Mit gondolsz arról, hogy a londoni szalonokban árult parókák egy része szegény indiai nők vagy orosz elítéltek hajából készül? Hogy a kereskedelmi rádió kulturális műsorában szereplő kulturális termékek gyártói ténylegesen fizetnek azért, hogy a műsor ezekre a termékekre irányítsa a nagyérdemű figyelmét? És mit gondolsz a bosszúpornót forgalmazó honlapokról? Arról, hogy az örökbefogadási jogokra licitálni lehessen? Vagy hogy a szavazni nem szándékozók pénzért árusíthassák szavazataikat? Na és a prostitúcióról? Vagy a szervkereskedelemről?
Valószínűleg e kereskedelmi tranzakciók egy részét vagy mindegyikét gusztustalannak, undorítónak vagy éppenséggel felháborítónak találod. Ez azt sugallhatja, hogy bizonyos dolgok úgymond erkölcsileg „piacképtelenek”: erkölcsileg helytelen őket adni és venni. De melyek ezek a dolgok, és pontosan miért nem szabad őket eladni és megvásárolni? Milyen erkölcsi korlátai vannak a piacnak? Az utóbbi években több szerző is foglalkozott ezekkel a kérdésekkel — köztük napjaink egyik legbefolyásosabb politikai filozófusa, Michael Sandel.
A Brennan–Jaworski szerzőpáros igen határozott választ ad a kérdésre: a piacnak egyáltalán nincsenek erkölcsi korlátai. A félreértések elkerülése végett: Brennan és Jaworski nem a piac szabadsága mellett és a kiterjedt állami szabályozás ellen érvel. Álláspontjuk tökéletesen konzisztens azzal, hogy az állam szigorúan korlátozza, bizonyos dolgokkal kik és hogyan kereskedhetnek. Az, hogy a piacnak nincsenek erkölcsi korlátai, azt jelenti, hogy pusztán a kereskedelmi jelleg nem varázsol valamilyen erkölcsileg megengedhető tettből erkölcsileg megengedhetetlent, azaz: „amit ingyen megtehetsz, megteheted pénzért is”. (10) Vagy megfordítva: ha egy adásvétel erkölcsileg kifogásolható, akkor ugyanúgy erkölcsileg kifogásolható az is, ha valaki ingyen, azaz bármilyen ellenszolgáltatás nélkül adja át a másiknak azt, amit átad, vagy teszi meg a másiknak azt, amit megtesz.
Ebből azonban nem következik, hogy mindennel tetszés szerint kereskedhetünk. Először is egyáltalán nem kereskedhetünk olyasmivel, amit birtokolni vagy megtenni önmagában is megengedhetetlen. Gyermekpornográfiát nem szabad birtokolni, a gyilkosság pedig bűn. A gyermekpornográfiát tartalmazó anyagok kereskedelme vagy a bérgyilkosság éppígy megengedhetetlen, csakhogy ilyenkor nem a kereskedelmi jelleg a rossz forrása, hiszen gyermekpornográfiát használni vagy gyilkolni ingyen is bűn.
Másodszor ha valamilyen dolog vagy szolgáltatás áruba bocsátható, az nem jelenti azt, hogy az áruba bocsátás adott módja ne lehetne erkölcsileg elítélendő. Ha valaki eltitkolja, hogy balesetes kocsit kínál eladásra, és olyan áron kínálja, amilyenért az ép kocsik gazdát szoktak cserélni, az nyilvánvalóan csalás. De egy balesetes kocsi is eladható, ha a tulajdonos tájékoztatja a vevőt, és megfelelően csökkenti az árat. A ténylegesen létező szervkereskedelem mélyen erkölcstelen: az eladók jellegzetesen szegény országok szegény lakói, akik más módon nem tudják előteremteni azt a számukra tetemes, ám a gazdag ország gazdag lakóinak szemében jelentéktelen összeget, amelyet szerveikért a törvényen kívül tevékenykedő közvetítők fizetnek. Azt viszont aligha tekintenénk kizsákmányolásnak, a másik fél kedvezőtlen helyzetével való visszaélésnek, ha Warren Buffet egymillió dollárért megvásárolná Bill Gates egyik veséjét. Minden azon múlik, hogy az adásvétel olyan paraméterei, mint a felek személye, indítékai, az ár, a fizetési módozat stb. hogyan vannak beállítva: ugyanazon dolog adásvétele bizonyos beállítások esetén súlyosan helytelen, más beállítások esetén azonban kifogástalan. Az, hogy mennyire nehéz a megfelelő beállításokat megtalálni, azon múlik, hogy milyen termékről vagy szolgáltatásról van szó. Olyan ez, mint az elektromos gitároknál használatos erősítők esete. Vannak olyan erősítők, amelyek szinte minden beállításnál jól szólnak, mások ellenben nagyon érzékenyek, s egyetlen tárcsa minimális elállítása elég ahhoz, hogy tönkretegye a hangzást. Az olyan dolgok és tevékenységek, melyeknek kereskedelmi forgalmazását erkölcsileg problematikusnak érezzük, az ilyen finom beállítást igénylő erősítőkhöz hasonlóak: elég az egyik paramétert rosszul megválasztani, s az adásvétel erkölcsileg elfogadhatatlanná válik.
A gondolat, hogy az erkölcsileg hibás adásvételeknél a hiba az adásvétel paramétereiben, nem pedig magában az adásvétel aktusában van, felveti a kérdést, hogy a szerzők álláspontja mennyire radikális. Az eddigiek alapján az is elképzelhető lenne, hogy pontosan azokat a kereskedelmi gyakorlatokat kárhoztatják, amelyeket az emberek többsége elutasít, csak éppen másban találják meg a rossz forrását. Ebben az esetben csak amolyan fogalmi rendrakást végeznének: nem felülvizsgálnák a többség erkölcsi ítéleteit, hanem új alapokra helyeznék azokat. Valójában azonban Brennan és Jaworski meglehetősen revizionista álláspontot vezet elő. Valószínűleg a többség elutasítaná, hogy az örökbefogadásnál vagy a transzplantációs műtéteknél felhasználható szervek elosztásánál bármiféle szerep jusson a pénznek, vagy hogy pénzért szavazatokat lehessen vásárolni, márpedig a szerzőpáros szerint az ilyen kereskedelmi tranzakciók a paraméterek finomhangolásával erkölcsileg problémamentessé tehetők.
Ugyanakkor ez a revizionizmus nem valamilyen jól meghatározott etikai vagy politikai filozófiai állásponton alapul. Például, ha libertariánusok vagyunk, és meghatározó szerepet tulajdonítunk a negatív jogainknak, könnyen levonhatjuk a következtetést: két, képességeinek birtokában lévő felnőtt közötti tranzakció, amennyiben sem kényszert nem foglal magába, sem másoknak nem árt, nem kifogásolható — s innen rövid úton el lehet jutni oda, hogy az örökbefogadás, a szex, a szervek és a szavazatok kereskedelme elvileg nem, csak bizonyos körülmények között problematikus. A szerzőpáros azonban nem ilyen módon érvel, hanem a piac erkölcsi kritikusainak érveit veszi sorra és cáfolja meg.
A bírált érveknek hét típusa van. Bizonyos kereskedelmi tranzakciók: 1. jogokat sértenek; 2. kárt okoznak valamely, a tranzakcióban részt nem vevő harmadik félnek; 3. kizsákmányolásnak minősülnek, tudniillik amikor az erősebb fél gátlástalanul kihasználja a gyengébb fél sebezhetőségét (tipikus esetben a gazdag él vissza a szegény rászorultságával); 4. a javak igazságtalan elosztásához vezetnek; 5. lehetővé teszik, hogy a vásárló kárt okozzon magának (ezt nevezik paternalista ellenvetésnek); 6. megrontanak, mivel a tranzakciók következtében valamilyen vonatkozásban rosszabb emberekké válunk: önzők leszünk; belső, azaz nem anyagi motivációink visszaszorulnak; elhanyagoljuk a közügyeket, stb.; 7. erkölcsileg visszatetsző attitűdöket fejeznek ki (szemiotikai ellenvetés).
Ezek az ellenvetések jellemzően nem általában a piacosítás, hanem valamilyen adott típusú dolog vagy tevékenység piacosítása ellen szólnak. Egy adott dolog vagy tevékenység piacosítása ellen pedig olykor különböző típusú ellenvetéseket is megfogalmazhatunk. Például a prostitúció mint a szex piacosítása ellen leginkább a 4. és a 7. fajta ellenvetést szokás bevetni. A 4. szerint a prostituáltak nyomorúságos anyagi helyzetük miatt szorulnak rá testük áruba bocsátására, így a prostitúció kizsákmányolás. A 7. szerint ha fizetünk a szexért, ebben valamiféle helytelen attitűd jut kifejezésre, jelesül az, hogy a női test pusztán a férfiak élvezetét szolgáló eszköz, vagy hogy a szex pusztán élvezet, és nem tartozik hozzá intimitás, érzelmi kapcsolaton alapuló bensőségesség.
A könyv legérdekesebb eszmefuttatásai a szemiotikai ellenvetéssel kapcsolatosak. Ez az ellenvetés alapvetően különbözik a többitől: míg a többi bizonyos dolgok vagy tevékenységek adásvételének cselekedetét tartja erkölcsileg kárhozatosnak, a szemiotikai ellenvetés szerint a cselekedet nem önmagában, hanem jelentésénél fogva elítélendő.
Ennek az ellenvetésnek is több fajtája van. Az első a „puszta árucikk” ellenvetés: a kereskedelmi tranzakciók tárgyukat puszta árucikké degradálják, és így azt fejezik ki, hogy annak csupán instrumentális értéke van a tranzakciók résztvevőinek szemében. A szerzőpáros szerint ez egyszerűen nem igaz: az emberek sok olyan dolgot is vásárolnak — házi kedvenceket, műalkotásokat, vallási kegytárgyakat —, amelyeket nem pusztán eszköznek tekintenek. A kutyatulajdonosok szeretik a kutyájukat, és törődnek velük. A beteg kutyát nem lecserélik egy újra, hanem állatorvoshoz viszik. Ezt a választ tovább erősíti a kutyák és a macskák összehasonlítása: a kismacskákat, szemben a kutyakölykökkel, az ember általában ingyen kapja, nem pedig megvásárolja. Ha a vásárolt dolgokat hajlamosabbak volnánk úgy tekinteni, mint amelyeknek csak instrumentális értéke van, akkor ebből az következne, hogy a kutyákkal rosszabbul bánnánk, mint a macskákkal, ami nem igaz.
A „hibás jelzés” ellenvetés úgy kerüli meg a nehézséget, hogy azt állítja: az adásvétel nem résztvevőinek személyes attitűdjét kommunikálja, hanem olyan, társadalmilag rögzített jelentéssel bír, amely független attól, hogy az adásvétel résztvevője maga hogyan gondolkodik. Olyan ez, mint amikor az Irakban járó magyar elismerés gyanánt feltartja a hüvelykujját, aztán csodálkozik, hogy eltángálják. Hiába nem akar a gesztussal semmi sértőt kifejezni, a feltartott hüvelykujj Irakban azt jelenti, mint amit nálunk a feltartott középső ujj. Ehhez hasonlóan az adásvétel még akkor is helytelen a tárggyal szemben, lekezelő attitűdöt kommunikálja, ha az adásvétel résztvevőinek nem ez az attitűdje. Ebben van is némi igazság. Mondjuk a barátod segített kifesteni a lakásod, és te hálád és köszöneted jeleként leperkálsz neki egy kisebb összeget. Hiába nem akartál ezzel semmi sértőt kifejezni, mégis jó eséllyel meg fog sértődni, mert gesztusod azt fejezi ki, hogy a baráti segítségnyújtásban puszta szolgáltatást látsz. A „hibás valuta” ellenvetés is az ilyen esetekre támaszkodik, csak némileg más jelentést tulajdonít az adásvételnek; jelesül azt, hogy a résztvevő felek között elidegenedett üzleti, nem pedig személyes, baráti kapcsolat van.
E kettő közül a hibás valuta okozza a kisebb nehézséget — tudniillik nem egészen azt támasztja alá, mint amire a piac erkölcsi korlátozásához szükség van. Nem arra mutat rá, hogy bizonyos dolgokat vagy tevékenységet erkölcsileg hibás áruba bocsátani, hanem arra, hogy a baráti és hasonló kapcsolatokban bizonyos dolgok nem történhetnek üzleti alapon. Brennan és Jaworski ezen felül megfogalmaz egy érvet, amely a hibás jelzés és a hibás valuta ellenvetés ellen egyaránt bevethető. Fogadjuk el, mondják, hogy a kereskedelmi tranzakciónak csakugyan az a jelentése, mint e két érv hívei gondolják: a tárgynak csupán instrumentális értéke van, és a felek elidegenedett, személytelen kapcsolatban állnak. Ez a jelentés azonban nem megváltoztathatatlan természeti törvény, hanem társadalmi konstrukció, ugyanúgy, ahogy a feltartott hüvelykujj nálunk az elismerés és a helyeslés kifejezése, míg Irakban durva sértés. Következésképpen, ha úgy látjuk jónak, a társadalmi jelentéseket megváltoztathatjuk. Az, hogy érdemes-e megváltoztatnunk, azon múlik, hogy a változtatás következményei kívánatosak-e. A pápua új-guineai fore népnél a halottakkal szembeni súlyos tiszteletlenség jele volt, ha nem ették meg őket. Aztán az ötvenes években megjelent a kuru névre hallgató halálos betegség, amelyet, ma már tudjuk, a halottak agyában keletkező prion fehérjék okoznak (ugyanúgy, mint a kilencvenes évekbeli angliai kergemarhakórt). A forék választhatnak: vagy megmaradnak a korábbi jelentéseknél, miszerint a halottak tiszteletét elfogyasztásukkal kell kifejezni, s továbbra is marad náluk a kuru, vagy megváltoztatják a társadalmi jelentéseket. Nem kérdés, hogy melyikkel járnak jobban.
Azokban az esetekben, amikor valamely dolog piacosítása mellett egyedül szemiotikai érvek szólnak, és a piacosítástól kedvező következmények várhatók, ésszerű inkább a jelentéseket megváltozatnunk. Például beültetethető szervekből súlyos hiány van, s emiatt évről-évre sokan halnak meg. A szervek kereskedelmi forgalmazása ellen szólnak nem szemiotikai érvek is, például hogy a vásárlók kizsákmányolják az eladókat, illetve hogy a gyakorlat igazságtalan elosztáshoz vezet: a gazdagabbak jutnak könnyebben átültethető szervhez, nem pedig azok, akiknél az átültetés orvosilag leginkább indokolt. Tegyük fel azonban, hogy a szervek kereskedelmének paramétereit sikerül olyan finoman beállítani, hogy ezek az ellenvetések elessenek, mondjuk, a megfelelően szabályozott kereskedelem valóban csökkenti a súlyos hiányt, és az elosztás igazságossá válik. Ekkor még mindig érvényes marad az a szemiotikai ellenérv, hogy a szervek adásvétele valamiféle helytelen, a testtel szembeni szükséges tiszteletet tagadó attitűdöt fejez ki. E helyzetben ugyanúgy választhatunk, mint a forék: azon az áron is kitartunk a szemiotikánk mellett, hogy az emberek halálát okozza, vagy megváltoztatjuk a jelentéseket. Itt sem kérdés, hogy melyikkel járunk jobban.
A szerzők nagyon is tisztában vannak vele, hogy az áruba bocsátás elleni érvek megcáfolásával nem sikerül mindenkit meggyőzniük arról, hogy az illető dologgal kereskedni erkölcsileg problémamentes. Ezek után is megmaradhat az az érzésünk, hogy az adott dolog vagy tevékenységének piacosítása valami miatt gusztustalan vagy undorító. Ezeket az érzéseket — hangzatosabban: erkölcsi intuíciókat — azonban félre kell tennünk, mert nem jelzik megbízhatóan az erkölcsi igazságot. A kora középkorban viszolyogtak a pénzért való tanítástól és a jogi tanácsadástól, száz évvel ezelőtt pedig a gyerekek életbiztosítását és a parkolóórákat tartották visszataszítónak. Úgyhogy ezeken az érzéseken ugyanúgy felülkerekedhetünk, mint a társadalmi jelentéseken.
E recenzióban csak ízelítőt adhattam a könyvben található érvekből, mert a piacosítással szembeni ellenvetések szinte mindig valamilyen konkrét dolog vagy tevékenység piacosítása ellen irányulnak, ilyen ellenvetésből pedig nagyon sok van. A szerzők alapos munkát végeznek: a piac kritikusainak minden fontosabb érvével számot vetnek. Az elemzés szigorú, pontos, és komoly társadalomtudományi és pszichológiai tudásanyagot mozgat meg. A kifejtés olyan világos, ahogy az az analitikus filozófusoktól elvárható. Ráadásul a filozófiai könyvek többségével ellentétben a könyv gyakorlatilag nem használ szakmai zsargont, és nem is követel meg előzetes filozófiai ismereteket, így laikusok is nyugodtan forgathatják. És érdemes is forgatniuk: nagyon sokat meg lehet tudni belőle erről a problémakörről. A szerzők érvelése szinte mindig meggyőző. Ha olvasás közben feljegyeztem, hogy az adott ponton nyitva maradt egy kérdés, vagy felmerült egy további ellenvetés, pár oldallal később rendre megkaptam a megnyugtató választ.
Tulajdonképpen összesen két részlettel kapcsolatban van hiányérzetem. Brennan és Jaworski is elismerik, hogy egy erkölcsileg elfogadhatatlan cselekedetet még rosszabbá tehet, ha piaci alapon hajtják végre. (11) A gyilkosság rossz, de a bérgyilkosság még rosszabb. Ez nem mond ellent a könyvben képviselt tézisnek — tudniillik hogy ami ingyen megtehető, megtehető pénzért is —, de azt jelzi, hogy a piaci jelleg és az erkölcs viszonya tekintetében vannak további kérdések is.
Második kifogásom: a könyvre kevéssé jellemző a rendszerszintű gondolkodás. Az erkölcsi megítélés kérdése rendszerint abban a formában merül fel, hogy az, aki az adott típusú dolgot megveszi vagy eladja, erkölcsileg elítélendő-e. A kérdés azonban egy másik formában is felvethető: helyes-e bizonyos dolgokat piaci alapon elosztani? Ezt legjobban a könyv leginkább vitatható tézise példázza, jelesül hogy a szavazatok vásárlása megengedhető, ha nem sérti az etikus szavazás elvét. Az elv, amely mellett Brennan a The ethics of voting című 2011-es könyvében érvel (lásd a Kiskátéban Mráz Attila írását: http://muut.hu/?p=16315), azt mondja ki, hogy arra kell szavaznunk, akiről igazoltan hisszük azt, hogy legjobban fogja szolgálni az igazságosságot, ha pedig nincs ilyen, akkor tartózkodnunk kell. Ennek alapján az, aki kellő tájékozódás és megfontolás alapján alakította ki álláspontját (igazolt hite van arról, hogy melyik jelölt képviseli legjobban az igazságosságot), megvásárolhatja annak a szavazatát, akinek nincs megalapozott véleménye. Egyéni szinten nézve ez ésszerűnek is tűnik: a szavazatvásárlással elősegíthetem egy alkalmas jelölt győzelmét. Csakhogy rendszerszinten ez azt eredményezi, hogy a szavazatvásárlásra képes csoportok sokkal inkább képesek lesznek érdekeik érvényesítésére — mert ugye nagyon is függ az illető társadalmi-gazdasági helyzetétől az, hogy ki mit gondol az igazságosságról.
Záró megjegyzés: a könyv valószínűleg nem fog tetszeni azoknak, akik viszolyognak a kapitalizmustól és a piacgazdaságtól, hiszen a szerzőpáros rögtön a legelső mondatban leszögezi, hogy a piacgazdaság a legjobb dolog, ami az emberiséggel valaha is történt, és abból sem csinálnak titkot, hogy szerintük sem a társadalmi jelentéseknek, sem az erkölcsi intuícióknak nem szabad a piac útjába állniuk. Éppen ezért a kapitalizmus kritikusainak különösen érdemes elolvasniuk a könyvet.