friss műút

-ról, -ről

Décsy Eszter

Décsy Eszter

’87, Budapest. Néhány éve írásra adta a fejét, a FISZ tagja és a NOWmagazin főszerkesztője. Tavaly jelent meg Ördöggerinc című kötete, és nagyon várja már a következőt.

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Próza

Décsy Eszter: Sarajevo

2017. december 01.

Veled sétáltam először a Miljacka partján. Füstölgő kémények és tél szagát hozta a szél. Esteledett, a nap rozsdásra festette a várost körülölelő hegyeket. Mintha egy lángoló katlan közepén álltunk volna. A folyó kettészeli a várost. Vize talán térdig, ha érhetett, alacsony lépcsőkön bukdácsolt át. Műanyag palackot sodort el mellettünk, a kiálló köveken galambok ültek. Ránk már árnyékot vetettek a magas épületek, a távolban még meleg, élénk színűek voltak a part menti házak. A közelebbi falakon sűrűsödött a golyónyomok árnyéka.

Lassan sétáltunk a sötétedő városban lefelé a Miljacka partján. Fogtad a kezem, én meg elképzeltem, ahogy lángol a folyó. A pillanatot, ahogy a némán szétterülő olaj szikrát kap. A lassan belehulló, égő gyufaszálat. Szinte azonnal belobban, a tűz végigrohan a víz felszínén, gyorsabban, mint a sodrás. Elképzeltem, ahogy a lángnyelvek feketére festik a hidak alját. Az acél egyszerre izzik és hűti a folyó, a kőtömbökre vastag korom kerül. Szinte hallottam a lövéseket, hörgéseket. Rád néztem, te rám mosolyogtál, én meg rád, és befordultunk egy mellékutcába.

A falak között recsegő hangszórókból cikázott az allahakbar. A bazár felé sétáltunk macskaköves sikátorban. Ćevap sercegése, sülő hús illata várt a sarkon túl. A Sebiljen kinn voltak a székek és az alacsony asztalok. Néhányan pokrócokba csavarva ültek, mindenki kávézott és cigarettázott. Leültünk mi is. Kijött a felszolgálólány, hatalmas, fekete szeméhez illett az türkiz kendő, ami alá hosszú haját rejtette.

― Dve Bosanska kafe molim vas — fordultam felé.
— Hvala — bólintott.

Rád néztem, te meg rám, és nem szóltunk. Mögötted egyszerre rebbentek szét a galambok. Nem volt ez csend, a villamos zörgése odahallatszott, kocsik dudáltak, a bazárból kiabáltak. Élt ez a kopott, lövések szaggatta város, benne pedig mi is éltünk, ha csak néhány napra is.

A lány szó nélkül tette elénk a kis rézszínű tálcákat. A kiöntőben gőzölgött a kávé, alján ülepedett a zacc. A pici csészék mellé rózsaszín rahatlukot készítettek.

— Hvala — mondtad a lány után fordulva.

Kiöntöttem egy kicsit a csokoládészínű kávéból és belekortyoltam. Forró volt, kesernyés. Dohányt vettél elő, aztán papírt, szűrőt. Fázós kézzel tekered, az első szálat felém nyújtottad.

Lassan engedtem felszállni a füstöt magam előtt. Nézted, ahogy kifújom. Nem mondtad, hogy szeretsz, gondoltad, úgyis tudom. Így én sem mondhattam, hogy semmi sem lesz másként attól, hogy itt vagyunk. Mondhattad volna, hogy maradjunk, de inkább te is kiöntötted a kávéd. Mondhattam volna, hogy nem kövülhetünk egy város látképébe, ami nem a miénk, csak kölcsönvesszük néhány napra, de inkább egy árust figyeltem, ahogy dobozba rakja a hűtőmágneseket és a bögréket, beviszi a boltjába, majd kívülről lehúzza a rácsot.

Elkérted a térképet, hogy megkeresd a húspiacot, én meg hátradőltem a széken és egy múzeum prospektusát lapozgattam. Felettem egyre nehezedett a levegő, nyomni kezdte a vállamat.

— Holnap felmehetnénk az egyik hegyre. Van ott egy erőd, biztos szép a kilátás.

A cukortartóval játszottál. Húzogattad benne a kiskanalat, elgereblyézted a kristályokat, mint a zen szerzetesek. Azt akartad kérni, ne menjünk, mert arra emlékeztet.

— Persze — mondtam —, miért ne.

Közben besötétedett. A közeli mecset tornyán felkapcsolták az égősort, hideg, kékes fénye messzire világított. Azt akartad mondani, menjünk el vacsorázni, de én az eget néztem. A felhők közül kibukkant egy csillag.

*

Szűk, meredek lépcsőn kaptattunk felfelé. A beton repedéseiben gaz nőtt, a korlátról kopott a festék. Felettünk a háztetők szinte összeértek. Az egyik ablakban egy macska pislogott lustán két muskátli között. Magasan a város felett jártunk, de nem láttunk le a házaktól. Lógott az eső lába. Te remélted, hogy nem fogunk megázni, én meg a nyarat kívántam. A reggeli juhtúrós burektől nehéz volt a gyomrom, kapkodtam a levegőt. Lépéseink hangját visszaverték a málló vakolatú falak. Rímelt rá a zihálásod.

Mire felértünk, néhány napsugár áttörte a felhőket. Zajos, lejtős utcára léptünk ki a házak közül. Az autók zörögve robogtak végig a kátyús aszfalton, egy kisbolt előtt néhányan zöldségekre alkudoztak. Nem messze, egy fa tövében, két férfi sakkozott. Melegítős gyerekek állták őket körbe. Lejjebb egy öregasszony kisbaltával fahasábokat hasogatott. Te nem mertél bámulni, én nem mertem fotózni, csak szemmel, agyba rögzítettem a képeket. A házak ritkultak, az aszfalt fogyott a lábunk alatt, végül már csak kitaposott keréknyom maradt a kertek alatt.

Az erőd egy füves szirten állt. A lerobbantott téglákat már rég elhordták, csak néhány faldarab állt még, rajtuk fekete festék, dátumok, helyek, nevek. Felléptem egy kőre. Alatta szakadék, benne a város, messze körben a hegyek. Az égen oszlottak a felhők, csak a szmog volt sűrű, szürke függönyt húzott a háztetők fölé. Áttört rajta a város morajlása. A mecsetek tornyai hegyesen az égnek meredtek. Úgy éreztem, ha kinyújtanám a kezem, megszúrnák az ujjamat. Kiserkenne egy csepp vér, ráhullana az utcákra, az emberek meg észre sem vennék.

Mellém álltál. Nézted az utat a szemben lévő hegyoldalon, ami egy beomlott tetejű kúriához vezetett. Azt gondoltad, grófi ház lehetett, én meg, hogy olyan, mint a Lipót. Együtt néztük a tájat, te az erdőt láttad, én odalent az embereket.

— Tényleg szép a kilátás.

A hangodra felröppent egy varjú a fal túloldalán. A párás szél belekapott a hajamba.

— Nem fázol?
— Nem — válaszoltam, de csak maradni akartam még.

Pillanatok alatt a kabátom alá mászott az őszi levegő. Vártam a napot. Úgy tűnt, órákig. Aztán visszaindultunk.

*

A sarokban ültünk, messze a többi asztaltól. Az étterem ürességét falakról lógó szőttesek keretezték, a talpunk alatt hajópadló, felettünk vastag gerendák. Puha menedék egy hideg, macskaköves mellékutcában. Az étlapot tanulmányoztad, én csak a sarkát gyűrögettem. Tudtam, ugyanazt fogom rendelni, mint te. Mellé majd egy pohár bort is. Így addig a szőttesek mintáját nézegettem. Mögötted színes pálcikaemberek tánca ismétlődött soronként, mögöttem talán virágok voltak, talán csak én képzeltem mintát a fehér falakra. A pincér a pultnak támaszkodva nyomogatta a telefonját. Arcára csalódottság ült ki. Talán miattunk nem tud előbb zárni, talán miattunk kell lemondania egy találkozót, vagy csak a Željezničar kikapott idegenben. Egyszerre néztetek fel, te az étlapból, ő a telefonjáról, egymásra. Elindult felénk.

— Választottál már?
— Aha, amit te.

Az arcomat fürkészted, én lesütöttem a szemem, amíg rendeltél. Az asztal erezetét követtem a körmömmel. Óvatosan megfogtad a kezem, és a tenyerembe tetted, a hűvös kis üvegcse lágy hengerességét azonnal megismertem. Ahogy megmozdultam, zörögtek benne a tabletták. A hangtól elnehezült körülöttem a levegő, eggyel kisebbnek éreztem magam. Éreztem, ahogy a gyűlölet forrósodik a mellkasomban. Hozzád akartam vágni, de végül csak kiszórtam kettőt az asztalra. Az egyik gurulni kezdett, feléd, te követted a tekinteteddel, én gyorsan elkaptam. Te rám néztél, én meg a terítőbe mélyítettem a tekintetem.

— Tudod, hogy szükséged van rá — mondtad, mert elhitted, hogy jót akarsz.
— Tudom — motyogtam, pedig tudtam, hogy neked lenne rá szükséged.

A pincér eléd rakta a sört, te elégedetten kortyoltál bele. Arra gondoltál, hogy ez majd kitörli, amit ki kell, közben én arra gondoltam, hogy azt úgysem veheted el tőlem. Ujjaddal letörölted a párát a korsó oldaláról, nézted, ahogy végiggördül egy csepp. Én a markomból az ölembe pottyantottam a tablettákat, a számhoz emeltem a kezem, mintha, de a semmit öblítettem le a borral. A háttérben sevdah szólt halkan, a levegő sűrűsödött bent, kint sötétedett.

*

Nélküled sétáltam másodszor a Miljacka partján. Füstölgő kémények és tél szagát hozta a szél. Hajnalodott, a nap lassan fedte fel a várost körülölelő hegyek színeit, kiszorította a sötétséget az éjszaka megdermedt katlanból. A folyó kettészeli a várost. Vize éppen csak térdig ért, alacsony lépcsőkön bukdácsolt át, az éjszaka szemetét sodorta el mellettem. Rám még árnyékot vetettek a magas épületek, a távolban már meleg, élénk színűek voltak a part menti házak. A közelebbi falakon ritkult a golyónyomok árnyéka. A híd kőpárkánya hűtötte a mellkasom, ahogy áthajoltam rajta. Torz tükörképemet néztem. Elképzeltem, ahogy te látnál most. Tekintetem kristálytiszta, mint a folyó vize, alján görögnek az apró kavicsok.

Nem kellett elképzelnem, ahogy a folyóba esik az üvegcse. Csak ki kellett tartanom a kezem és elengedni. Könnyebb volt, mint hittem. Pörgött a levegőben, megcsillant rajta egy napsugár. Halk csobbanással merült el, szinte azonnal feneket ért. A sodrás lassan görgette, be a híd alá. Számoltam magamban, elképzeltem, ahogy türelemre intenél, aztán átsétáltam a túloldalra. A párkány ott sem volt melegebb. Áthajoltam, és néztem, ahogy tovább gördül.

Gyorsan sétáltam a világosodó városban, felfelé, a Miljacka partján. El kellett érnem a repülőt.

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!