Francis Alÿs: El Ensayo
Rázza a kopott karosszériát,
mint felköhöghetetlen váladék
vagy sírás a mellkast.
A bogárhátnál csak ez
az öblös rotyogás ismerősebb.
A közelben egy mariachi zenekar
próbálja az ütemtelen kapaszkodás
betétdalát újra meg újra.
A dobozgitáron elvékonyodott,
meglazult húrok, akár dombot mászni már
képtelen inak: mintha halálpontos
így lenne a forma, miközben a zihálás
még örökösen a végső stádiumé.
De lehet, hogy magnóból szól a férfikar,
végtelen szalagról, lehúzott ablaknál.
Mert járókelőt erre nem látna a drón,
sofőrt sem, csak kóbor kutyát alkalmi életveszélyben,
meg a határsávot, amit domb takar ki
a szélvédő elől. Odafent ér Tijuana véget.
Az utat lejtőnek csak lentről hívják,
mert vissza már nem fordul, aki valaha felért –
ez egy másik gerinc,
a feljutási kísérletek rárakódnak, mint a mész.
És vonóhorgot akasztani sincsen hova:
a teli csomagtartó és
a visszagörgés lóereje az eget is elhúzná.
Űrhajós táv. Űrhajós terhelés.
Egyetlen tapodt, az mennyi élet?