friss műút

-ról, -ről

Visy Beatrix

Visy Beatrix

(1974) Irodalomtörténész (PhD), kritikus. Fő kutatási területe a Nyugat korának lírája, Babits Mihály esszéi és irodalomtörténete, továbbá a fénykép narratív esztétikája a 20. századi magyar prózában. A kortárs irodalom elkötelezett olvasója.

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Kritika

Visy Beatrix: Visy Beatrix: „nincsekből él a nincstelen”
Schein Gábor: Üdvözlet a kontinens belsejéből, Jelenkor, 2017
2018. január 02.

Az Üdvözlet a kontinens belsejéből olyan kötetcím, ami nem hagy nyugodni. Első mondatom megfogalmazásáig napról napra, óráról órára viaskodtam, hogy a cím melyik komponensével nyissam írásomat, melyik vezethet be a legeredményesebben a kötet belsejébe. Mert mind a kettő lényegesnek mutatkozik, az értelmezés alapjának, sorvezetőjének, noha a címadó vers csak az első ciklus utolsó darabjaként kapott megemelt pozíciót, amikor már bőven bent vagyunk a belsejében, a kordonokon belül, kísértethazánk, Magyarország határain belül, onnan szól a hang, az üzenet, a költemény. És mire az Üdvözlet… verséhez érünk, ott érezzük ajkunkon a só ízét, a sós vér ízét, a könnyek, a veríték, a megkeseredett nyál ízét, amely egyre gyűlik. Az időtlen sötétség, a mozdulatlan, láthatatlan lerakódás állapota a lob, a betegség kitörését eredményezi („Begyullad / a szem, mert látni akar”), a test öngyulladása olyan erős szembenézést, felszínre, levegőre bukást követel, amely több és komolyabb, mint a múlt sós könnyeinek ízlelgetése, nyalogatása. A só íze csak a kezdet, az alap, ahonnan indulni lehet, a kötetben is, hisz az első ciklus címe is ez. Honnan is érkezik tehát, és miféle üdvözlet?

A verseskönyv címének mindkét eleme — az üdvözlet és a zárt térforma — tehát már az első ciklusban markáns reflexiót, poétikai- és versteret nyer, már csak (és nem csak) az ide sorolt címadó költemény miatt is. De a mű címe — jó esetben — az egész kötetre vonatkozik, így Schein Gábornál is újabb értelmezési lehetőségekkel, jelentésekkel bővül a négy ciklusba rendezett anyag olvasása folyamán. A nagyvonalúan közéletinek nevezhető, Magyarország (köz)állapotát, történelmi, társadalmi folyamatok eredményeként mozdulatlanná merevedett, egyfajta álló jelenné kérgesedett helyzetét tematizáló versek sorát a második, Zuhanás-ciklusban már a beszélő ént és egyéni léthelyzetét is aktívabban játékba hozó, az állapotokra ebből a szemszögből reflektáló, a személyes és kollektív ügyeket egymásra dolgozó, az egyén lehetőségeit felmérő költemények görgetik tovább.

A versciklusok legtöbbször tematikus, beszédmód- vagy hangvételbeli váltást jelölnek. Így van ez Schein Gábor kötetében is, a harmadik egység az előző kettőhöz viszonyítva egészen új témát és megszólalásmódot hoz, ugyanis a Kórházi reggelek versei nyíltan, közvetlenül tárják fel a versbeszélő (szerencsére nem mindig) halálos kórral szembeni küzdelmét. Ez a legalanyibb megszólalásmód és verscsoport azonban nem válik sem zárvánnyá, sem szerkezeti-poétikai tetőponttá a kötetben, és a záróciklus (Ismeretlen vendég) sem lesz a betegség, a gyógyulás utáni élethelyzet köz-helye, hanem mintegy szintézisként dolgozza el a korábbi három rész sok szempontból eltérő, ám sok szempontból összefüggéseket, áthatásokat sejtető, mutató verseit. És ennek nemcsak az az oka, hogy a megverselt témák, a megszólalásmód, az én megalkotottságának, nézőpontjának eltérései ellenére mégiscsak egy alkotói szubjektumnak a műveiről van szó, és nem is csak azért — ahogy a szerző is kiemelte a vele készült interjúkban —, mert magán- és közügyeink nem választhatók el egymástól, a dolgok megtapasztalása, megélése csakis egyéni, egyénen átszűrt lehet, hanem mert Schein ciklusrendje a zenei szerkesztés gyakorlatát is követi. Gondolhatunk akár a négytételes szimfóniára mint zenei műfajra is, távoli hasonlatként mindenképpen. Az mindenesetre jól látszik, ha lineárisan olvassuk a kötetet, hogy a különböző hangvételű, tempójú, témájú, de motívumaiban, képalkotásában, versépítkezésében mégis visszatérő elemekkel jellemezhető verscsoportok a negyedik ciklusban kapnak összegzést, olyan csendes finálé-jelleget, amelyik felmutatja a korábbi ciklusok témáit, gondolatköreit, különféle megszólalásmódjait: magán- és közélet, a megélt események, a megtapasztalt világ itt talál elrendezésre, itt érkezik a számvetéshez, létösszegzéshez: „Sorra veszem dolgaimat, / amit magaménak képzelek.” De nemcsak a múlt eseményeinek és jelen állapotának összegzése zajlik ezekben a versekben, a súlyos belátások mentén („Tudom, hogy nincs feloldozás. / Hogy elfogyasztjuk magunkat, s hogy minden öröm szomorú, mert a láthatatlant hívjuk.”) a jövőbeli lehetőségek, a „hogyan tovább” felmérése is hangsúlyossá válik. A rezignációtól korábban sem mentes, de mégis inkább leíró, a látványokat, az érzeteket pásztázó, rögzítő hang itt szélesedik ki, Kosztolányi (és Babits) kései költészetének számvetését vagy az újholdasok komolyságát megidézve, ezt már önmagában az Ismeretlen vendég cikluscím (majd maga a vers is) vagy a Néma lombok, Októberi reggel, A törékenységről, Elmenni versek is jelzik. A vendéglét, az én és a világ közti teljesen sosem felszámolható idegenségérzet, a lét ideiglenességének tudata ebben az egységben az eddigieknél is erősebb metafizikai dimenziót, elhelyezést nyer, s mindez a létösszegző attitűd sokszor a felülnézet, letekintés (távlati) képeiben artikulálódik (Mielőtt földet ér, Októberi reggel, Ismeretlen vendég), hogy legvégül mégis a két ember közti szeretet, intimitás helyzetébe (kertjébe) toppanjon vissza (a fenyegető rideg külvilágban az egyéni boldogság menedéke mint zárlat egészen Csongor és Tündére hangolt), kitéve ezzel, mint a felmérés, összegzés költői-nyelvi tevékenységének végső belátását, az élet élhetőségének egyetlen mondatvégi írásjelét – „Ülünk egy padon. / Fogom a kezed.” –, a pontot.

A felülnézettel és a kerttel, mint a magánélet, intimitás terével sikerült visszatérnem a kötetnek ahhoz az alapvető vonásához, amelynek segítségével betörni, behatolni igyekeztem (volna) Schein kontinensébe, de amelybe már rég beléptünk, javában benne vagyunk. A kötet térképzetei, térkezelése, ezek jelentései, továbbá a térhez kapcsolódó mozgások, a tér (fizikai vagy pásztázó) bejárása meghatározó tehát, amint ezt a „kontinens belsejéből” kifejezés is jelezheti. A tér és a mozgás nem ismeretlen Schein lírájában, hiszen az előző kötete, az Éjszaka, utazás (2011) is a tér bejárását, átszelését, az utazás átmenetiségét, a változás, a mozgás tapasztalásmódjait helyezte a versek középpontjába. Az Üdvözletben azonban a tér jóval szűkebb (és ez természetesen az idővel is összefüggésbe kerül), a bezártság, a beszorítottság válik a megszólalók élményévé, aminek elsődleges közéleti, politikai, társadalmi okai, összefüggései rögtön az első ciklusban nyilvánvalóvá válnak. A múltat rétegző város, a sorsokat, történelmet bújtató vagy éppen sebként mutogató kövek épületek látványa a mindennapi gyaloglás, séta vagy az ablakból (fentről) szemlélődés tevékenységei során kerül megjelenítésre, s ezeknek a hétköznapi cselekvéseknek természetes velejárója a töprengés, a gondolatok, az összefüggések, a jelentések előtolulása. A versek feszültségét az adja, hogy ez a bezártság, a szorongatott léthelyzet kitörési pontot keres magának, a „kontinens belsejéből” szólás, az üdvözlet épp ennek a kiféle igyekvő beszélésnek, a helyzetről, a közállapotokról, az elkeseredésről való híradásnak a jelzése, próbálkozása, amelynek sikertelenségét érzékelteti ennek a kollokviális kommunikációs formának (levelezőlap-műfajnak) a személytelensége (formai, tartalmi) konvencionalitása. Jelzi azt, hogy ebből a mozdulatlan — mégis folyton mozgó, járkáló, pásztázó — léthelyzetből csak kiszólni, üzenni lehet, valamennyire beszámolni, ismertetni a helyzetet; mintha képtelenség lenne ennél többet tenni. A szerző eljárásai, eszközei, az üdvözlet távolságtartó (kötetcímmé emelt) gesztusa ezt az áthatolhatatlan, lényegében közvetíthetetlen állapotot érzékelteti, tehát egyfelől tudatos, végiggondolt alkotói ábrázolásnak tűnik. Ugyanakkor a költői vízió képei és a hozzájuk társuló komor, aggódó metafizikai súlyt kapó gondolatok, a lehangoló, kilátástalan állapotok, a történelem kísértő nyomainak várostablói, tehát a „nincsen remény”, a hiábavalóság — „Mögöttem rakva a könyvespolc. Mi ér?” — gondolatainak közvetítése azt eredményezi, hogy a versek időnként mégis benne maradnak a közéleti líra romantikus, posztromantikus szólamaiban, attitűdjében, és ez, úgy vélem, már nem a szerzői intencióból fakad. Az első ciklus verseinek múltba nézése, múlt felé fordulása természetesen egyáltalán nem nosztalgikus, nem is értékszembesítő, inkább mementószerű, az örök kilátástalanság, változtatásra való képtelenség, az „itt élned-halnod” fortyogása ez, amelynek darabjait, felmutatásként, rendre felszínre hozza, a jelenbe emeli az összefüggéseket látó és láttató, ezáltal a jelent ugyanolyan múlttá pároló igyekezet. A „kísértethaza” történelmi nyomokat viselő kísértethomlokzatai, a múltat és emberöltőket, sorsokat tartó romos városi hermák, atlaszszobrok ennek az elkeseredett érzelmi viszonyulásnak a hordozói és viselői („Démonaid némák és mozdulatlanok”), a (járda nyomorgóira is vetett) költői tekintet (mű)tárgyiasított alakmásai (Annyi föld, Karácsony másnapján, 2011). A versekben megmutatkozó érzelmi viszonyulás azonban megköt, leláncol, behatárol, persze tudjuk, nehéz másfajta viszonyulásmódot működtetni, érvényre juttatni, főleg, ha a — kulturális, a költői és a város köveiben, épületeiben húzódó — hagyomány ennyire kötik a költőt, s aki épp e hagyományba, történelembe, értékrendbe, az itt élő népek keverékébe építette, növelte és nevelte bele identitását. Hogyan is tudna, hogyan is akarhatna ellépni mindettől, más módon viszonyulni mindahhoz, amelyben ennyire érintett, ami a tárgyias(ító) költői eszközök mellett és annak ellenére is ennyire elevenen személyes. Minden, ami az ő tekintete előtt, alatt zajlik, őhozzá jut be, őt érinti, nap mint nap, ő szűri át érzelmei és nyelve membránjain, sejtfalain.

Mert ugyan nehéz betörni ezekbe a sűrű szövésű, különböző képzet- és motívumköröket, utalásrendszereket összedolgozó versekbe —mint ahogyan az érzéseknek, gondolatoknak is nehéz kitörni a körülhatárolt, szorongatott létből, a „belsejéből” —, ám az én jelenléte, mint például az (ön)megszólítás, a tanító-moralizáló gesztusok, az egyénből, testből induló vagy oda érkező érzetek, észleletek, személyes reflexiók — végül — mégis segítenek ebben. A megragadás, a körvonalazás, a behatolás ráadásul azért sem egyszerű — s ezzel már a második ciklus, a Zuhanás verseinél járunk —, mert számtalan költemény ennek lehetetlenségét is tematizálja, mint például a Nyári eső, áttetsző tudatok ciklusnyitó darab („A határok befelé éppoly láthatatlanok, mint kívül, abban a városban, / amelynek stílusa a zseniális össze nem illés”). Ezáltal tehát nemcsak a befogadó küzd a (mindig csak részleges) megértésért, a vers érzéki-értelmi felfogásáért, hanem a versek megszólalói is. Az építés és pusztulás „Déva vára” több szinten is érvényes a kötetre, a társadalmi folyamatok, történelmi események, az emlékezés és felejtés párharca, a város, az egyén élete, a dolgok reprezentálhatóságának, műalkotássá formálásának kérdései mind az „áttetsző határokhoz”, a zuhanás, elveszés szintén körvonaltalan tapasztalatához juttatható. Mert minden jel, korábbi tapasztalat arra int, hogy semmi sem bizonyos vagy végleg kiismerhető, nem jelenthetünk ki semmi véglegeset, minden önnön paradoxonjába fordul/fordítható, az ember pedig végtelenül kiszolgáltatott a rossz, kényszeres, megszokott mechanizmusok és a véletlenek ismétlésrendjének. S valóban, mintha az lenne a kérdés, hogy különbözik-e — egyáltalán — ez a léttapasztalat a Vörösmarty-féle romantikus történelem- és emberiségvíziótól, Babits gyötrő kérdéseitől, ahogy Jánossy Lajos is firtatja Rendkívüli állapot című kritikájában.[1] Ám az ugyanúgy kérdés, hogy Vörösmarty(ék) tapasztalata, diagnózisa mennyire saját, szuverén, helytálló, s helytállósága mellett, ellenére milyen korábbi — európai és magyar — hagyományokat görget tovább, s mindez így, később és a kortárs költészetben lehet-e rendkívül hasonló (ugyanolyan) léttapasztalat, vagy csupán a történelem, mentalitástörténet és/vagy költői hagyomány „kényszeres” foglyai vagyunk, s egyébként is, mit és hogyan lehet másként tenni, mondani, írni. Vagy lehet-e kapitulálni: országból, hazából, múltból, hagyományból, önmagunkból? Már az eddigiekbe belegondolni is — a kérdések pedig könnyűszerrel szaporíthatók — szédítő, elveszejtő és kétségbeejtő, tulajdonképpen csoda, hogy bármilyen üzenet, távolságtartó, ironikus üdvözlet egyáltalán képes megfogalmazódni.

Végül a fentebb említett kettős, közös küzdelem által tudtak Schein Gábor versei életre kelni, átérezhetővé és átélhetővé válni számomra. Ámbár az is lehet, hogy a hagyomány, a múlt, a mentalitás mintái valóban jóval erősebben fogva tartanak, mint azt gondolnánk. Az egyén sorslehetőségei, közérzetének, énjének „önző” kérdései az életidő rövidségének és végességének tudatában is egyre gyakrabban kap hangot, reflexiót a második ciklusban. A változtatás lehetetlenségének felismerései, a tett- és alkotásvágy és ezzel szemben az emberi mivoltból is fakadó „teremtő” eszköztelenség, gyengeség, tehetetlenség, a mindezekkel kapcsolatos tépelődés és kételkedés kelti életre a személyes felelősség, a bűntudat érzéseit, amely Scheinnél valójában nemigen tud újat mutatni a József Attila-i bűntelen bűnösség gondolatkörénél, a „csalás nélkül szétnézni” és a „Megcsaltak, úgy szerettek, / csaltál s igy nem szerethetsz” megismétlésénél: „csalsz és csalod magad”. Bár a kételyek igen, de az ehhez kapcsolódó bűntudat (talán szerencsére) nem gyakran visszatérő gondolata a kötetnek, viszont a ciklusnyitó Nyári eső, áttetsző határok című külön tömbökből épülő hosszú versben — amilyenek Schein polifonikus gondolati költeményei „újabban” — mégis hangsúlyos felvetés, főleg, hogy a határok feszegetésének, átjárásának e kulcsverse, a „nyári eső gyors átvonulása” már átvezet a Zuhanás-ciklusban szép számban helyet kapó szonettekhez, melyek a hétköznapok helyzeteiből, a reggel és a nappal fényeiből, éles körvonalaiból bontják ki tartalmaikat, nem egyszer az idő múlására, vagy éppen a sötétségre, éjszakára reflektálnak. Az egek, a különféle fények, napszakok, ellentétes hőérzetek, az áttűnések (tűnődések) ciklusa ez. A komor, baljós versek mellett (Zuhanás) a magánélet e szép zárványai, pillanatai adják azt a „kettős hullámzást”, ami egyébként a kötet egészét is jellemzi, és amely a szó leghagyományosabb, „széptani” értelmében a leglíraibb költeményeket szüli. „Az ágy ilyenkor ingó, könnyű / csónakká változik, egyszerre szántja az álom és az ébrenlét vizét. A lélek nehezen // adja át magát a kettős hullámzás egyforma / ritmusának. Mindig marad benne olyan vágy, amely ellene tart, folyton szemből // vagy oldalról éri a lökés.”

Ennek a közös küzdelemnek és gyötrődésnek élménye, az átérezhetőség (befogadói) tapasztalata kitartott a harmadik, betegséget tematizáló ciklusban is, és az ő élet-halálharca, a sokszor már felfoghatatlan erőkre hagyatkozó életakarat küzdelme, felülírva a privátot, egyénit, így válhatott nem(csak) elborzadó kukkolássá, a másik szenvedésének szemlélésévé, de közös sorssá, közös tapasztalattá. A Kórházi reggelek darabjainak olvastán egy percig nem lehet kételyünk, mivel is kell szembenéznie a versek alanyának. A ciklus baljóslatú felütését, Készülődés a varjak ünnepére, a „betegségversek” hol fájdalmas, elkeseredett, hol távolsággal, öniróniával kezelt leírásai, helyzetei követik. A tér ugyan tovább szűkül, kórházi folyosókra, kórtermekre, gyakran mindössze egy ablak látványára, „Napok óta egy épület repkénnyel benőtt / sarkát és egy nyárfa csenevész ágait látom”, s bár a műtőasztalok hidege, az izzadt, kiszolgáltatott testek, a félelem átvirrasztott éjszakái is jelen vannak, valahogy mégsem itt éreztem a kötet érzelmi-gondolati mélypontját, ahogy talán kellett vagy illett volna. A jóval kevesebb eszközzel, utalással, bonyolult képpel szerveződő szövegek helyett ezeket a verseket a legközvetlenebb, legalanyibb megszólalások jellemzik, s valahogy épp ettől, szembehelyezve e szempontból is a többi ciklus verseivel, megalkotottságával, komplexitásával, a keresetlenség pőre csillogásától kaptak számomra hitelt és különös szépséget, amit a ciklusban visszatérő kavics-motívum is kifejezhet. A semmibe veszés, a megsemmisülés tapasztalatának súlytalan szépsége, „láng nélküli fénye”, s az onnan (honnan? a „belsejéből”?) való visszatérés rendkívüli tapasztalatai és mindennek a nosztalgiája csiszolja széppé az élményt és azt az értéktelen kavicsot, ami az ember.

„A gyógyulás nem küszöb, nem ajtó,” a megérkezés, „a földet érés nem lehet sima”, a kilátástalanság, hiábavalóság, megismerhetetlenség bölcs belátásai megtörténtek, ám változtatni semmin nem fognak, az ismeretlen vendég, végül mégis fel- és lejut, túlélése nem érdem, „nincs miért dicsérni”, megérkezik. Köszön, üdvözöl. Üdvözlése egyszerre formális és személyes. Az üdvözlet emberi gesztus, különösen akkor, ha a bezártság, az elmesélhetetlen létélmény szótlan korlátain kell áttörnie, ha legbelső „közös dolgainkat” kell szavakba fognia, „nincs arra mód, Uram, / hogy […] szavaimmal átvigyelek.” Épp ezért nem lehet több, nem tud több lenni távolságot — szükségszerűen fenn- — tartó próbálkozásnál, konvencionális tartalomnál, a „belsejéből” kijutó hang sebtében lejegyzett rezonálásánál. Az ismeretlen vendég egyedül jön, szárnyak nélkül, üdvözletben testesíti meg — felfelé beteg, lefelé haló — mozdulatlan magányát.

____________________________

[1]     Jánossy Lajos: Rendkívüli állapot, ÉS, 2017/29. július 21.

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!