Ezt most elmondom neked, még egyetlen csajomnak sem meséltem, pedig az első szerelem szóba szokott jönni az ikszedik randin, vagy a kapcsolat rövid felfele ívelő szakaszában, félrészegen, két szex között, mikor a maradék bort isszátok, és úgy néz ki, hogy a világon mindent meg lehet osztani egymással.
Én első szerelemként, ha ez felmerül, a portugál csajt szoktam említeni, Luna vagy Luana, akivel elvesztettem a szüzességem fotóstáborban, de ez kamu, egyaltalán nem voltam szerelmes, csak végre dugtam, 16 évesen, és az felért egy augusztusi csillaghullással, amúgy látod, már a nevében sem vagyok biztos. De abban biztos vagyok, hogy az első komoly, megrázó szerelmem Jessica volt, és pontosan emlékszem arra a napra, amikor először láttam, ezt akarom elmondani.
Csíkos pulóver volt rajtam aznap, amit nagymama kötött, és apa korábban jött értem az óvodába, hogy moziba vigyen. Semmi elképzelésem nem volt azzal kapcsolatban, hogy egy moziban mi történik, de egész nap előkelő kívülállónak éreztem magam, hogy kihagyhatom a délutáni alvást, mert apa korábban jön. Mint minden normális óvodás, én is utáltam a délutáni alvást, és nem is aludtam soha, hanem néztem a rikító flamingós falfestést és hallgattam a dauerolt hajú dadusok susmorgását a falon túlról, mert a fal mellett volt az ágyam. De aznap nem nyitottam ki az ágyam, a Zoli belém is kötött, hogy mi van, te most nem alszol, mire mondtam, hogy nem, mert apával megyek moziba. Erre eltakarodott, szerintem ő se volt még moziban soha. A dadus leültetett a kanpéra a bejarat mellé, hogy nézegessem a Gőgös Gúnár Gedeont, de maradjak csöndben, én meg annyira örültem, hogy megúsztam az alvást, hogy valahogyan elszenderedtem a kanapén. Arra ébredtem, hogy apa összekócolja a hajam. Másképp nézett ki aznap, mint normális hétköznap délutánokon szokott, halványszürke zakót viselt farmerrel, es nem szúrt az arca, mikor puszit adott. Az illata is jó volt, nem gyógyszeres, és csillogott a szeme, úgy, ahogy karácsonykor, meg vendégségekben szokott, mikor előkerült egy üveg konyak, csak tisztábban és élesebben. Gondoltam, biztos végre kipihente magát, felnőttkorban az ember viszonya a délutáni alváshoz megváltozik. Apa néha nem aludt otthon, és néha egyáltalán nem aludt egész éjjel, mert a kórházban ügyelt, illetve anya úgy mondta, hogy figyelt. Figyelt, hogy ha valaki rosszul lesz éjjel, akkor segíteni tudjon rajta, szélsőséges esetben megmentse az életét. De többnyire csak olvasta a Piszkos Fred a kapitányt, vagy sakkozott az egyik ápolóval, vagy ki tudja mit csiáalt. Így mondta anya. Amúgy apának tényleg az volt a szuperképessége, hogy igazán figyelt, úgy, mint senki más, ezt mindig is tudtam róla. Ha ő jött értem óvodába, vagy később a suliba — alsóban, mert felsőben már egyedül jártam haza — semmit sem kellett mondanom, azonnal tudta, ha rossz napom volt, és akkor beültünk a Ragacsba, nyáron fagyizni, ősszel meg télen pedig gesztenyepürézni. Ha meg annyira pörögtem, hogy nem lehetett velem megmaradni, akkor beültünk a kocsiba, és elmentünk sárkányozni a Hármashatár hegyre. Sose faggatott, hogy mi volt a suliban, aztán meg, hogy mi van a csajokkal, vagy hogy édesfiam, mi lesz akkor belőled, halkan fel tudta tenni azt az egyetlen kérdést, vagy egyszerűen úgy nézett a szemembe, hogy gondolkodás nélkül kipakoltam elé a köveket, amik a lelkem nyomták. Felnőttkoromban is, mikor még beszéltünk egymással, mindig jókor hívott fel, és jókor töltött szó nélkül egy pálinkát, ha épp otthon voltam.
Anya másképp figyelt, kicsit úgy, mint aki feladatot teljesít, szerintem azért, mert sosem volt ott egészen, bár biztos, hogy mindent megtett. Ő arra figyelt, hogy van-e rajtam sapka, nem szakadt-e ki a nadrágom térde, és hogy a torkom piros, vagy a mandulám, mert nem mindegy. Hogy minden nap kell enni zöldséget, és a képeskönyveket, amiket mindenféle alkalmakra kaptam, végig kell nézegetni, aztán majd olvasni is kell, mikor már tudok olvasni. És előre köszönni a felnőtteknek, magázódni, házit írni, rendet csinálni, normális hajat vágatni, harmadik gimiben eldönteni, hova jelentkezem egyetemre, elmagyarázni, miért hagyom ott azt az egyetemet egy év után, hogy miért akarok filmmel foglalkozni, miből fogok megélni, hazajárni legalább minden harmadik vasárnap ebédre, elmesélni ki a csajom épp, és mikor fog valakit kettőnél többször látni.
De nem erről akartam beszélni, hanem az első szerelmemről. Útközben megkérdeztem apát, hogy mit nézünk a moziban. Az volt a címe, hogy Roger nyúl a pácban, ebből sem a Rogert, sem a pácot nem értettem, de aztán a sötét teremben ülve, az óriási színes vetítővászon bűvöletében már nem volt kérdés a számomra, hogy a mozi a legjobb hely a világon. Igyekeztem követni a film fonalát, amennyire csak egy ötéves gyerek képes felfogni egy állítólagos félrelépés majd gyilkosság utáni nyomozás csavaros, szarkasztikus történetét. Annyit értettem meg, hogy köpcös, kalapos felnőttek és egy túlmozgásos nyúl keresnek valami Jessicát. És most jön a lényeg. Hogy is magyarázzam el, mit éreztem, amikor Jessica végül csillogón és hullámzón előúszott a kék függöny mögül. Először elakadt a lélegzetem, hogy ennyi szépség létezhet a világon, egyetlen testbe sűrítve. Mintha minden vonalát angyalok álmodták volna. Aztán megéreztem valamit, amire a szót akkor még nem ismertem, Jessica hatalmát. A köpcösök megdelejezett tekintetéből, szegény Betty Boop szégyenlős pislogásából, de legfőképp a saját riadt szívverésemből tudtam, hogy ennek a törékeny derekú, ám derék felett jól kipárnázott csodalénynek egy királynál is nagyobb hatalma van. Egyszer csak azt vettem észre, hogy apa kezét szorítom, mintha nem érezném magam teljesen biztonságban.
Nem tudom, mikor tértem volna magamhoz a révületből, ha egyszer csak nem mászik át rajtam az a nő. Hosszú göndör haja volt, és ahogy a sálja szinte súrolta az arcom, citromhéj és menta illata csapott meg. Mikor felnéztem rá, mosolygott — akkor ezt nem tudtam eldönteni, de max 25 éves lehetett — leült apa másik oldalára, és egy pillanatra összehajoltak, nem hosszabban, mint mikor apa puszit vált anya valamelyik barátnőjével, aztán mozdulatlanul nézték a filmet, de valami átrendeződött a levegőben. Apa figyelme megváltozott. A vászonra szegezte a tekintetét, de megéreztem, hogy az igazi képességeivel most a nőre figyel, ezért egy pár pillanatra az én figyelmem is elterelődött Jessicáról és őket kezdtem nézni. Apa annál inkább a filmre koncentrált, még előre is dőlt kicsit, de a figyelem nem bomlott meg köztük, viszont ezen a ponton valamennyire mar kiterjedt rám is. De másképp. Megpaskolta a térdem, amit nem értettem, mert nem szokta. Aztán megint csak Jessicát néztem, és nem is próbáltam érteni semmit.
Volt valami lötty, amivel meg lehetett ölni a firkákat.
Mikor vége lett, és kimentünk a moziból, nagyon fáztam. A parkolóban vettem észre, hogy a nő már nincs ott, talán ő is firka volt, és lelöttyintették.
Fáztam, émelyegtem, éhes voltam, és apa újból rám figyelt.
— Na jó volt, haver? — kérdezte. — Eszünk egy anyánaknemmondjukel krémest vacsi előtt? Fagyihoz most hűvös van.
— Jó — mondtam, bár nem kívántam még a krémest se. Úgy éreztem, lázas leszek.
De csak a Ragacsban tört ki rajtam a bőgés, mikor leültünk a csipketerítős tölgyfaasztalhoz, és kihozták a sütit meg a gyümölcsteát. Apa átölelt, összetaknyoltam a szép szürke zakóját.
— Mi a baj, Ivánka? Igazából egy firka sem halt ám meg, ezek csak színészek. Tudod mi az, a színész?
De én még egy darabig nem tudtam megszólalni, olyan erővel rázott a sírás.
Mikor ismételten megkérdezte, mi a baj, akkor mondtam. Hogy szerelmes vagyok.
Apa nem engedett még el az öleléséből, de a válla finom remegése arra engedett következtetni, hogy nevet.
— Az nem baj — mondta —, mindenkivel megesik. Kicsit korábban kezded, mint gondoltam, de végül is az nem baj, annál nagyobb gyakorlatra teszel majd szert. Nagyon sokszor leszel még szerelmes, és nagyon sokan lesznek majd beléd szerelmesek. Csak arra azért vigyázz majd, hogy mindig a másik legyen szerelmesebb. Egy kicsit legalább. Akkor sose fog fájni.
— De ő sosem lesz szerelmes belém — hüppögtem.
— Dehogynem. Mindenki szerelmes lehet beléd; és bárki az lesz, ha te úgy akarod. Majd megtanulod. Az nem lehet, hogy csak te vagy a szerelmesebb. Képzeld el azt, hogy a szerelem ami köztetek van, egy adott súlyú halmaz, legyen mondjuk egy hátizsák. Ha a másik kicsit több súlyt visz belőle, akkor neked annyival könnyebb. Ezt jegyezd meg mar most.
Akkor nem fogtam fel, hogy logikailag megkérdőjelezhető és kicsit lapos párhuzam volt ez, meg hát egyáltalán, még a hatot se töltöttem be. Mindenesetre akkor életemben először irgalmatlan dühös lettem apára.
— De én Jessicába vagyok szerelmes! — nyomatékként odavágtam a kiskanalat az asztalra, apa meg akkora röhögésben tört ki, hogy le is esett a földre. A kanál.
— Hibátlan ízlésed van fiam — mondta és megpuszilta a homlokom —, büszke vagyok rád.
Nem kérdeztem meg hazafele, hogy ki volt az a nő. Annyit kérdeztem csak a kocsiban, hogy te ugye szerelmes vagy anyába.
— Persze. Nagyon szeretem anyádat.
— Akkor anya szerelmesebb beléd?
— Anya is nagyon szeret engem.
— De ki visz többet a hátizsákból? — kérdeztem, mert mégis fontosnak tűnt, a göndör nő illata járt az eszemben, Jessica éneke, és hogy remélem, anya bundás kenyeret csinál vacsorára.
Apa megint nevetett, de már nem annyira felszabadultan, mint a Ragacsban, mikor elmondtam, hogy kibe vagyok szerelmes.
— Anyával mi gurulós bőröndöt húzunk.
Aztán végül nem lázasodtam be, az már ilyen márquezi túlzás lett volna. A göndör hajú csajra egyébként rákérdeztem még pár éve. Apa tanítványa volt az orvosin, kábé fél évig volt viszonyuk. Korrekt csaj volt, sosem hisztizett, hogy többet akar, aztán végül hozzáment egy évfolyamtársához, ezt mondta róla apám. A nevében már nem volt biztos.