friss műút

-ról, -ről

Magyari Andrea

Magyari Andrea

(1973) Állomások: Nyékládháza, Miskolc, Debrecen, Berlin, Budapest. Tanulmányok: Kossuth Lajos Tudományegyetem, Freie Universität, ELTE. Munkák: tanítás (angol, magyar), műfordítás, írás. Könyvek: Sztori (versek, 2010); Átjáró Másvárosba (meseregény, 2013).

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Nőtérfél

Magyari Andrea: A cetlik
(— ritkítás —)
2017. december 07.

Valami növényi altatóval aludtam, hogy szép álmaim legyenek. Az orbáncfű vagy a macskagyökér hatására Amerikába nyertem ösztöndíjat, ugyanazzal a programmal, amellyel gimnazista koromban elvittek oda. Ezúttal viszont Gálvölgyi János volt a kísérőm, aki telefonált, hogy a szülőfalumba jön értem, innen indulunk együtt vonattal, s nekem elég kevés időm maradt összepakolni. Az álom valójában erről a pakolásról szólt. Amikor felébredtem, egy pillanatra mérhetetlen csalódást éreztem. Nem megyek sehová, itt vagyok, vasárnap van, és mert a vasárnapot, ami a kirándulónap, áttettük szombatra, hátha elromlik az idő (de nem, még talán szebb, mint előző nap), dolgoznom kell egész nap. („Most írtam a kazinczys ünnepélyre, azt is bánom, pedig nyertem: mégis bánom” — Tompa Mihály Egressy Gáborhoz, 1859; az OSZK-ban látott kiállításon gyűjtve.) És ha megvan a penzum, folytatni a lomtalanítást. Hetek óta válogatok, rendezgetek, szabadulok, cetlikre írt jegyzeteimet pedig bemásolom szépen egy füzetbe, s közben néha elkap a pánik, mert úgy tűnik, ennek sose lesz vége. („Havadon egy évtizedes kutatás során figyeltem föl arra, hogy a férfiak elbeszélései főleg happy endes, optimista kicsengésűek. Ezzel szemben az asszonyokéi visszafogottak, keserűek. Ez indított arra, hogy több asszonyt megkérjek: mondja el életének boldog emlékeit. Ozsváth Lajosné középkorú havadi asszony minden ingerültség nélkül, rezignáltan azt felelte, hogy neki nincs boldog emléke, de készségesen elmesélte édesanyjának egy boldog emlékét. »Mindig mondta nekünk, hogy ő akkor volt a legboldogabb.« A negyedik gyermekét várta. Közben jött a húsvét. Reszketett a gondolattól, hogy lebabázhat, és akkor ki süti meg a húsvéti kalácsot, ki főzi meg a töltött káposztát. De eljött a húsvét szombatja úgy, hogy mindent sikerült elvégeznie, s még a pitvart is kitakarította, s húsvét első vasárnapján megjött a baba is” — Nagy Olga: Asszonyok könyve.)

Valamelyik Wenders-filmben láttam nagyon régen olyasfajta készüléket, amely képes felvenni az ember álmait. A szereplők (köztük a 45 évesen meghalt Solveig Dommartin, akivel nem tudok betelni, és aki mindössze nyolc hét alatt készült fel a Berlin fölött az ég főszerepére, ahol dublőr nélkül alakított egy akrobatát) rabjai lesznek a cuccnak, és a végén már semmi nem érdekli őket, csak a saját álmaikat bámulják egy mobiltelefon nagyságú képernyőn. Így emlékszem, bár nagyon régen láttam. A rákattanást viszont azonnal jól megértem, főleg, ha arra gondolok, hány halottam van már, akik álmaimban rendszeresen visszajárnak. Ezt a mostani álmot is visszanézném, nem elsősorban Gálvögyi János miatt, hanem mert a pakolásban a nagyanyám segített, álmomban kuncogva ráült a bőröndre, hogy le tudjuk csukni, Mami a bőröndön, ezt a képet újra és újra előhívnám a kis álomlátómon.

Egyébként egyszer majdnem találkoztam Otto Sanderrel is, ha már a Berlin fölöttnél tartunk, amelyet nem tudok elégszer megnézni. Amikor ösztöndíjas voltam, összebarátkoztam egy svájci lánnyal, aki fölöttem lakott, és a berlini színiakadémiára járt. Gyakran jött le hozzám, mert mindketten magányosak voltunk, és épp egyidősek. A konyhában kitartóan szavalta a német nyelvtörőket, amelyeket a logopédus írt elő neki, hogy levetkőzze svájci akcentusát. Az első alkalommal, amikor megismertem, megkérdezte, nincs-e kölcsönbe egy mátrácunk. Sajnos nem értem, tártam szét a kezem, mátrác, ismételte meg, aztán összekulcsolta a kezét, és ráhajtotta az arcát. Nagyon szép volt, nagy szeméből, melyet most még le is hunyt, hogy minél hitelesebben mímeljen alvást, valami fájdalom sütött. Á, matrac! értettem meg, bólogatott, még nem tudott ágyat venni, mondta, és a fent bérelt szobája bútorozatlan. Utána sose mulasztottam el, hogy megkérdezzem, kényelmes-e a mátrác. Bárgyú vicc volt, amelyet azonban mindketten ugyanúgy élveztünk, én azt, hogy egyáltalán viccelni tudok egy nyelven, amelyet alig beszélek, ő azt, hogy van valaki, akivel teljes szívből röhöghet ezen a hülye helyzeten, hogy svájci létére német színésznő akar lenni, és úgy kell beszélni tanítani, mint valami ezredforduló előtti Eliza Doolittle-t.

Szóval ez a lány megígérte, hogy a házibulin ott lesz Otto Sander, aki az alacsonyabbik angyalt játszotta a filmben. Bruno Ganz lett volna az igazi, de azért az Ottóval történő találkozás gondolatára is kilelt a hideg, csak ezért voltam hajlandó felmenni a buliba mindenféle testi és lelki nyavalyák közepette. Otto azonban nem jött el, pedig hajnalig vártam, talán azt gondoltam, majd a vállamra hajtja a fejét, ahogy a filmben, és minden rendbe jön. Svájci barátnőm azzal vigasztalt, higgyem el, élőben úgysem ugyanolyan, farmernadrágban kifejezetten kiábrándító, nem beszélve a sportkabátról. Ennek ellenére Otto Sander bekerült azon sosem teljesült vágyaim közé, amelyektől csak egy lépésre voltam, de ma már erre is rezignáltan tudok nézni.

Ma a kisebb ruhadarabokat rejtő komód lomtalanítása van soron. („Az Illyés-féle zoknit nem értem. Én is tettem be neked egy zoknit, és egy volt a lábadon is. Nem az értékéért, de azt hova raktátok?” Démusz Ella Németh Lászlónak, 1942.) Később sétálunk a kutyával, majd én még visszaszaladok a vasárnap is nyitva tartó biofodrászatba, és frufrut vágatok. Ritkítsam? — kérdezi a fodrászlány, miért ne, válaszolom, hadd hulljon, ami nem kell, maradjon szellős a homlokra hulló hajréteg. Később már bánom a lazaságomat, mert az új frufrum kicsit Hitlerére emlékeztet, de úgyis hamar meg fog nőni. És legalább újra kilátok.

(„Csak az a kár, hogy sötét volt, és ezért semmit sem láttam, miáltal elmesélni sem tudok semmit” Kleist egy levélben.)

 

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!