Nem tud meghalni

Tulipán piros melegítőnadrágjának kiegészítője olyan cipő, amelyet utoljára a 90-es évek elejének tehetős vállalkozói hordtak: csatos-makkos lábbeli, melynek sarka magasított, orra keskenyedve négyszögformában végződik. Erre a jócskán bekoszolódott cipőre Ilike óvó néni talál rá az óvoda udvarán.
Aztán Tulipánra, fejjel a homokba fúródva.
Évtizede, hogy a kátrányos tetőn bujkált, most ismét felfedezték a rejtekhelyét. Mint a gyerek, aki halálosan gyűlöli szüleit, de minden este megbocsát nekik, Tulipán azzal a szájába tömött fűcsomóval azt motyogja:
Nem fürödhetek többet.
Lacika, ne csináld ezt. Kelj fel szépen. — mondja Ilike óvó néni, közben megtisztogatja Tulipán száját a mocsoktól, hogy értse, amit beszél.
Én, engem, néném, ki parancsol?! — hörgi, és erősen megszorítja az Ilike óvó néni bokáját.
Ilike óvó néni ijedtében hátra ugrik, két lépés távolságból szól vissza:
Be vagy megint drogozva. Menj innen, mert beléd rúgok.
Tulipán nem mozdul.
Jönnek a gyerekek — fogja könyörgőre Ilike óvó néni. — Mit fognak szólni, ha meglátnak?
Szerencsére arra jár Béki Tonna.
Ilike óvó néni megkéri. Tonna átnyalábolja a Tulipán-testet, óvva szárát és szirmait, lefejti a gumiabroncs lovacskára tapadó ujjakat, és úgy ejti bele a furikba, hogy nyekken.
Eltolja a Takács bisztróig.
A cipők mennek utána.
Fél nyolckor Évi kiáll a Takarmány- és Gazdabolt elé, hogy meggyújtsa az első, hosszú szálú vúzst. Kicsit lehajtja a fejét, ettől temérdek haja az arcába omlik, a farzsebéhez nyúl, hegyes kis melle előre szegeződik. Érkezik Buszos Sanyi, kidugja karját a kisablakon, integet, néznek az emberek kifelé a buszból.
Évi felfogja a temérdek selymet két oldalról, és lepkés csattokkal rögzíti.
Sanyi befékez a kanyarban, Gergics néni kakasa még megéri az idei vágást.
Fákat pofoz a szél.
Tulipán kolerikus alkat — mondja Keselyű Sanyi, és poharát az ablaküveghez koccintja. Van idő felnézni a kopasz tetejű hegyre. Kanálról kanálra, szívós munkával elhordható-e a hegy? Mindenesetre az erdő igen.
Szép lassan vándorol le az erdő, ősszel biciklire, télen szánkóra kötve, átnyalábolják a hosszú szálfákat, vagy a földet feltúrva maguk után vonszolják, fáról fára húzzák be az udvarokra, az udvarokról pedig a sparhelt szája nyeli el a vizes, gyönge kalóriájú akácot.
Az fertőző? — kérdezi figyelmetlenül Pintyő a liptonos asztal mellől. — Szerintem meg egy fasz — harciaskodik, mert eldöntötte, hogy ma inni fog. Másképp nem bírja ki Katica két műszakját a gyárban. Vagy elvágni a torkát, hogy szanaszét spricceljen.
Esik.
Norvégiában ilyenkor strandra mennek — mondja Keselyű Sanyi és indítványozza, hogy hozzák be. Tonna mozdul egyedül a pepsis asztaltól, megfogja Tulipán karját-lábát, és kiteríti a raktárban az üres sörösrekeszekre.
Aki ebben a piros mackóban lakik tíz éve — mondja Takács — arról nekem mindig ugyanaz a véleményem: gecire büdös.
A levelek halpikkelyek, a halat Gergics néni megpucolja, éles késsel megbontja, kikaparja a belsőségeket, ciccent, kiadja a lábánál hízelkedő macskáknak.
Megjelenik a dadogós Lippai. Ásóját a pultnak támasztja, „lehetőleg erőset” kér. Meséli Takácsnak, hogy tegnap neki a Tulipán három levél C-vitaminnal fenyegetőzött. Ma körbejárta miatta a szomszédokat. Tulipán kinyiffant.
Takács elhajt egy legyet.
Igaz — bólogat Lippai — volt már ilyen. Pénteken felakasztotta magát. Szombaton már disznót vágott a Tavasz utcában.
Nem tud meghalni — mondja Keselyű Sanyi, és veszi a nejlonszatyrát.
Lippai megcsodálja a sáros cipőket.