Nem tudni, mi a felélénkülő érdeklődés oka, de az utóbbi években sorra jelennek meg az olyan francia regények, amelyeket tematikus szálak kötnek a magyar kultúrához és történelemhez. Emlékezetes lehet Jean Mattern 2008-as regénye (magyarul Királyfürdő, 2010-ben), rögtön utána Bruno-Nassim Aboudrar 2009-ben publikált Ici-bas (Idelenn, Gallimard) című könyve. Aboudrar egy dupla családregény keretein belül egy erdélyi és egy marokkói família történetét mondta el. Majd Alice Zeniter ez év elején publikálta a Sombre dimanche-ot (Szomorú vasárnap, Albin Michel), amelynek középpontjában szintén egy magyar család története áll. Ha minden igaz, a közeljövőben Aboudrar és Zeniter regénye is olvasható lesz magyarul. Mindenesetre a francia irodalmi piac szemmel láthatóan vonzódik, vagy legalábbis a frankofón-kreol döpingben egzotikusnak találja a magyar tematikát, ami, valljuk be, sokszor azért egészen közhelyes asszociációkra hajaz.
Clément Caliari (1983) Gibier (Vad) című második regénye egy Pacha nevű magyar parasztlány életét meséli el a második világháborút megelőző és követő évtizedekben. Az államosítások sötét háttere előtt a Kecskemét melletti, elfeledett Tiszlár falu eseményei sorstragédiákba fordulnak, és ha ez nem volna elég, mindezt a térség cukorrépa-termesztésének mezőgazdasági intrikái keretezik. A világégés előtt Pacha nemigen jut munkához, de a háborút követően kisebb földet kölcsönöz neki a fiatal pártkatona, Miklós, akihez gyengéd érzelmek fűzik. Az egészen megmagyarázhatatlan névre keresztelt magyar parasztlány történetét 1991-ig követjük nyomon, vagyis van még benne forradalom, dezillúzió, öregkor, az egész huszadik század 
magyar módra. Habár a szorosan vett történet nem sok jóval kecsegtet, a regény fogadtatása kifejezetten pozitív volt. A Libération kritikusa egyenesen spirituális kalandnak nevezte a mű olvasását, ami azért meglepő, hiszen a harmincas évek falukultúrájának részletes és alaposan dokumentált leírása mindenekelőtt a francia olvasó szociográfiai (sőt kultúrális antropológiai) érdeklődésére apellál. Ugyanez a kritikus találóan megjegyzi, hogy maga a történet, a fasizmusból a kommunista önkényuralomba kerülő ország története önmagában nem sok újdonsággal szolgál, viszont Clément Caliari kezében egyfajta fiatalos löketet („coup de jeunesse”), vitalitást, sőt élénkséget kap. Az íróban, saját bevallása szerint, a regény megírásának gondolata akkor merült fel először, amikor egy tásaságban idősebb, emigráns magyarok között szembesült az 56-os forradalom társadalmi traumájának máig kibeszéletlen karakterével. Ehhez a korszakválasztáshoz társult később a falusi miliő ötlete. Magyar tematika ide vagy oda, az azért beszédes, hogy Caliari John Steinbeck írásait nevezi meg legfontosabb irodalmi hatásként.
Camille Laurens (1957) legújabb könyve, az Encore et jamais (Még és soha, Gallimard) meglepően szabad szellemű és öntörvényű vállalkozás, de ami még lényegesebb, kifejezetten eredeti egy olyan területen, amelyet, legalábbis a francia irodalomban, már jó páran körüljártak. Laurens műveit leginkább a személyes élettörténetre épülő, de a fikció játékszabályaival átszőtt elbeszélőtechnika felől szokás megközelíteni („autofiction”). Ennek megfelelően első komolyabb elismeréseit az 1995-ös Philippe című könyvéért kapta, amelyben kisfia elvesztésének gyászmunkáját írta meg. A 2000-ben megjelent Dans ces bras-là már a Femina-díjat is meghozta neki. Az Encore et jamais, ahogy azt fentebb említettük, egy népszerű irodalmi hagyomány folytatója, ami valahol az esszé és a napló műfajai között helyzhető el. Ebben az értelemben nevezhetnénk az autofiction enyhén bölcseleti megfelelőjének is. Az egyes szövegek terjedelme rövid (1-2 oldal), főleg egyszerű problémák spontán, de nem felületes, a szerző általános műveltségére támaszkodó elemzése. Valamiképpen Barthes mitológiáinak távoli rokona, amennyiben az írások kiindulópontja minden esetben egy hétköznapi, banális megfigyelés. De a formai hagymányon túl Laurens könyve témaválasztásában is egy olyan jelenséghez kötődik, amelynek vizsgálata már csak a francia nyelvterületen is bizonyosan könyvtárnyi (szak)irodalommal bír. Az Encore et jamais esszéfüzérek során át az ismétlés, a repetíció jelenségének fut neki, tárgyához hűen, újra és újra. Szóba kerül az irodalom, a zene, a sport, a mindennapi élet, egyszóval valamiféle össztársadalmi, interdiszciplinális analízis zajlik. A kulturális háttér klasszikus nevei persze mind előkerülnek: Kierkegaard ismétlése, Freud invenciója, amely összekapcsolja a neurózist az ismétléssel, majd Flaubert, Satie, Beckett, de mindenekelőtt Deleuze élet
műve, azon belül is az 1968-ban megjelent Différence et répétition (Különbség és ismétlés) hagyott nyomot Laurens elemzésein. Deleuze kimerítően vizsgálja a repetíció alapproblémájának hume-i szentenciáját, amely az Encore et jamais kérdésfeltevéseit is mélyen meghatározza: „Az ismétlés nem az ismétlődő tárgyban változtat meg valamit, hanem az ismétlést szemlélő szellemében.” Deleuze mellett Gertrude Stein előadásai is fontos szerephez jutnak (Lectures in America), hiszen Stein-nál az ismétlés problémája már-már magának az írásnak a problémájával válik egyenlővé. Stein egyébként nem hisz a szó szerint vett ismétlésben, szerinte a lényege szerinti valódi ismétlés az emlékezéssel megegyező gyakorlat, amelyet az alkotásból tökéletesen ki kell zárni. Ezért is javasolja a repetition helyett az insistence fogalmát. Laurens könyve e steini gondolat fényében az ismétlés időbeli vetületeire koncentrál. Flaubert mondata nyomán — „Befejeztem a fejezetet. Tegnap újramásoltam… ma újrajavítom és újra-újramásolom” — az írás is újra-befejezésként értelmeződik (refinir). A könyv egyik legjobb fejezetében például az írás kiindulópontja egy rendőrségi hír, ahol az áldozaton 365 késszúrást számoltak össze utólag. A narrátor ekkor nekiáll, hogy otthon, egy párnát püfölve reprodukálja ezt a végtelenül hosszan ismétlődő mozdulatot, de a fizikai fáradtság miatt 30-40 ütésnél tovább nem nagyon bírja. A könyv legjobb pillanataiban Laurens valahogy ekképpen sikerrel kapcsolja össze a szerző nyilvánvalóan szerénytelen elméleti ambícióit egyfajta banális, hétköznapi kíváncsisággal és földhözragadtsággal. Ez legtöbbször működik is.