friss műút

-ról, -ről

Fitos Adrián

Fitos Adrián

A Károli Gáspár Református Egyetemen végzett magyar szakon, majd az ELTE-n hallgatott összehasonlító irodalomtudományt. Első kötete Készülődés címmel 2018-ban jelenik meg a FISZ-nél.

-tól, -től

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Próza

Fitos Adrián: Vissza

2018. május 14.

A bemutató előtti utolsó pillanatban készült el a plakát. Meg is feledkezett volna róla, minden idejét elvették a film premierjére időzített önéletrajzi könyvével kapcsolatos végső egyeztetések. A film másik főszereplője, Oti hívta, hogy látta-e már, mert tele lett vele a város; kíváncsi lenne, mit szól hozzá.
Az egyik külső helyszínre mentek vissza, a város melletti erdőben már korábban rögzített patakhoz, ahol néhány jelenet játszódik. A filmben viselt ruháikban, határozottabb sminkben várakoztak órákon át, amíg a fotós és a stábja folyamatosan változtatta a szűrőket és a megvilágítást. Ágakat kellett törni, őszi leveleket és rönköket visszahelyezni a korábban felvettek alapján. Többféle beállítást elpróbáltak, hogy a megfelelőhöz mozdulatlanul maradjanak.
A fényképezőgéphez a legközelebb ő állt, kezében kristálypohárral, borostásan, kialvatlanul. Mögötte Oti ült a parton. Fekete-fehér szoknyában, ölében műanyag babával, cipős lábai a vízben; nehéz eldönteni, a hátát vagy a gépet nézi. Legtávolabb, a patak kanyarulatánál, ahol a rengeteg következne, egy alig kivehető, elmosódott alak vonja magára figyelmet, ő is áll, valamit fog a kezében. Szabálytalan közönként, mindkét oldalt fák; egyik-másik mögül állatok fognak kikandikálni. Ebben egyeztek meg.
A fényképekből legalább tucatnyi esélyes volt a plakátra, mégis ebben maradtak, annak ellenére, hogy ilyen jelenete nem volt a filmnek. Jól sikerült, még jobb lesz — ebben is egyetértettek —, megragadja a film komor hangulatát, elég titokzatos ahhoz, hogy azok is elidőzzenek előtte, akiket az ő visszatérése esetleg nem indít meg.
A háztetőket nézte, megnyugtató óriásplakátokra várt, de egyet sem látott. Leparkolt. Ellenőrizte a napszemüveget a tükörben, lejjebb húzta a kötött sapkát, és gyalog, mint aki sétál, feltűnés nélkül folytatta a tömegben. Kerülte a járókelők pillantását, a feje sem forgott, bármilyen közel is ment egy hirdetőoszlophoz.
Csak a mozihoz közeledve kezdett kirajzolódni. Először a film címének nagy, kézzel festett, girbegurba betűi: Bartek, miért? — alatta pedig ott volt a várva várt plakát. És nem az lett, amire készült. Nem a megbeszélt kép került ki, hanem egy másik, amit korábban soha nem látott, és amelyiken ő nem volt rajta.
Oti és a saját neve is megvolt, néhány mellékszereplőé is. A plakát az épület központi, mindenhonnan jól látható falán lógott, de a képen csak a lány szerepelt, ahogy éppen oldalra biccenti a fejét, furcsán mosolyog; a keze lassan kerül elő, ahogy ismerős fityiszt mutat, közben mögötte fák, és éjszaka van.
Mondd el, mit látok! — zárta a filmből vett idézet a plakátot.

2.

Három év is eltelt azóta, hogy az egyik népszerű lapban megjelent összeállítás néhány dolgot megváltoztatott. A nyilvánosság hozzátartozott az életéhez, nem sok minden volt, amit ne írtak volna le róla. A személye sokaknak érdekesebb volt, mint a filmjei, mert kerülte az újságírókat, nem adott interjút, és szórakoztató műsorokban sem szerepelt. A zárkózottsága bizonytalanságokra és találgatásokra adott okot. A cikkbe minden bekerült, ami akkoriban hozzátartozott a róla aktuálisan kialakuló képhez. Sokáig nem is váratott magára — hamarosan hívták —, hogy elveszik tőle a következő, már szerződésben aláírt szerepét. Hiába volt meg a karakter, hiába tudta a szöveget oda-vissza, az egész ügy tárgytalanná vált. A filmet elhalasztották, őt csendben kifizették, egy további, jelentős összeget kapott fájdalomdíjként.
Egy másik szerződésben kellett vállalnia, hogy se az újabb kifizetésről, se a szerződés létezéséről nem nyilatkozik.
A produkció jogászai nem keresték többet, még akkor sem, amikor az egyezség kiszivárgott. Nem lett per, a pénzt senki nem követelte vissza.
Mindenesetre meghúzta magát, otthon ült, a lehetőségeit, leendő szerepeit, a jövőjét mérlegelte.
Régi ismerőse, aki az egyik sikeresen futó sorozat producere lett, megkereste. Szerepet ajánlott. A karakterről lassan derülne ki: nem az, akinek első látásra tűnik, hanem valaki egészen más. Megvan az oka, a saját története, miért olyan, amilyennek gondolnák. Itt lehet bármi: lehet családi trauma — ez a legkönnyebben átélhető; az apa egy agresszív, semmire kellő alkoholista, gyermekkorának rettegett árnya, és/vagy az anya korai halála; bármi idevágót ki lehet hozni; ezektől sokkal emberibb lesz. Ez majd helyrezökkenti a pályáját; ha már mindenáron összekeverik mindennel, keverjék össze ezzel. A többit majd közben meglátják, merre fejlődjön a figura.
Már vagy egy tucat epizódot felvettek vele, amikor sorra került a tévében az első, amiben fölbukkan Johnny. A jól hangzó Johnny lett a karakter neve. Nem is ez, talán a jelenet sikerült szerencsétlenül azzal a fiatal modellel.
Azonnal kitört a botrány. Őrjöngő hívások és levelek ezrei érkeztek az első reklámblokk végére; ez nem is lett volna gond, ellenkezőleg, biztatóan indult, számoltak vele. Jó nézettségi adatokat előlegezett. Új kihívást, az életének új irányt.
Aztán a telefonálók és a levélírók kezdtek túl valóságossá válni. Mire véget ért az epizód, autók jelentek meg a stúdiónál. Felkapcsolták a reflektorokat, kiabáltak, a dudákat nyomták, hirtelen minden olyan fenyegető lett.
Az adást nem szakították meg; egy feliratcsík jelent meg a képernyő alján, hogy a technikai okokról tájékoztassák a kedves nézőket, melyek miatt a sorozatuk másnapi folytatása elmarad.
Úgy kellett két nappal később, a következő részben meghalnia, hogy a forgatáson sem lehetett ott.
Valami robbanás történt, vagy a mennyezet szakadt le.
Átutalták a pénzét; nagyon sajnálták.

3.

Az ezt követő években nem történt semmi említésre méltó. Mintha egyetlen emlékezetes pont sem lenne, ami érdeklődésre tarthatna számot, vagy legalább jelentőséggel bírna. Egyedül maradt, megszűnt a folytonos, biztonságos figyelem, hallgatás vette körül.
Bezárkózott, nem mutatkozott. Állt otthon a csendben, vagy ült, vagy feküdt. Nyitva tartotta a szemét és a fülét. Előszedte a régi filmjeit. Megvolt mind, erre gondosan ügyelt; még valamennyin ott volt a fólia, soha nem nézte meg őket. Nem volt képes visszanézni magát. A díszbemutatókon lelkesen vonult, vigyorgott, integetett a kamerába, láthatóan nagyszerűen mulatott; a vetítőterembe is beült, amíg a csillárok elhalványultak, és egy pillanatra teljes sötétség lett; ilyenkor szokott kiosonni. Ez nem volt titok, mindenki tudta a környezetében: távozása a bemutatók begyakorolt része volt.
Most ócska hálóköntösben, kiszabadult szakállal kuporgott a tévé előtt. Próbálta kitalálni, mit is mondanak az elnémított szereplők. A szeme elkerekedett: nem bírt betelni.

4.

Vállalom — így kezdte néhány hónapja a kiadói megbeszélést André, aki addigra már több sikeres önéletrajz háttérírója volt. Ha nem is a nyilvánosság előtt, de volt neve a szakmában; aki kicsit ismert vagy híres volt és adott magára, őt akarta.
Válogathatott a felkérések közül, kit utasít vissza, kit vállal el. Nem szimpátia alapján döntött, tisztán szakmai szempontok vezérelték. Ha már megvolt a kiadói szerződés az ügyféllel, és őt keresték meg, mindig kért néhány hét gondolkodási időt, ez alatt alapos munkát végzett: ha voltak az alanynak dolgai egyáltalán, megnézte vagy meghallgatta azokat, elolvasta az összes róla megjelent cikket, régi osztálytársakat keresett föl, benyomásokat és alapanyagot gyűjtött. Csakis ezek után volt hajlandó egy asztalhoz leülni vele, meghallgatni a mondandóját, de még korántsem volt biztos, hogy igent is mond. Ez csak akkor történt meg, ha olyasmit talált, ami íróként foglalkoztatni kezdte, ezt pedig előre sosem tudta, csak közben derült ki.
Itt volt Rúfusz, akit egyáltalán nem értett. Rúfusz, aki nem nagyon mond semmit, inkább még ő kérdez bevett gyakorlatról, meg arról a bizonyos okról, amely alapján dönt. Rúfusz, akire a régi osztálytársai csak a megjelent filmjei óta emlékeznek. Rúfusz szeretői, akik meg inkább nem nyilatkoznak. És ott volt Rúfusz, akit mindenki valahogy ismert az újságokból. Rúfusz, aki már most többet tud róla, mint amit ő hetek alatt bírt a színészről kideríteni.
Nem értette Rúfuszt, miért akarja a könyvet, ha egyáltalán nem akar magáról semmit elárulni. André szenvedett tőle, és mérhetetlenül izgatta.

5.

A szemközti házban lakott Mima. Az iskola előtti utolsó nyáron történt, pontosan emlékszem.
Amikor az ablakban felbukkant, integettem. Ő mindig visszaintett, vicces grimaszokat vágott, állandóan megnevettetett. Nem tudom, kire emlékeztetett, ráadásul fekete haja is volt. Így ismertem meg.
Ha nem maradhatott otthon az anyám, egyedül mert hagyni vele. Ilyenkor átjött, ő vigyázott rám egész nap. Reggelit csinált, ebédet, tűrte a hangulataimat. Amit csak akartam, játszott velem. Reggeltől kora estig maradt, amíg anyám haza nem ért. Később, sötétedés után, ha még kiszökhettem, sokszor találkoztunk újra az utcán, vagy néhány saroknyira, a játszótéren.
Ahogy reggel megjelent a lakásban, már ugrottam is a nyakába, csókoltam, szagolgattam, a haját tapogattam, ezt lelkiismeretesen hagyta egy darabig, talán éppen azt remélve, aznap könnyebb lesz magáról lefejteni. Én meg közben megállás nélkül mondtam: reggelre mennyit nőttem, várjon csak, mert hamar utolérem, és akkor, ha akarja, ha nem, elveszem, ő lesz a feleségem, de csak ha nem csúnyul meg, mert ha ez mégis megtörténne, ne számítson rá.
Amikor ilyeneket mondtam, nevetett. Ezzel időt nyertem, nem kellett rögtön lemásznom róla. Forogtunk körbe, amíg dúdolt hozzá. Azzal, hogy ha nem eszem, akkora maradok, amekkorára aznapra nőttem, és akkor vége a nagyra törő terveimnek, bevitt a konyhába, letett a székre. Ez azt is jelentette, hogy ezek után már csak a délutáni olvasásnál kerülhettem hozzá ennyire közel. Addig rengeteg idő volt hátra, amit rajzolással, rohangálással, mindenfélével kitöltöttem, amit egy nyári délelőtt egy ennyi idős gyereknek csinálnia kell.
Nem túl gyorsan, de már tudtam olvasni, amiről Mima előtt nem beszéltem, nem akartam, hogy velem olvastasson, mert akkor nem lehetett volna hozzábújni. Azt szerettem, ha a kanapéra ül, olyankor melléfeküdtem, az ölébe hajtottam a fejem, úgy hallgattam. Mindenféle állatos történeteket választott, de már untam őket, mert a legjobban a kísértetek érdekeltek. Azok mindenhol és minden mennyiségben jöhettek: várfolyosón, temetőben, huhogva és láncot csörgetve, áttetszőn vagy fehér lepelben, véresen vagy elképzelhetetlen szörnyű alakban, és olyan is volt, hogy nem is kísértet volt, mert csalás volt: valaki kísértetnek adta ki magát, ami a végén derült ki. Mima kicsit csodálkozott, mennyi mindent tudok a témáról. Azzal nyugtattam, hogy a játszótéren hallottam mindent.
Napokig ellenállt, amíg végre kikönyörögtem. Belement, lesznek benne kísértetek, egyetlen feltétellel: anyámnak egy szót se szólhatok róla, ha rosszat álmodok, akkor se. Megígértem. Alig vártam, hogy kezdje.
Egy öreg ház ablakában bukkantak föl, akik nem lehettek, és én egyre jobban féltem; szorítottam a fejem Mima ölébe, hogy fél füllel alig halljam, két karommal a lábát markoljam. A szemem is becsuktam, ahogy elképzeltem, és ahogy közeledett a kísértet, Mima hangja egyre vékonyabb és magasabb lett — már alig lehetett elviselni —, amikor hirtelen csiklandozni kezdett, én pedig visítva haraptam.
Kimerülten és izzadtan aludtam el, mozdulatlan, hűvös kezét a fejemen éreztem. Aznap tovább maradt, uzsonnát is csinált. Sokáig búcsúzkodtunk, a másnapi kirándulásunkat terveztük. Nem tudhatta, hogy nem lesz kirándulás, hogy többet nem fog nekem felolvasni, többet sosem találkozhatunk.
Késő este volt, amikor elment. Leültem a kapuban a lépcsőre, várva, hogy felbukkanjon az úton az anyám, felállhassak és integethessek végre, hátrálhassak be a házba.

6.

Csak nem akart összeállni, nem volt főszereplője. Akiket megnézett vagy ajánlottak, azokat mind elvetette. A forgatókönyv hónapok óta kész volt, azóta álmatlanságtól vörös szemekkel olvasta a színházak színésznévsorait, próbált a nevekhez arcokat, az arcokhoz alakításokat társítani, és ha ez néha ment is, Bartek szerepére valamennyit alkalmatlannak ítélte. Már ott tartott — bárhol járt —, valahogy mindenkiben a lehetséges Barteket várta. Még amatőrökben is: az utcán a járókelőkben, kocsmákban, kórházakban; figyelte a mozdulataikat, a hangjukat, bárkiben a karaktert kereste.
Később a véletlenek összjátékának tartotta, hogy rátalált Rúfuszra, mert ha akkor este nem fájdul meg a feje, akkor biztosan elmegy arra a jótékonysági gálára, és véletlenül sem kapcsolja be a tévét, ahol egy elfelejtett adón, amelyik csak régi filmeket vetít, nem látja meg Rúfuszt egy korai szerepében. Azt nem tudta eldönteni, látta-e már ezt a filmet, de Rúfuszt azonnal felismerte. Sírva fakadt. Rúfusz halála miatt érzett tehetetlen dühében és gyászában összetört a hotelszobában néhány tárgyat. Aztán felhívta Mirát, aki mindkét filmje mellett asszisztált; elmesélte neki ezt a döbbenetes és szörnyű felismerést. Mindvégig Rúfusz volt az. Ő a tökéletes Bartek; mindvégig tudta, mégsem jutott eszébe, de most már késő, nem lesz film; Rúfusz halott.
Mira nem volt erről meggyőződve, időt kért, hogy utánanézhessen.
Ez volt élete leghosszabb negyedórája, ezt sokszor elismételte. Remegni és szédülni kezdett, kávét hozatott, hideg vízzel locsolta magát. Reménykedett. Bevált. Semmi nem igazolja, hogy Rúfusz halott volna. Ha vár, kideríti a címét, de azt már csak akkor hallotta, amikor a bőröndjét bedobva a csomagtartóba, padlógázzal elindult vissza, a városba.
Ezzel megvolt Rúfusz, Bartek, és végeredményben a Bartek, miért?

7.

Rúfusz még mindig a plakátot nézte.
Valaki mellé lépett, sokáig nem szólt.
Most őszintén, maga venne jegyet egy olyan filmre, amiben ez a kuglifejű Rúfusz így fogdos egy kiscsajt?

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!