megnyugtatóan felduruzsol. Őszbe hajlik már az idő, erősen fúj a szél, az eső nemsokára rákezd. A polgármester kényelmesen ül a Skodában, az ülésfűtés finoman melengeti hátát, kezét a bőrkormányon nyugtatja, és időnként végigsimít az emblémán. Állít kicsit a fűtésen, lehalkítja a híreket, nyomkod valamit a műszerfalon. Ablakmosót enged a szélvédőre, majd egykedvűen hallgatja a törlők surrogását. A gombok belesimulnak ápolt, kövérkés ujjai közé. Jól áll neki a kocsi, és ezt máskor ő is mindig megállapítja magában. Megnyugtatja a Skoda mérnöki tökéletessége, az éppen megfelelő klíma, a priváttér, az egyetlen hely, ahol a magafajta férfiember igazán szabad lehet. Most azonban gondok árnyékolják be az utazást.
Két napja a községi óvoda falán egy piros festékszóróval odafújt felirat jelent meg: „TOLVAJ HAVASRÉTI”. Az óvoda felújítására a község nemrég kapott néhány milliót, amiből Havasréti — ugyan nem többet, mint szokott — szintén elvett egy keveset. A feliratot még aznap átfestették, most semmi sem látszik, mintha az okkersárga fal egységét sosem törte volna meg a vörösen rikító gyalázat. Másnap azonban az önkormányzat és az iskola épületén is megjelent a felirat. Havasréti kiadta a polgárőröknek, hogy kerítsék kézre a garázdát, elsősorban persze azért, mert több tízezres kárt okozott a településnek. A festék és a munkadíj. Azóta polgárőrök lepték el a falut, a kocsmában is kérdezgetnek, de senki nem látott senkit és semmit.
A Skoda elegánsan suhan a főúton. Most egy hosszabb, egyenes szakaszhoz ér, ahol Havasréti gyorsíthat kissé, az autónak sem árt, ha néha erőltetik egy keveset. Nagyot villámlik, és lassan az eső is rákezd. Gerjedelembe jön a szél, tépi-csavarja az út menti fákat. Messziről egy fiú látszik a kanyarban, feltűnő, piros kabátot viselt. Hátizsákját a feje fölé húzva védi magát az eső ellen, küszködik a széllel. Siet.
A kezdeti években nehezen ment. Még más világ volt a faluban. Küzdeni kellett, ma már azért könnyebben megy. Más világ volt Havasréti fejében is. Ha egy nagyobb értékű szerződést írt alá, még szorongva gondolt azokra a külön juttatásokra és szolgáltatásokra, melyek a szerződés sorai között ugyan nem jelentek meg, mégis gránit fundamentumát képezték a megállapodásoknak. Először csak némi szarvashús a vadászatról, kisebb szívességek a baráti cégektől, némi térkövezés, a ház előtti aszfalt kijavítása, majd borítékok, fiktív számlák, miegymás. Havasréti a megkötött ügyletek után napokig szorongott, valami formátlan félelem lett úrrá rajta, ha a következményekre gondolt, igaz, a lebukás veszélye elhanyagolható, nyugtatta magát ilyenkor. Szorongásai a harmadik ciklusa táján kezdtek halványulni, majd végleg elmúltak. Hiszen az évek során a falu is szép fejlődésen ment keresztül. Az utakat megcsinálták, az iskolát felújították, új tornatermet is kapott. Az önkormányzat épületét akadálymentesítették, a főtér ragyogott, a régi erdészházat kipofozták, és bizonyos utcákban még a csatornázást is megkezdték. Ekkortájt alakulhatott a községi természetjárók egyesülete, amely rögtön Havasrétit választotta elnökének, és ekkortájt lehetett, hogy Havasrétiben a félelmet sóvárgás váltotta fel.
Lassít. Felveszi a gyereket. A kocsit sokan ismerik, ne terjedjen, hogy otthagyott valakit a zuhogó esőben. Már így is rosszul áll a szénája. Megáll a fiú mellett és jobbra áthajolva kinyitja az ajtót.
— Szentmihályra? — szól ki Havasréti és barátságosan a fiúra mosolyog mandulavágású barna szemével, azzal a csibészes vidámsággal, ravasz cinkossággal, melynek oly kevesen tudnak ellenállni.
A fiú dideregve bólint.
— Szállj be, elviszlek!
— Megköszönöm — mosolyog hálásan a gyerek.
Dohányzik. Állapítja meg magában a polgármester. Büdös. Ráadásul az utolsó füstadagot mintha akkor fújta volna ki, amikor beszállt. Lehúzná az ablakot, de eszeveszetten zuhog az eső. A fiú otthonosan terpeszkedik az anyósülésen, kabátjával mindent összevizez. Otthon érzi magát. Ez sem tetszik a polgármesternek, már rászólna, de inkább annyiban hagyja. Rákérdez, merre lakik.
— Itt a faluban. Kossuth utca.
— Elviszlek hazáig. Nem jó gyalogolni ebben az esőben.
— Köszönöm a polgármester úrnak, nagyon megtisztel! — Őszintétlen, nem egyenes, gondolja Havasréti. Most ő akkor megtiszteli. Elképesztő! Vagy gúnyolódik? Figyeli az utat, de fél szemmel a fiút méregeti. Ránézésre húszévesforma.
— Hány éves vagy?
— Tegnap óta húsz.
— Egyetem? Főiskola? — kérdezi Havasréti tárgyilagosan, akit meg sem legyintett a fiú jelentőségteljes születésnapja.
— Kivárok még. Most nem vagyok rajta a témán.
— A tanulás fontos. A legfontosabb — szögezi le Havasréti határozottan, és eltöpreng kissé, bárcsak tanult volna annak idején.
A fiúnak nem tetszik az atyáskodó hangnem, ezt szemének egy villanásával kifejezésre is juttatja. Kabátja ujjával alig észrevehetően legyint.
Havasréti a piros festékszóróra gondol. Elmegy az ilyen a picsába! Még hogy tolvaj. Ő, aki egy személyben újította fel a falut, ő, aki a természetjárók szövetségéért is mennyi mindent tett. Ebben a faluban nincs hála, csak irigység, rosszindulat. Pedig munkát ad a szarháziaknak, tisztes megélhetést biztosít. De ki lehetett? Biztos valami semmirevaló alkoholista. Mert abban azért bővelkedik a település, füstölög magában.
A fiú beszél. Csacsog. A polgármester nem tud teljesen odafigyelni, gondolatai minduntalan visszatérnek az óvoda falán éktelenkedő feliratra. Vezetés közben a gyerekre sandít, aki lelkesen, széles kézmozdulatokkal magyaráz valamit. Emlékezteti valakire.
— Anyámnak nehéz. Különben óvónő a faluban. Sokat dolgozik. Hívogatják munkaidő után is.
— Hogy hívják az édesanyád?
— Szabó Emese — válaszolta a fiú mellékesen.
Havasréti eltűnődik Emesén. Ismeri persze, hiszen jóformán mindenkit ismer a faluban.
— Mondd neki, hogy üdvözlöm — rántja vissza magát a polgármester a valóságba.
— Ismerni tetszik?
— Igen. Szegről-végről — mondta Havasréti félvállról.
A fiú komolykodva bólint. Időközben beérnek a faluba, most úgy tűnik az eső is alábbhagy. Innen csak pár perc a Kossuth utca. Havasréti rákapcsol, hazaérne már. Végre befordulnak az utcába. A gyerek int, mutatja hol álljanak meg. Megállnak, a fiú kikapcsolja a biztonsági övet és kiszáll. Havasréti jobbra dől, és átnyúlva az anyósülés fölött, a kezét nyújtja. A gyerek lehajol kezet fogni, de ütött-kopott hátizsákja valamikor nyitva maradt, és egy piros festékszóró esik ki belőle. Nagyot koppan az aszfalton, elgurul kicsit, a kerék állítja meg.
— Hoppá! — nevet a fiú, mikor lehajol az elgurult festékszóróért. Megköszöni az utat és kezet ráz a polgármesterrel. Havasrétire mosolyog mandulavágású barna szemével, azzal a csibészes vidámsággal, ravasz cinkossággal, melynek oly kevesen tudnak ellenállni, majd eltűnik a kapu mögött.