friss műút

-ról, -ről

Szijj Márton

Szijj Márton

1995-ben született Szombathelyen. Jelenleg anglisztikát tanul a Károli Gáspár Református Egyetemen és a Társadalomelméleti Kollégium hallgatója.

-tól, -től

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Próza

Szijj Márton: Függetlenek függősége

2018. május 11.

Egyszer belenéztem a szemébe és azóta nem is vettem el a tekintetem.
Néztem őt az egész testemmel, és meg sem fordult a fejemben, hogy elvegyem onnan, soha nem volt fáradság nyitva tartani.
Néztem és néztem, és ez minden, amit biztosra mondhatok. Nem tudom, láttam-e, és ha láttam, akkor láttam-e őt, vagy egyáltalán, hogy valamit, vagy hogy a látásért néztem-e, vagy őérte, vagy pusztán a nézés öröme végett.
Az a fontos, hogy egyszer belenéztem.

Sokféle nevet adtak már ennek, de akik csak úgy, mindenféle neveket adnak, a legtöbbször nem tudják, miről beszélnek. Nem tudják, miknek adják a neveket, és mert nem tudják mit jelent, aminek a nevet adják, a név sem jelent semmit. Ezért nem is tudtam soha mit kezdeni ezekkel az elnevezésekkel, és a fogalmakkal mögöttük még annyira sem, és akkor volt ez, ami már végleg ismeretlen marad.

Alaktalan volt, mert minden-oldalú, belül valami korlátlannak tűnő és megnyugtató tágassággal. És benne volt mindaz ebben a tágasságban, amit odakint nem lehet megtalálni, és benne volt mindannak az ellenkezője is, egyforma arányban.
Eltérően szimmetrikus, és belül-kívül lemérhetetlen.

De én sem vagyok most több azoknál, akik mindent elneveznek, mindenre szavakat találnak ki, és szégyenlem magam és úgy érzem meggyalázok valami szent dolgot, amikor szavakat keresek rá. Szavak nem léteznek, amikor a valóságról van szó.

Ezért mi is csend maradtunk végig, mert szavak kellettek a legkevésbé. Próbáltunk nem kifejezni valamit, így ő volt az, akit nem mondtam ki, és neki én, akiről hallgatott. Egymásért nem beszéltünk, ezért mindig csak azt mondtuk ki, ami nincs, és arról hallgattunk, amiről beszélni felesleges. Egy mondatvéggel egyébként sem lehet vége semminek, belül minden ugyanúgy folytatódik.
Aminek kívül vége, az belül van tovább.

Tudtuk egymást, amennyire tudni lehetett, tudtuk miről szól a másik, de soha nem hittem azt, hogy tudom, mit érez, mert azt lehet érezni, hogy a másik mit gondol, de tudni nem lehet, hogy mit érez. Nem is volt rá szükség. Egyszer kimondtuk, és onnantól többet egyikünk sem.

Mert nem álom volt, ahogy mondani szokták, vagy a kérdést feltenni, mert az álom valahol máshol van, mi meg nagyon is itt voltunk, itt a többiek között, együtt a többiekkel. Nem volt ez saját kisvilág, és nem is zugvalóság, hanem a kötések vázai között egy rendezett széjjelség.
De még így sem tudom biztosan, hogy hol voltunk mi, hol voltunk egész végig, és kétszer annyira sincs fogalmam arról, hogy én hol voltam ezalatt.

Egyikünk belépett oda, ahol már ott volt a másik, és egyszerre megpendítettünk egy húrt egymásban, és akkor létrejöttünk, aztán élveztük, hogy vagyunk, most meg már csak voltunk, de bennem azóta sem szűnik remegni. Voltunk, de nem is annyira együtt voltunk, mint inkább együtt léteztünk. Teén, miközben megmaradt a te és az én. Mindkettőnkben zajlott az, ami zajlik bárkiben, és végeztük egymás mellett saját belső tevékenységünket. És ahhoz, hogy legyünk, folyton újra kellett kezdődni, és ki-ki újrakezdődött saját magában, hogy aztán egymásban is.

És ez a dolog, ez soha nem használta el magát, mert mire valami elmúlt volna, már kezdődött is valami más.
Folyamatosan ideiglenes, miközben kimeríthetetlen is.
Beléptünk valahová és addig keringtünk, amíg egyikünkben elfogyott a lennivaló.
Nem kiszállt, kiesett.

Nem volt ideje elromlani, ezért nem is tudhatom meddig tartott volna, és olyan hirtelen maradt abba, hogy nem volt időm megijedni sem.
Amíg voltunk, addig volt, hogy nem féltem. Vagy féltem éppen, csak máshogy, de volt olyan is, hogy elfelejtettem, hogyan kell félni.
Most sem félek, azon már túl vagyok, és a félelem bizonyos részén túl voltam már őelőtte is, ezért is tudtam működni ebben, emiatt és még más egyébért, amiben már előtte részem volt, és amiatt, amiben része volt neki is, tudott ő is működni, hogy aztán tudjunk együttműködni.

Benne voltunk, és ő már nincsen benne, én meg még mindig, de ő még mindig bennem van és itt is fog maradni. És nem csak ő, hanem mások is, még korábbról előtte, mert aki egyszer be, az többet ki már nem. Én minden esetre így működök.

Nem voltunk egymáséi, mert nem voltam az övé, sem ő az enyém nem volt soha, ezért nem veszítettem el és nem adtam vissza sem.
Megszűnt kívülem, belül meg maradt mindaz, ami megmaradhat valaki másból.

Nem tudom, mi volt ez, és azt is, hogy volt egyáltalán, csak onnan merem tudni, hogy most látom leírva.
Nem mondok ki ebből az egészből semmit hangosan, hogy minél tovább érezzem, ezért még arról sem beszélhetek, hogy nem beszélek róla, csak megpróbálom leírni, de ezt sem lenne szabad.

Annak ellenére, hogy végig lappangott bennem a kérdés, kérdések sora, soha nem tettem fel egyet sem, mert egyáltalán nem érdekelnek ezek a kérdések és nem is akarom, hogy bármikor érdekelni kezdjenek.

Nem volt jó, és főleg rossz nem volt, nem volt minden, de úgy hiányzott belőle a semmi, hogy közben semmi sem hiányzott belőle. Nem a minden voltunk, mert nem volt a minden sem ő, sem én, se a mi és az együtt sem a minden volt.
A minden az túl sok egy embernek. Egyszerre biztosan az.

Öröm volt, de nem öröm.

Szép volt, de nem is szép, mert inkább természetes, és azért szép mégis, mert természetes.
Az volt, ami volt, de még valamivel több is, mint önmaga.

És már csak az én van itt. Csak én vagyok, de az nagyon.

És életem egyetlen mentsége, hogy részünk volt mindebben.

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!