friss műút

-ról, -ről

Istók Anna

Istók Anna

1977, Budapest. A Gödöllői Városi Könyvtárban dolgozik. A helyi irodalmi kör, az Irka szervezője. Olvas, ír, szerkeszt, kölcsönöz. Írásait közölte már a Műút portál és folyóirat, az Irodalmi Jelen, a KULTer és az Aranymosás Irodalmi Magazin.

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Nőtérfél

Istók Anna: 4’ 33”

2018. január 02.

A világ legszomorúbb dugása volt.

Ázott volt a késő délután, a majdnemeste, hosszan bent maradtam a galériában. Pakoltam a rendetlenséget, amíg már nem tudtam, mennyitől számít a rend rendnek. A nő jóval zárás után lökte be az ajtót, azt mondta, esküvői ajándéknak kell valami sürgősen. Minek az ilyenkor, feleltem oda se figyelve, csütörtök este nem házasodik már senki.

Te vagy az, Dávid?, kérdezte, és kiejtette kezéből a táskáját, koppant a kövön, egy nagy, nedves folt jelent meg az oldalán, kicsit barnás színű. Odaugrottam, biztos eltörött valami motyogtam. Hagyd a picsába mondta, és belebámult az arcomba.

Tíz éve nem láttalak, mondta a nő, akit valamikor régen nagyon szerettem. Tizenhárom, javítottam ki és odaadtam kezébe a csöpögő táskát. Megütközve nézett rám, mint aki nem ért valamit. A vörös haja még mindig kókuszillatú volt, és a homlokán a sminktől alig láthatóan, de ott halványlott a forradás. A tiéd ez a galéria?, kérdezte, és remegve félretolt egy tincset az arcából. Alig álltam meg, hogy végig ne simítsak én is a göndör zuhatagon. Enyém. Úgy nézett rám, mint aki azonnal ki akar rohanni a világból. Mint én tizenhárom éve.

A sarki presszóba ültünk be. Egymás után rendeltem a söröket, egy idő után Unicumot is mellé. Már nem tudom, melyik volt az a pillanat, amikor beütött. Hogy mikortól számít részegnek az ember. Azt az ember mindig csak később veszi észre. Másnap, amikor már nem lehet visszacsinálni semmit. Ültem mellette és vártam, hogy újra azt érezzem, amit tizenhárom évvel ezelőtt. Csak félig hallottam, mit mesél. Elköltözött. Férjhez ment. Tönkrement a házassága, másik városba költözött. Gyereked van?, kérdeztem és rögtön megbántam.

Elborult az arca, kettő, mondta, és kiment pisilni. Sokáig maradt, ültem zúgó fejjel és arra gondoltam, miért baszom el mindig.

Szétkenődött az arcán a festék, úgy jött vissza. Belekotort a táskájába, még mindig ott volt rajta a nedves folt. Kihalászta a tárcáját, kihajtotta. Két csöpp barna arcocska nevetett rám. Nekik is göndör volt a hajuk, fekete. Mindegy, hogy nem én szültem őket, mondta és sírni kezdett. Átöleltem. Hagyta. Otthonos érzésem lett tőle.

Négykor zárt be a bár, imbolygó léptekkel indultunk el a nedves aszfalton. A hajnali pára náthás váladékként hasalt a városra. Csillogott az út, kerülgettük a tócsákat. Némán kapaszkodott belém.

A lakásom előtt megálltunk. Elváltam, üres a lakás, csúszott ki a számon. Egész este nem beszéltem magamról. A nő, akit egyszer régen nagyon szerettem, elröhögte magát. Nem úgy nevetett, mint akinek jókedve van. Vinnyogva, küszködve zihált, aztán a mellemnek dőlt. Azért hagyott el tizenhárom éve, mert nem lehetett gyerekünk. Doktorok, hormonkezelések, sírások, programozott szeretkezések, a naptár mindenek feletti uralkodása. Nekem mindegy volt, van-e gyerek, én anélkül is boldog voltam vele. Ő nem hagyta. Neki gyerek kellett. Én mellékes lettem. Persze, hogy jött egy másik, mindig van másik. Akkor is, ha nincs értelme. Ha nem azért van. Csak úgy.

Tizenhárom évem volt, hogy megbánjam. Az elején kurvára fájt, hogy elvesztettem. Átmentem a gyász összes fázisán, a dühön, tagadáson, beletompuláson. Egy idő után már nem tudtam, mit érzek iránta. Hiába jöttek más nők, hiába fakultak az emlékek, a szerelem maradt. Mint a gondolatbeli szénakazal, nem lehet konkrétan megmondani, hány szálat kell elvenni ahhoz, hogy már ne nevezhessük annak. Az mindig szénakazal marad. A dolgokat felesleges definiálni a világban.

Megcsókoltam. Füstízű volt, keserű, mint a későn jött ráébredés. Tizenhárom éve vártam erre a pillanatra. Ismerős volt a teste. Az ölelése. A szája. Csak a vágy maradt el. Ahogy csókoltam, abban nem volt más, csak az akarat, ez jár nekem.

A szeretkezés után azt kérdezte, mit gondolok, mit csinált olyan sokáig a klotyón a presszóban. Néztem a hajnali fényben az arcát és arra gondoltam, milyen szomorú ez az egész. Hogy úgyse hinné el, hogy szeretem. Hogy már én sem hiszem, hogy szeretem. Hogy talán mégis csak elfogytak azok a szénaszálak. Hogy belefáradtam önmagamba. Ahogy tizenhárom évig küzdöttem az emléke ellen. Amit tettem. Meztelen bőre számtalanszor tolakodott az álmomba az elmúlt években. Aztán már az sem, csak valami rögeszmés ragaszkodás maradt bennem a kudarcaimhoz. Végigsimítottam az arcán a forradást. Nem tőlem származik, de tudom, mikor szerezte. Mindent tudok róla. Szeretem. Fogalmam sincs, válaszolok végül neki.

Alig ismertelek meg, mondja és tenyerét a mellkasomra teszi. És mégis visszajött azonnal minden szar. A szemeden láttam, hogy mennyire vágysz rám még mindig. Hogy mennyire elcsesztünk mindent, amit lehetett. Hogy mekkora szemét voltál velem. Hülye fasz vagy. Szemceruzával telefirkáltam a klotyó falát. Hülye fasz. Mint én. Rajtad rágódtam, rólad képzelegtem. Te voltál reggelente az első gondolatom, elalvás előtt az utolsó. És most: semmit nem érzek. Már nem szeretlek.

A szerelem akkor is szerelem marad, ha elveszel belőle mindent, feleltem, és felkeltem az ágyból, hogy főzzek egy kávét.

 

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!