Nem nézhettem meg. Nem engedtek oda. Azon az ajtón
nem léphettem be. Azt hitték, nem tudom, mi történik.
Hogy meg fog halni a nagyanyám, azt hitték, nem tudom.
Beszélt, de nem értették. Azt hitték, ez nem beszéd.
Hogy hörgés. Azt a beszédet nem értették, azokat
a szavakat nem. Nem beszéltek azon a nyelven, amelyen
akkor ő. Hogy mindenki ezen a nyelven beszél egész
életében, csak nem hallani, mert magában mondja,
nem tudták.
A kerti fenyőfák, a macska tágra nyílt szemei, és ez
a beszéd. A fák és a macska értették, ők nem, nekem pedig
nem volt szabad hallanom, holott ezen a nyelven beszélek.
Jönnek érte, és azt hiszik, a teste az. Jönnek, hogy
elvigyék, amiről azt hiszik, dolguk van vele. Nem
tudják, mi ez, hogy mi történik. Azt akarják, ne tudjam
én se, hogy ne halljam, amit hallok. Nem akarják,
hogy legyen, ami van.
Úgy tesznek, mintha nem lenne az, amit ők is az első
perctől fogva tudnak, csak letagadják, ahogy mindig
is letagadták. Azt akarják, tagadjam le én is, tanuljam
meg letagadni az egészet. Tagadd le az egészet, és akkor
az élet, ezt akarták.
Kipirult az arca, nehezen lélegzett, elfehéredett ujjaival
az imakönyvet szorította. Odakint zúgtak a fenyők,
ide-oda hullámzott a fény a szobában, a lombok hatalmas
árnyéka átsöpört a meszelt falon.
Egy kicsorbult kapa, egy olvasószemüveg, egy valamikor
sötétkék, erősen megfakult kötény, és egy cérnavékonyra
kopott karikagyűrű.
Győrffy Ákos: Ne tudjam
Győrffy Ákos: Havazás Amiens-ben, Magvető, 2010, 18-19.