friss műút

-ról, -ről

Kulcsár-Szabó Zoltán

Kulcsár-Szabó Zoltán

Egyetemi tanár, az ELTE Összehasonlító Irodalom- és Kultúratudományi Tanszékének vezetője.

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Kritika

Kulcsár-Szabó Zoltán: Kritikus tanulságok 9. Hozzászólás a Mohácsi–Lapis-vitához

2018. április 12.

(posztmodern/új komolyság) Nagyon úgy tűnik, hogy Lapis József jó érzékkel szemelte ki Mohácsi Balázs Parti Nagy-kritikáját egy olyan vita apropójául, amely a hazai kritikai életben mind tartalmát, mind modalitását tekintve üdítőnek nevezhető. A vita aktualitását az adja, hogy a kortárs költészetben az utóbbi bő egy évtized során egyre sűrűbben valamiféle fordulatként regisztrált fejlemények felmérésére az 1990-es/2000-es évek talán legreprezentatívabb lírikusának új kötete, pontosabban az új (ám, mint azt a vitában megnyilatkozók, különböző előjelekkel ugyan, de majdhogynem egyöntetűen megállapították, poétikai értelemben nagy változásokat nem hozó) kötetnek a korábbiakétól jócskán eltérő, másként kondicionált befogadói elvárásokkal való találkozása teremt alkalmat. A „posztmodern” klasszikus a Mohácsi által sokat emlegetett „új komolyság” közegében kerül megmérettetésre, ami elsősorban, úgy tűnik, valamiféle korszak-, de legalábbis ízlésváltozás megvitatására invitál — függetlenül attól, hogy a határvonal egy tág posztmodern-kategórián belül, pl. egy „areferenciális” és egy „antropológiai” posztmodern között rajzolódik-e ki, vagy inkább mintegy azt körül- és lezárni hivatott. Az „új komolyság” kifejezés természetesen nem új és sokfelé használatos a politikától akár az irodalomtudományig (a Mohácsi kritikájában némi meglepetésre felbukkanó Szabolcsi Miklós például az 1980-as években ezzel a terminussal címkézte fel a maga számára a német irodalomtudomány kezdeti médiaelméleti tájékozódásait, némiképp meglepve az érintetteket), egyébként a német irodalomkritikában is sűrűn felbukkan az 1989-es fordulat utáni időszak leírására vállalkozó próbálkozások terminológiájában. A szembeállítás, mint az talán szükségszerű is, persze elnagyolt marad. Az „új komolyság” kissé aluldefiniált, a „posztmodern” leírása pedig egyoldalú: előbbiről nem sokkal több tudható meg annál, hogy „véresen komoly”, „egzisztenciális tétekre” fókuszál, például előtérbe helyezi „a személyesség, a párkapcsolati, családi, testi intimitást”[1] és tartózkodik az utóbbira (vagy legalábbis annak egy tipológiai — „areferenciális” — változatára) jellemző „ornamentikától”, „játékos” és „komolytalan” nyelvhasználattól.[2]

Mégis érdemes figyelmet szentelni ennek a leírásnak, elsősorban talán mint — ha lehet így fogalmazni — valamiféle tünetnek, amely arról tudósít, hogy 1. a kritika erőteljes (bár poétikailag pontosan még nem megragadott) változást észlel a kortárs költészetben, aminek nevet keres, és 2. ezen keresztül azt a tapasztalatot közvetíti, hogy arra, amit posztmodern költészetnek neveztek (és aminek módszeres leírása terén még mindig elég sok a hazai irodalomtudomány adóssága — több, mint a próza vonatkozásában), ma már, úgy látszik, lehet félig-meddig retrospektíve, mintegy valamiféle bekövetkezett korszakforduló túloldaláról visszatekinteni, vagyis — másként fogalmazva — beiktathatóvá lett az egymást váltó korszakok történeti menetoszlopába, ami persze meglehetősen ellentmond a posztmodern esztétikai (és politikai vagy történetelméleti) ideológiáinak, de persze egyetlen korszakot vagy művészeti mozgalmat sem érdemes kizárólag a saját önleírása alapján értelmezni. Egy ideje valóban léteznek tünetei annak, hogy lehetségesnek mutatkozik a posztmodernre visszatekintő pillantást vetni: pl. ilyen, fontos tünet lehetett a londoni V&A Múzeumban 2011-ben megrendezett összegző igényű retrospektív kiállítás.

(avantgard) Érdekes, hogy ebben a vitában is nagy szerepet kapott a posztmodern és az avantgard viszonya, pontosabban az a jó ideje, olykor nem minden vehemenciát nélkülözve felvetett idea, mely szerint a hazai posztmodernt etablírozó irodalomtörténeti narratíva elfojtotta a történeti és a neoavantgard kontribúcióját az 1980-as évek végén kibontakozó új irodalmi nyelvekhez. Ellentétben a képzőművészettel, ahol a kettő közötti folytonosság feltételezésétől nehéz lenne értelmesen eltekinteni, a (magyar) irodalomtörténetben bonyolultabbnak látszik ez a reláció, és ennek megfelelően sok, még elvégzendő feladatot implikál. Akár a történeti avantgard vonatkozásában is: érdemes volna például az eddigieknél alaposan feltérképezni Kassák költői nyelvének jelenlétét Nemes Nagy „újholdas” poétikájában. Másfelől az ún. „dilettáns” nyelvhasználat poétizálását illetően nem volna célszerű egyedül az avantgard irányába historizálni, és ugyanígy: Parti Nagy költészetét sem igen lehet kizárólagosan az avantgard nyelv- és formahasználat hagyományához kapcsolni. Szabolcsi jel/kiáltás fogalompárja elavult (bár tünetként nyilvánvalóan elmond valamit az avantgard korai önértelmezésének és recepciójának koordinátáiról), továbbá — mint arra Lapis céloz — éppen dichotómiaként aligha alkalmazható a kortárs költészet poétikai törekvéseinek csoportosításában, különösen nem a tartalom (üzenet) vs. forma oppozícióval összekapcsolva — egyébként maga Szabolcsi is kénytelen volt egy ponton jelként („a művész tehetetlenségének egyik jeleként”) definiálni és a formák közé besorolni azt, amit kiáltásnak nevezett.[3]

(Dumpf) Mohácsi kritikus észrevételeit bizonyos értelemben, bár ezt így nem állítja, talán nem is elsősorban Parti Nagy új kötetének változatlan posztmodern komolytalansága váltotta ki, hanem éppen az, ami komoly benne. „Ellenérzésem — úgy tűnik — morális jellegű”, állapítja meg írása vége felé, a Dumpf Endre-fikció ellentmondásosságára célozva, közelebbről nyilván arra a Parti Nagy kötetében valóban jelen lévő kockázatra, amely abban rejlik, hogy az olvasónak nemcsak magához Dumpfhoz, hanem a Dumpf-figura szerzői kezeléséhez, színre léptetéséhez, egyáltalán — megtételéhez is viszonyulnia kell. Egy olyan posztuláció aktusához tehát, amely, ha nem is feltétlenül kényszerít például a nevetéssel együtt e megtett lírai hős csúfondáros kinevetésére is, de egyáltalán nem zárja ki ez utóbbi lehetőséget. Ha irodalomelméleti szempontból nézve némiképp leegyszerűsítés volna is akképpen megközelíteni, hogy az így értett posztuláció (amely minden megnyilatkozásban ott munkál persze, és reflektált módon az olyan műfaji konvenciókban lép elő, mint például a drámai monológ vagy az ún. szerepvers) maga teljes körűen kivonná magát azon fikció hatóköréből, amelyet megalapoz (miért is ne lehetne egy beszélő megtételének művelete maga komolytalan, őszintétlen vagy valamilyen módon fiktív?), ám mégiscsak olyasvalami, aminek tényéhez (bekövetkezéséhez) másképpen kell viszonyulni, mint ahhoz, amit az általa létrehívott figura tesz (és mond). Egyszerűbben szólva: a Dumpfhoz mint lírai hőshöz való viszonyulás (etikai vagy esztétikai vagy másmilyen) módozatai nem esnek egybe feltétlenül azokkal, amelyek Dumpf létrehozására, hőssé való megtételére irányulnak, mely utóbbihoz hozzátartozik maga a névadás is, ami Parti Nagynál egyébként is sokszor felerősíti az említett kockázatot, legyen szó akár Margittay Edináról, aki alább említésre kerül még, vagy pláne a lerobbant Ladával küszködő Zombiról és Zombinéról a Szívlapátból. A mimézis miféle politikája nyilvánul meg ezekben a nevekben és az általuk jelölt figurákban?

Ide tulajdonképpen felfűzhető a vitában felmerülő jó néhány kérdés, például az arra vonatkozó, hogy vajon jelent-e esztétikai különbséget az, hogy Dumpf szándékosan rontja el az idézeteit vagy éppen rosszul emlékezik rájuk. Illetve, lehetne hozzátenni, utóbbi feltevés vajon szükségszerűen teszi-e nevetségessé vagy torzítja „blődlivé” bizonyos megoldásait? Ez persze nyilvánvalóan függ a figurától — egy egészen más költői világból példát hozva vajon felmerülnének-e a Mohácsi emlegette morális dilemmák akkor, amikor a Borbély Szilárd A Testhez című kötetében megszólaltatott női elbeszélők vallomásaiba beszüremkedő József Attila-idézetek kapcsán kell (kell-e?) eldönteni, vajon tudnak-e arról, hogy nagy költészetet idéznek vagy sem.

Valóban nem ugyanolyan a hatásmechanizmusa, sőt az önprezentációja Parti Nagy Mohácsi idézte Petőfi-átiratának a két eltérő kötetkompozícióban. A dalszerű, giccs közeli csattanóra kifutó szerkezetet („s húzgálom a zörgő avarban / mint kiskocsit az életem”) a Szódalovaglás kontextusában egy beszédesen hibás idézet („s szép mint mindig énekem”) mintha eleve ellenpontozná, mintegy eleve megkérdőjelezett kliséként mutatná fel — Dumpf költeményeként olvasva ez az idézet egy homogén (dilettánsszerű?) költői attitűd affirmatív (bár nevetséges) megjelenítéseként simul bele a versbe. Ugyanakkor: Dumpf végső soron nyelvi lény, azokból a szövegekből épül fel, amelyeket Parti Nagy a szájába ad, vagyis — mint arra Smid Róbert teljes joggal figyelmeztetett[4] — Dumpf lehetősége konstitutív eleme kell, hogy legyen a Parti Nagy-féle költői nyelvnek, akkor is ott bóklászna benne, ha nem volna megnevezve — különben aligha lehetne belőle hitelesen előállítani. (Ellenpróbaként érdemes felidézni egy másik „kiskocsis” verset a ’90-es évekből, Kukorelly Endre Hälfte des Lebens-átiratát[5]: megírhatta volna ezt Dumpf?)

 

(agrammatizmus) Az agrammatizmus, rontás- és hibapoétika kategóriáiról sok szó esett ebben a vitában, de az utóbbi évtizedek magyar költészetét szemléző irodalomkritikai és -történeti munkákban általában is. Dumpf ide vagy oda, ennek a technikának a hatékonysága vagy sikertelensége nemigen fog feltárulkozni a „tudatosság” ismérveinek kutatása nyomán. Célszerűbbnek mutatkozik egy még javarészt elvégzendő tipológiai vizsgálódás. Mindazonáltal nem érdemes teljesen eltekinteni a jelenség történeti és szociokulturális (akár szociolingvisztikai) feltételezettségétől sem. A test angyalának nyitómondata („Margittay Edina még soha nem volt egymáséi”), amelyet Mohácsi Parti Nagy kommentárjával idéz, nem kizárólag a hibás szintaxisra alapozza — nyelvészeti szakszót kölcsönvéve — a stílushatását, hanem egyben a tulajdonnévre is, méghozzá az általa felidézett névadási divatban jelzett szociokulturális vonatkozásokra. Ez persze különösen avulékony stílusrétege a nyelvnek, talán már most sem konnotálja azt, amit 1989-ben, de aki akar, az itt is talál példát a Parti Nagynál valójában ritkán hiányzó, mostanában kurrensnek mondott „közérzetiségre”. Ez nemcsak politikai utalásokban, a „Magyarország” vagy a „haza” szavak alkalmazásában tárgyiasulhat, hanem akár már a névválasztás révén is.

Egy olyasfajta — amúgy még a retorikafelfogását sok tekintetben a nyelvi diszfunkciók vizsgálatára alapozva kidolgozó jakobsoni strukturalizmustól[6] sem teljesen idegen — „tropologikus megközelítés”, amelyet Smid javasolt (és amely valójában kézenfekvő is: az agrammatizmus lehetősége nélkül nem létezhetne retorika, retorika nélkül nem létezhetne agrammatizmus), persze alighanem a nyelvi normatételezés formai sokféleségére is ráirányítaná a figyelmet. Így többek közt arra, hogy a grammatika határterületeinek felderítése adott esetben valójában (ehhez például éppen a Mohácsinál a Parti Nagy retorikájáról nyújtott avatott jellemzése nyomán idézett Borbély korai, ’90-es években megjelent kötetei kínálhatnak támpontokat) egyszerre szembesít a norma képlékenységével és, éppen ennek feltárulkozása révén, a grammatika bizonyos ponton túl mögékérdezhetetlen, megalapozhatatlan törvényeivel, sőt törvény-voltával is (a nyelv maga ugyanis, legalábbis Ferdinand de Saussure szerint, egy öröklött törvény[7]). Ettől némiképp elkülönítendő az irodalmi-stiláris normák reflexív megjelenítése, Parti Nagy számára pedig inkább talán ez játszik jelentős szerepet: a dilettáns alakja, akit persze éppen ezek a normák minősítenek dilettánsnak, képes azzal szembesíteni, hogy normativitásuk kérdésességét pontosan a normaként való tételezésük (a dilettáns igazodási kísérletei) mutatják fel. Ennek a relációnak az inverzéről tanúskodhat végül Domonkos István épp az itt tárgyalt vonatkozásban paradigmatikus költeményének címe. A Kormányeltörésben egyszerre helytelen szóképzés és irodalomtörténeti (Balassi-)allúzió, vagyis: egyszerre sért valamiféle kortárs nyelvi normát és tételez vagy visszaigazol — egy irodalmit.

[1]       Érdekes az „újkomoly” szavak felbukkanása az értelmező nyelvben is. Miképpen hangoznának pl. ilyen, jövőbeli szakdolgozati témák: „A rokokó párkapcsolati líra újraírása a Psychében” vagy „A párkapcsolati költészet jellemzői Ady Léda-verseiben”?

[2]       A szembeállítás talán legkonkrétabb megfogalmazása a vitában tulajdonképpen éppen a Mohácsi által idézett Parti Nagynál olvasható: „(…„[…] főleg egy elvontabb, tárgyiasabb költészetet művelnek mostanság. A nyelvre látszólag kevesebbet bíznak, mint amennyit az én nemzedékemből rábíztunk. Jó költészetet persze nyelvteremtés nélkül nem lehet csinálni, de konszenzus kérdése, hogyan definiáljuk a nyelvteremtést. Most egy már-már minimalista, okos, visszafogottan szenvedélyes nyelv látszik érdekesebbnek, sőt termékenyebbnek Krusovszky Dénestől Závada Péterig.”

[3]       Szabolcsi Miklós: Jel és kiáltás, Gondolat, Budapest, 1971, 21.

[4]       „Ahogy Psyché megidézi költészetében Weöres költészetét, úgy joggal tehető fel a kérdés: amennyire Parti Nagy életművében bujdosik Dumpf Endre hangja, annyiban Dumpf nem leválaszthatatlanul konstitutív-e abban a szövegkorpuszban és poetikában, amelyet Parti Nagynak tulajdonítunk?” Innen nézve valóban „nem lehet megkülönböztetni a műveleteket és a produktumot”, vagyis, lehetne hozzáfűzni, a Dumpf-szövegek előállítását és Dumpfot. (Smid Róbert: Kritikus tanulságok 6. Hozzászólás a Mohácsi–Lapis-vitához. Leválaszthatatlan megkülönböztetéseink, elérhető: http://www.muut.hu/?p=27721.)

[5]       „Egy öregembert néztem a sűrű havazásban. A kétkerekű valamijén húzta maga után az összes vacakját. / Megálltam, megfordultam, úgyis épp szembe vágódott a hó, a szemembe szórta az [ ] / Látszott, ahogy az öreg araszol előre, és iszonyúan vigyáz, hogy el ne csússzon. Úgy vigyázott, az igyekezettől nyitva maradt a szája. A kétkerekűje pedig folyton megakadt, mert az egyik kerék befelé dőlt, beleakadt mindenbe. / Állok, a nyakamba zuhog a hó, így viszont a nyakamba. Legalább nem a képembe, és lehet látni. Wenn / Es Winter ist. Lehetett látni, és láttam, ahogy az öreg szépen csoszog előre a Körúton, állati lassan, a Nyugati felé, a bódék előtt, ahol azokat a mindenféle karácsonyi szarokat árusítják. Azt nem lehetett látni rajta, hova megy, és hogy minek. Hová húzza a kétkerekűjét. Miért húzza arrafelé. / Pont arra. Mi van ott. / Miért gondolja, hogy arrafelé van valami. / Beakad a kerék. Rángatja, ránt egy nagyot, akkor majdnem elcsúszik, aztán mégsem, megfogja valami, megfogta a levegő, a kerék kiugrik abból a repedésből, amibe beakadt, és az öreg húzza tovább. Közben egy rongydarabbal törölgeti az arcát. Nem néz sehova. Die Mauern stehn / Sprachlos und kalt, im Winde klirren die Fahnen. Nálam meg van egy szép hosszú, kibaszott jó formájú karácsonyfa, leteszem, ácsorgok kicsit, pihenek, ömlik a nyakamba a hó.” (Kukorelly Endre: Hälfte des Lebens = Uő.: H.Ö.L.D.E.R.L.I.N., Jelenkor, Budapest, 1998.)

[6]       Pl.: Roman Jakobson: Two Aspects of Language and Two Types of Aphasic Disturbances = Uő.: SW II, Hága/Párizs, 1971, 67–96.

[7]       Ferdinand de Saussure: Bevezetés az általános nyelvészetbe, ford.: B. Lőrinczy Éva, Corvina, Budapest, 19972, 96–97.

A kritikusvita többi hozzászólását ide kattintva olvashatja el.

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!