friss műút

-ról, -ről

Lapis József

Lapis József

(1981, Sárospatakon) Kritikus, irodalomtörténész, szerkesztő. Debrecenben él.

-tól, -től

Kritikus tanulságok

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kritika

Lapis József: Kritikus tanulságok 1.
Lapis József és Mohácsi Balázs párbeszéde Mohácsi Balázs Műútban megjelent Parti Nagy Lajos-kritikája kapcsán
2018. március 08.

Régóta érlelődik a gondolat bennem, hogy nem feltétlen tenne rosszat a kritikai életnek, ha már publikált recenziókkal kísérelnénk meg rendszeresen párbeszédet, adott esetben vitát kezdeményezni. Mohácsi Balázs nagy ívű Parti Nagy Lajos-kritikáját olvasva jutottam arra, hogy reflexióim némelyikét rögzítem is, s egyfelől a nyilvánosság elé tárom, másfelől kérdéseket is intézek általuk a szerzőhöz. A nagyon impresszív, az életmű alakulásától a PNL-költészet poétikai sajátosságain át az avantgárd kapcsolódásokig és a fiatal líra kontextusáig ívelő, a „dilettáns” alakzat mibenlétét és a kötet kockázatvállalását is firtató, sok-sok példával előálló gondolatmenet egészében termékeny és hasznos, öröm volt olvasni. Az alábbiakban néhány kiragadott részhez szólnék hozzá, azzal a provokáló szándékkal is, hogy a kritikust konstruktív vitára csábítsam s úgy tudom, ez nincs is ellenére, így válaszára rövidesen számíthatunk.

  1. Bemelegítés, avagy itt még tulajdonképpen egyetértünk (?)

„A dilettáns és az avantgárd költő között már a 20. század elején is vékony volt a határ — ha volt egyáltalán: A Tett és a MA körének számos alkotóját bélyegezték dilettánsnak. Ám valóban beszélhetünk-e dilettantizmusról akár a történeti, akár a neoavantgárd, pláne PNL bizonyos lírai alteregói kapcsán? Az igazi dilettánsok nem csűrik-csavarják a nyelvet, nem »rontanak« vagy »hibáznak«, különösen nem úgy, hogy az többletjelentéssel járjon. A dilettánsok egyszerűen középszerűek, unalmasak vagy egyenesen rosszak. Ezzel szemben az avantgárd hozta el — előbb ikonikus, majd digitális-analóg jelhasználatra építve — a modern költészet nyelvi forradalmát. Ahogyan Parti Nagy Lajos versnyelve is forradalmasította, katalizálta és napjainkig meghatározza kortárs líránkat: amíg a kilencvenes években társakra és követőkre talált, addig a kétezres években fellépő költőgenerációk éppen a nyelvjátékos, »komolytalan« versbeszéddel szembehelyezkedve alakították ki megszólalásmódjukat.”

Fontos észrevételek. Ugyanakkor érdemes megfontolni, hogy bizonyos avantgárd művészek — esetenként joggal vagy alaptalanul történő — dilettánsnak tartása más szerkezetű, mint PNL alakmásai esetében használni a kifejezést. PNL-t mint szerzőt senki nem nevezi dilettánsnak. De éppenséggel, egyetértve a kritikussal, Dumpf Endrét sincs értelme természetesen annak tartani — más beszédmódok mellett a dilettáns szerzőséghez köthető diskurzusformák játékba hozataláról is van szó, a retorika különféle kicsinyítési és felnagyítási alakzatainak, az irónia és paródia módjainak alkalmazásával. Hasonló ez a kritikában szintén érintett az agrammatikussághoz (amely kifejezés használatát Mohácsi Balázs bizonyos eljárások esetében „helytelen”-nek tartja; gyors kérdés, mert ez nem volt egyértelmű a cikkből: minden esetben „helytelen” agrammatikusságról beszélni, vagy csak a szószerkezetek szintjén történő átszereléseknél?). Az agrammatikusnak tartott írásművészet épp azért nevezhető agrammatikusnak, mert tudatosan és professzionálisan, a sajátos jelentésadás és esztétikai hatáskeltés érdekében hágja át a konszenzuális szabályokat. Tehát tud a szabályokról, s az átszerelés legfőképp az adott műalkotás befogadásakor megtörténő esztétikai kommunikációra korlátozódik, magának a grammatikának a szabályrendszerét nem írja újra. Azért érzékeljük izgalmas határsértésként, új útként, idegenszerű nyelvi formulaként. A dilettantizmus-paródia tulajdonképpen határsértő a dilettánsnak tartott beszédmódokra, amennyiben visszavezeti azokat a magasművészet és a professzionalizmus mezsgyéjére. De természetesen igaza van Mohácsinak abban, hogy a „dilettantizmus egyszerűsítő lózungja” a recepciónak.

Várady Szabolcs írja egy remek Litera-naplóban: „Az egyszerű dilettáns azzal véti el a dolgot (vagy azzal felel meg a tulajdonképpeni céljának?), hogy a vers és a benne feszülő érzelem közti távolságot egyetlen ugrással áthidalhatónak véli. Annyira elfoglalja a maga kínja vagy öröme, annyira lenyűgözi a hevesen átélt igazsága, hogy a kinyilvánítását eleve művészi evidenciának érzi. A nem vegytiszta dilettáns jobban törekszik a művészetre, de nem érzi a közeget, amiben mozog.” Ilyen értelemben dilettáns lehet-e a csűrő-csavaró Dumpf Endre? Korábban „dilettánsnak tartott beszédmódokról” írtam: olvasunk-e ténylegesen dilettánsokat (ha nem vagyunk szerkesztők)? Sokat? Mennyiben ismerünk ilyet ténylegesen, például költészetben? Lehetséges, hogy ismét a paródia kanonizáló erejéről van szó, s a dilettánst Parti Nagy Lajos tette föl egyáltalán az irodalom térképére? Létezik a vegytiszta dilettáns?

  1. Game on

Lényeges, hogy Mohácsi Balázs nem temeti az „areferenciális posztmodern”-t (© Németh Zoltán), ám talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy kevéssé folytatható (s már hatni sem úgy képes?) kortárs beszédmódnak tartja. Az ironikus-játékos költői nyelv fölött összecsapnak a hullámok, s ugyanazért nevezhetik manapság komolytalannak, ami miatt megelőzően mondták annak: mert (szó)játékos és ironikus. Kezd olybá tűnni, hogy csak regnálása alatt nem volt komolytalan ez a költői megszólalási forma, vagy nagyon sokan félreértettek nagyon sok mindent. Vegyük ugyanis komolyan a komolytalan-vádat: ez nem ugyanazt jelenti, mint azt mondani, hogy jelenleg ez a beszédmód nem hat termékenyítő módon a fiatalok lírájára. Ennek más súlya van. Minőséget is jelöl. A kritikus ugyan óvatos: előbb idézőjelesen közli a szót (mint nem saját véleményt, hanem idézett véleményt: „addig a kétezres években fellépő költőgenerációk éppen a nyelvjátékos, »komolytalan« versbeszéddel szembehelyezkedve alakították ki megszólalásmódjukat”), majd tulajdonítva valakinek: „Az a jelenség azonban, amelyet szokás új komolyságnak nevezni, már nevében is határozottan szembehelyezkedett és -helyezkedik az areferenciális posztmodern játékos és így komolytalannak ítélt gesztusaival.”

A komolyság-szűrőn át érkező paradigmaváltás azonban egy másik régi vágású esztétikai ideológiát csempész vissza a diskurzusba, a tartalom–forma-oppozíciót. (Ha tudnánk csak tematikusan nézni a kérdést, nem volna-e Varró Dániel Szívdesszertje komoly identitásköltészet, „a személyesség, a párkapcsolati, családi, testi intimitás ismételt és/vagy hangsúlyos megjelenése”?) Mohácsi is mintha úgy vélné, hogy az „új komolyság” költészete inkább tematikus jegyek alapján írható le, s nem poétikai különbségek szerint: „A különbség tehát, ahogyan már utaltam rá, elsősorban nem nyelvi, hanem tematikus […]. Illetve nyelvi is abban a tekintetben, hogy az vagy önműködő entitásként hozza létre a szöveget (jel), vagy »üzenetet« is hordoz (kiáltás).” A téma nem megelőzi a műalkotást, hanem annak jelentésalakulása közben bontakozik ki. Ezt nyilván tudjuk. Kérdés, hogy miképpen érthetjük hát a tematikusságot a „nyelvi”-vel szemben? Az volna továbbá a kérdésem, hogy vajon a jel- és kiáltásalapú avantgárd párhuzama alapvetően nem a forma–tartalom-szembeállításnak (sőt: egymás elleni kijátszásának) a szebben becsomagolt változata? S vajon az avantgárd leírásakor nem komolytalan már mai irodalomértésünk szerint ez a Szabolcsi-féle fundamentálisa distinkció? Nem a kiáltás jeléről, s a jel kiáltásáról kellene inkább beszélni?

Mohácsi Balázs nagyon pontos és érzékeny gondolatmenetben mutatja ki, hogy a kortárs fiatal lírában hogyan fonódnak össze és variálódnak a különböző költői beszédmódok, és milyen eltérő lehetőségei vannak a nyelvteremtésnek. Lehetséges, hogy a különbség valójában sem nem tematikus, sem nem „nyelvi”, hanem valójában önértelmezési/önbejelentéses? Hajlamos vagyok arra gondolni, hogy az új komolyság csak abban az esetben használható fogalom távlatosan, ha ad 1, elfogadjuk, hogy az egykori Telep Csoporthoz köthető esztétikát tekintjük a kanonikus és meghatározó kortárs költői beszédmódnak, ad 2, elfogadjuk, hogy ez a beszédmód többé-kevésbé homogén, de legalábbis közös jegyekkel kellően leírható (s közben eltekintünk a Telep Csoport bizonyos tagjainak bizonyosan eltérő költőiségétől — ahogyan ezekre a különböző utakra Mohácsi maga is utal). Távlatosan nézve nekem mindkét ponttal kapcsolatban erős kételyeim vannak. Ha a két előfeltételt rosszul mértem föl e hozzászólásban, akkor szívesen veszem a kiigazítást. A tematikusság ingatag fogódzói alapján azonban egyre kevésbé lehet [nem lehet] megtartani az új komolyságot mint érvényes fedőnarratívát. Alaposan meg kell vizsgálni viszont, hogy lehet-e a komolyság poétikai-retorikai alapon is értelmezhető.

  1. Hosszabbítás (a szakmaiság oldalvonalán picit túl): mi a baj gyökere?

„Nem tudom azonban az Őszológiát (komolyan vehető) elmúlásköltészetként olvasni, a Dumpf Endre-i fikció ugyanis minduntalan arra emlékeztet, hogy ez elsősorban nyelvi játék, s csak másodsorban létköltészet. […] Nem a nyelvvel, nem a töredékességgel — és szeretném azt gondolni —, nem is a játékkal, a paródiával, a humorral van gondom. Sokkal inkább a Dumpf Endre-i fikció önellentmondásával, és ellenérzésem — úgy tűnik — morális jellegű. Mi szükség van egy chaplini karakterű, nem is alteregóra, hanem puszta névre? (Tegyük hozzá, beszélő név, a dumpf jelentései a németben: sötét, áporodott, tompa, buta; és áthallatszik a Dummkopf  szó is: tökfej, ostoba.) Miért emlékszik rosszul az idézetekre, miért nem szándékosan rontja el? Nem is az alpáribb humorral — a néhol kifejezetten frappáns káromkodással, a fosós, baszós zsigeri poénokkal — van gondom. A baj, azt hiszem, Dumpf Endrével van, a névvel és a ráépített fikcióval, a létéből következő (igazságtalan?) játékszabályokkal, amelyek preformálják az értelmezést — ott van a szerző, PNL és a szöveg között. A blődlit rá lehet fogni, hiszen buta, dilettáns, ha a kitörő nyelvi erőért dicsérik, ki lehet mögüle bújni. Erre mi szükség van?”

Mohácsi Balázs, mivel tisztában van annak szakmaiatlanságával, nem teszi föl a végső kérdést, illetve nem vonja le a kérdéseiből a gyorsvonatként érkező következtetést. Gondolatkísérletként én megteszem. Ha a kritikus önreflexiója helytálló, a baj tehát nem a poétikával, nem PNL-lel, hanem Dumpf Endrével van. Illetve annyiban Parti Naggyal, amennyiben ő a felelős Dumpfért. Beépíthetők volnának-e a Mohácsi által említett, tételezés szerint azonos poétikát működtető revelatív példák (Leág, emlékalkony, korábbról például: A Csorba-kert; Rókatárgy alkonyatkor) az Őszológia-sorba? Megfordítva: vannak-e olyan darabok a Létbüfében, amelyek dumpftalanítva önálló, erősen ható verset eredményeznének? Értelmezhető, lehetséges volna-e egyáltalán ez a szövegkorpusz Dumpf közbeiktatott jelenléte, maszk-szerzősége nélkül? Ha igen, akkor mi lenne a helyzet, ami a tetszést illeti? Ha nem lenne a Dumpf-fikció, mivel volna a gond? Megérkezne-e a létköltészet? Mi lenne akkor a „kitörő nyelvi erő” árnyékában burjánzó „blődli”-vel? S ami talán fontosabb kérdés: mi tenné érzékelhetővé a különbséget a kettő között? Az ízlés? És hogy mégis a szakmaiságé legyen a végső szó: miben érthető tetten poétikailag (avagy retorikailag, stilárisan, netán tematikusan) a Dumpf-komponens?

A Kritikusvita 2. részét ide kattintva olvashatja el

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Hozzászólások, visszajelzések

Hozzászólás küldője: Domján Edit
Ideje: 2018-03-09, 21:18

Élveztem a szellemi párbajt, rácsodálkoztam a fogalmak és kategóriák eltérő értelmezéseire, és örültem, hogy a vita nyomán Mohácsi Balázs határozottan állást foglalt a Létbüfével kapcs.-ban. Naiv olvasó lévén (aki épp most készít a Létbüféből egy kéziratos válogatást a maga számára – kb. egyharmad rész verssel) kíváncsi lettem Lapis József véleményére is. Számomra nem derült ki, hogy ő mit gondol a Létbüféről, csak az, hogy mit gondol egy kritika szakmai megalapozottságáról. Persze, lehet, hogy ez volt a cél, a diskurzus erről szólt, és én elefántként, dilettáns műélvezőként bekeveredem a porcelánboltba, ha azt várom, hogy az adott műről kiderüljön mindkét álláspont. (Mert talán nincs is két álláspont.)

Hozzászólás küldője: Lapis József
Ideje: 2018-03-10, 00:01

Kedves kolléga! Nagyon köszönöm a reflexiókat, megtisztelő a kíváncsisága – gondolkodtam rajta, hogy röviden itt rögzítem a hiányolt álláspontot, de mivel tervezem, hogy egy újabb viszontválasszal folytatom a beszélgetést, ezért engedelmével majd abban kitérek a saját viszonyomra is kötethez.

Hozzászólás küldője: Domján Edit
Ideje: 2018-03-10, 08:45

Tisztelt Lapis József! Nagyon örülök a válaszának. Remélem, nem nehezítem meg kérésemmel nagyon a beszélgetésük folytatását, de mivel a Létbüfé megítélésében (a versek kétszeri elolvasása s a megjelent kritikák végigtanulmányozása után is) bizonytalan vagyok, valóban kíváncsian várom az Ön értékelését. És talán nem egyedül.

Szólj hozzá!