friss műút

-ról, -ről

Vonnák Diána

Vonnák Diána

(1990, Budapest) magyarul prózát ír, angolul kulturális antropológus és editor-at-large az Asymptote Journalnél. A kettő között időnként fordít. Jelenleg Budapest, Ukrajna és Németország között ingázik, gyakrabban van úton, mint otthon.

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Próza

Vonnák Diána: Préda

2017. december 02.

Hetek óta ez megy, én pedig teljesen tehetetlen vagyok. Mindig akkor érkezik, amikor épp kezd sok lenni a második, és zavarni kezd, hogy már megint olyan smucig voltam, hogy fasírtot rendeltem a rántotthús helyett. Eddig mindig csak akkor jött, amikor egyedül ebédeltem, pedig ha kollégákkal jövök, mindig költekezem kicsit. Olyankor brassóit eszem, vagy cigánypecsenyét. Ha lezabálom a hasamat főzelékkel mások előtt, az mégiscsak vállalhatatlan. Ha nőkkel jövök, inkább salátát rendelek csirkecombbal, hogy lássák, nem csak egy érzéketlen disznó vagyok, aki szex közben tarkón böfögné őket fokhagymával. Sose lehet tudni. Ha másokkal vagyok, sütizek is. Szóval jobban járna, ha máskor jönne, de csak ilyenkor jön, csak én meg ő, meg a főzelékmaradék. És farkasszemet nézünk. Tudom, hogy miattam jön, hogy kiszúrt magának valami miatt, az időzítése elárulja, a testtartása is elárulja, minden kibaszott bajsza szála elárulja.

Mondanám neki, hogy néni, ne tessék már ennyire stikában csinálni, hát volt nekem is gyerekszobám, nem csinálnék balhét. De mindig gyorsan történik minden. Még rágok, tele a pofám fasírttal, egyszer csak felbukkan és leül velem szemben, mintha találkánk lenne. Amúgy nem tűnik olyan szegénynek, nem szúrnád ki csak úgy, van három kardigánja, már kitanultam, azokat váltogatja. Öreg és aszott. Van pufikabátja és huzikocsija is. Na az mindennek a nyitja. Mert leül, a szemembe néz, nem szól semmit, a szája konkávba süpped, biztos nincs elég foga, az orrán csak úgy virítanak a fekete mitesszerek. Aztán a szemét le se véve rólam, mintha meg akarna babonázni, egyszerűen elveszi a fasírtomat a jobb kezével, csak úgy kiemeli a főzelékből egy kurva szó nélkül, és enni kezdi. Nekem meg tele a pofám kajával és meglepetéssel, most mi a faszt csináljak tényleg. Hatodszorra is meglep ez az arcátlanság, pedig igazán hozzászokhattam volna. Lopva mindig körbenéz azért, a szeme sarkából sandítgat a pincérlány felé, biztos fél, hogy ráordít valaki, hogy ez nem ételosztás, csókolom, arra ott vannak a krisnások. Mondjuk én biztos ezt ordítanám, ha itt dolgoznék. Közben meg, bazmeg, a bal kezével elemeli a kenyeremet és elsüllyeszti a huzikocsijába. Pedig ott van a jobbjában még a fél fasírtom, hihetetlen.

Szóval ma történt ez hatodszorra, három héten belül. Lapítja az ínyével a fasírtot, fogai tényleg csak dísznek vannak. Néha még a könnye is csorog közben, most sajnáljam? Nem is tudom, direkt csinálja-e, mint azok az óbégató bérkoldusok, vagy tényleg ilyen szar neki. Jó, valószínűleg tényleg elég szar. Aztán biccent felém, valamit makog is, de sosem értem, és lassan kimegy, mintha a világ legtermészetesebb dolgát csinálta volna. Én meg nem tudom, hogy kedves vagyok, vagy balek. Mint az elefánt a természetfilmben, akinek azok a fehér kismadarak a hátára ülnek és eleszik a kajáját. Az meg melák és hagyja. Legalább a néniből csak egy van. Ma elhatároztam, hogy végre csinálok valamit, hogy megszégyenítem, vagy adok neki pénzt, hogy menjen arrébb, vagy egyszerűen csak nem jövök többet egyedül, de nincs kedvem műmájerkedni a többiekkel és brassóit vagy cézár salátát zabálni paradicsomfőzelék helyett. Úgyhogy megint a Főzelékfalóba jöttem, egyedül. Csak aztán elkalandozott a figyelmem és véletlenül két fasírtot rendeltem, meg elvettem vagy öt szelet kenyeret. Na így most jut is, marad is, nem tudom, észrevette-e a gesztust, igazából kurvára megköszönhetné. De csak bűvöl azokkal a ráncos szemeivel, a horpadós szájával, nézünk egymásra, ütemre rágjuk a fasírtot. Nem tudom, mennyire gyakran mossa meg a kezét.

Nem tudok kikeveredni ebből az istennek se, már a kollégákat is igyekszem kikerülni, azt hazudom, ebédkor van láthatásom a gyerekemmel. Félek, hogy azt hiszi majd a néni, hogy olyan jóban vagyunk, hogy bármikor jöhet és csináljatja a praktikáit, pedig ha mások előtt enné ki a kaját a tányéromból, akkor valószínűleg fel kéne mondanom, azt nem lehetne méltósággal elviselni. Ráadásul sokba van nekem ez az egész, már mindig túlrendelem magam, aztán néha nem is jön, akkor anyázok, hogy kárba megy az a sok jó ebéd, mert nekem azért vigyázni kéne a súlyommal. Ha viszont jön és nem rendelek eleget, akkor kopog a szemem délután az irodában. Sosem tudtam kiállni magamért. Igazából átszokhatnék máshova, mehetnék a lányokkal a Humusz Bárba vagy a túloldalra a törökhöz. De valahogy nem megy.

Különben nem olyan számító a néni, nem lépi túl a keretét, mindig csak egy húst eszik, meg egy-két szelet kenyeret lop el. Szerintem a konyhások titokban már röhögnek rajtunk. Vagy azt hiszik, van egy hibbant nagyanyám. A múltkor vettem két üdítőt, még két szívószálat is állítottam bele, de nem esett le neki, hogy neki van, én meg valahogy nem tudok sose megszólalni, mindig csak nézzük egymást és zabálunk. Na akkor megbántódtam, azért ez hálátlanság volt tőle. Vagy lehet, hogy csak ostoba. Jobban belegondolva tényleg sajnálom, remélem, a saját anyám nem fogja ezt csinálni, ha nyugdíjba megy. Mondtam is neki, hogy adok pénzt, csak szóljon. Úgy meghatódott, mondta is, hogy kisfiam, nincs még egy olyan angyal, mint te. Ennek a néninek meg lehet, hogy senkije sincs, vagy egy alkoholista fasz a gyereke. A férje is biztos verte. Bár az is igaz, hogy ha segítesz magadon, az isten is megsegít, én se a Rózsadombon nőttem fel, aztán mégis tisztes megélhetésem van. Na mindegy. Így legalább nem kell gondolkodnom, hogy melyik alapítványnak adjak pénzt, nincs kockázat, hogy ellopják. Tulajdonképpen lehetnék bőkezűbb is, ennyi beleférne, vennék neki néha egy saját adag kaját, külön tányérban meg minden.

Mindjárt jön a Karácsony, gondoltam most van a legjobb alkalom bőkezűnek lenni, ki is terveltem mindent. Összehajtogattam egy ezrest kicsire, de úgy, hogy azért látszódjon rajta a Mátyás király, és egy kis átlátszó tasakba tettem. Aztán mikor rendeltem, szép óvatosan felemeltem a rántott párizsit, és a borsófőzelék tetejére tettem a pénzt, aztán vissza rá a húst. Nem is látszott semmi, olyan jól megcsináltam. Gondoltam, úgyis mindig csak a kezével kapja ki a kaját, egy kis rákenődött főzelék úgysem fogja visszatartani. Aztán láttam, hogy jön, jól teletömtem a számat, hogy legyen mit rágni megint, nehogy valamelyikünk zavarba jöjjön a hallgatástól. Úgy is ment minden, ahogy elterveztem, felemelte a rántott párizsit, lopta volna már ki a kenyeret, is, ahogy szokta, aztán láttam, hogy farkasszemet néz a Mátyás királlyal és megremeg. Aztán rámnézett, és most nem is sírt, de úgy dobta vissza a kaját, mintha patkányhús lenne, a szája meg karikába nyílt, kicsi fekete üreget formázott. Egy szót se szólt, csak kihátrált, a huzikocsit maga előtt húzva, de csak nézett és most olyan megvetés volt a szemében, hogy szégyelltem magam, pedig nem tudom, hogy miért. Mintha nem is jót akartam volna tenni vele, úgy nézett rám a hülye vénasszony. Lehet, hogy a kenyerek közé kellett volna tenni a pénzt, nem tudom. A padló meg összerondítva, nem is tűnt fel, de dühömben közben földhöz vágtam a tányért. Most aztán kereshetek másik ebédlőt, tiszta szégyen.

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!